Sziklakert

Végre elkészült a sziklakertem. Főleg a kórházba mászkálás és a kövek összeszedése volt a legnehezebb feladat. Meg persze meg is kellett csinálni. (A kép link a többi fotóhoz.)

Kórházban voltunk

Ismét egy változatos érzéseket kiváltó bejegyzés következik.

A vérvétel napján, délután Ferike légzésfigyelője fél órán belül háromszor sípolt be. Ez egy kicsit sok volt a türelmünknek, úgyhogy elvittük orvoshoz. Persze a háziorvosa épp nem rendelt, csak az a doki, akihez eredetileg tartozott volna és akiről a védőnő azt mondta, hogy messziről kerüljük el. De hát nem volt mit tenni, hozzá kellett elmenni - ezt Detty is megerősítette telefonon. Doki bácsi persze rögtön hallott is némi szívzörejt, letolt, hogy mi a frászért használunk légzésfigylőt és közölte, hogy AZONNAL vigyük kórházba a gyereket.
A kórházi doki szintén túlbuzgó volt, úgyhogy bent is tartották éjszakára, illetve másnap végeztek néhány kivizsgálást. Nem akarok sok szót vesztegetni a dologra. Két vizsgálat és két ismételt vérvétel miatt egy teljes napot ültünk a kórházban.
Ami viszont nagyon durva volt, az az éjszaka. Este, a napi rutinnak megfelelően megfürdettük Prücnit, megszoptattam, el is altattuk, aztán hazajöttünk. Szegény kis mókusom meg ott maradt egyedül a kórházban. Fél óráig magyaráztam az éjszakás nővéreknek a szokásait, hogy mit kell csinálni, ha felébredne. Hagytam bent neki egy cumisüveggel a kedvenc teájából, krémet a fogára, a cumiját és persze a légzésfigyelőt, bizos, ami biztos.
Természetesen - annak ellenére, hogy mi itthon szinte semmit nem aludtunk az aggodalomtól -, Ferike gyönyörűen végigaludta az éjszakát, és mivel 5 perccel azután ébredt, hogy beértünk reggel a kórházba, azt se vette észre, hogy otthagytuk.
Mindenesetre a vizsgálatok után megnyugodhattunk, hogy nincs semmi baja a kismanónak. Sőt, ő még jól is érezte magát, ahogy azt a kép is bizonyítja.

Vérvétel

Lassan elkezdhetnék címkéket ragasztgatni a bejgyzéseimre. Ebben az esetben ez az iromány - ismét - az "anya vagy, szenvedj" címkét viselné.
Tegyük fel, hogy iszonyúan félsz a tűktől, nem bírod a vér látványát és általában elég alacsony a vérnyomásod ahhoz, hogy elájulj egy vérvételkor. Igen, ez vagyok én. És most tegyük fel, hogy a gyerekorvos kitalálja, hogy a kisfiad nagyon fehér bőrű, úgyhogy - kiszűrendő a vérszegénységet - vidd el vérvételre. Mi sem egyszerűbb, ugye?
Hozzá kell tennem, hogy nem egyedül mentem. Van annak a gyereknek apja is, ami jelen esetben - nem először és valószínűleg nem is utoljára - nagyon jól jött. Persze nem küldhettem el őket egyedül, hiszen a gyerek hozzá van szokva anya állandó jelenlétéhez, ne ijesszük meg jobban, mint muszáj.
A váróteremben persze nyolcszáz ember - mivel nem 8-kor kezdenek, ahogy én azt gondoltam, hanem hétkor -, de a papírt elvevő fiatal lányka (meg kell mondjam, amikor kijött, azt hittem páciens, lévén türkizkék felsőt és valami rövidnadrágot viselt, semmi köpeny vagy hasonló) megnyugtatott, hogy kisbabával hamarabb behívnak. Nem is állított valótlant, öt perc múlva már bent is voltunk. Jozsó ölében Ferikével leült a székre, a laboráns meg nekikezdett - a véna keresésének. Kicsiny fiam tőlem örökölte a vénáit. Abban a pillanatban, ahogy a fehér köpenyes néni tekintete rávetült a karjára, a véna felszívódott. Itt jött egy pár perces ide-oda szenvedés, hogy akkor most melyik karját is szúrják meg, és még azt is elmondták, hogy ha nem sikerül - aminek nagy a valószínűsége-, akkor vissza kell menni a gyerekorvoshoz, hogy döntse el, próbálkozzanak-e még egyszer.
A kínlódást a gyerek jól is tűrte, hanem a szúrást azt már nem. Éktelen, szívszaggató ordításba kezdett, mihent elkezték bevezetni - az amúgy állítólag hiper kis méretű (nekem nagynak tűnt a kezéhez képest) - tűt. Két fiola vért vettek le. Az egész körübelül egy percig tarthatott, ami alatt én végig sírva próbáltam megnyugtatni az üvöltő kisfiamat. Minenki sajnálta szegényt. Még a laboráns is alig merte megszúrni...
Aztán még volt egy kis sírás, először odabent, aztán még kint is. Végül apa mentette meg a helyzetet egy kis teával, ami után a lurkó hazáiga szunyókált a babakocsiban. Most már szerintem el is felejtette a dolgot. Itt ül mellettem a babaülésben és játszik. És a legnagyobb problémája ismételten az, hogy a két tenyérnyi széles játékbéka nem fér bele a szájába.
Én meg öregedtem öt évet.

Új kihívás

Tegnap este átjött Ági és ABU. Grilleztünk. Meg kell mondjam, ez volt az utóbbi időben a legkellemesebb estém. Régen találkoztunk és már hiányoztak.

Kaptam ajándékot is: egy sziklakerti növényekből álló kis "csokrot". Kevés dolognak tudtam volna pillanatnyilag ennél jobban örülni. Igazából nem tudom, mi járt a fejükben, amikor egy társasházi lakásba kerti növényeket hoztak ajándékba, de ezzel olyan új lehetőséget világítottak meg előttem, amire eddig még csak nem is gondoltam.

Imádom a növényeket, minden mennyiségben és nagyon szeretnék egyszer majd saját kertet. És most itt a lehetőség, hogy legyen. Furán hangzik? Szerintem is, de akkor is megcsinálom. Ma este el is megyünk Jozsóval megvenni a szükséges hozzávalókat, és össze is rakom az erkélyen a saját kis sziklakertemet. Ha készen lesz, majd teszek fel róla képet.

Most boldog vagyok. :)

Hétvége

Szombat reggel, ismét egyedül. Azért ez ritka - rossz - alkalmak egyike, de Jozsónak ma is dolgoznia kell. Épp csak befejeztem a reggelimet - szokásomhoz híven azt is egyedül, mivel a korai indulás és a szoptatás nem egyeztethető össze az én étkezési szokásaimmal -, kortyolgatok egy nagy bögre - koffeinmentes - tejeskávét és előre elegem van a forró nyári délutánokból.
Ferike alszik, úgyhogy most legalább egy kicsit van időm azt tenni, amihez kedvem van. Megtervezem a holnap estét - ehhez még bevásárlólistát is kell írni -, nyugisan, kényelmesen böngészgetek a neten és folytatom a könyvemet. Aztán ebéd után majd elsétálunk Prücnivel a Modembe és megnézzük, hogy milyen az a lego verseny, ami miatt Jozsó napok óta túlúrázik.
Egész kellemes nap lesz... Mondtam már, hogy utálok egyedül lenni?

Mikor már?

Meddig tartanak még a rémálmok? Vagy egyáltalán a fura tévképzetek éjszakánként? Nem értem igazán, hogy miért is jönnek elő. Már nem vagyok túl fáradt - bár jelen pillanatban épp leragad a szemem -, mégis egy csomó dolog van, ami miatt felriadok éjjel. Még mindig álmodom a szülésről. Nem egyszerű dolog megszabadulni egy ilyen élménytől. Félre ne értse senki, nem elfelejteni akarom, csak nem akarok minden éjjel felriadni miatta. És mindemellett folyamatosak a ferikével kapcsolatos álmok is. Azt álmodom, hogy ott fekszik és le fog esni vagy összenyomom vagy megfullad. Ez már csak azért is hülyeség, mert a saját ágyában alszik, ráadásul légzésfigyelővel. Szeretném, ha végre megszűnnének ezek az álmok. Nem mondhatnám, hogy rengeteget alszom, mivel Prücninek sajátos éleritmusa van, és ezt az alvással töltött időt szeretném valóban pihentető alvással tölteni. Tudom, anya vagyok, tűrjem. :)

Ferike kedvenc színe a csíkos

Nem, nem elírás. Az elsődleges kedvenc valóban a csíkos, legyen az bármilyen színű, vízszintesen vagy függőlegesen csíkos, pulóver, tipegő, zokni vagy nadrág. Az lenne a legjobb, ha az egész világ csíkos lenne. Na jó, a kockás még jöhet.

ManDVD végre

Két napnyi szerencsétlenkedés után végre sikerült beállítani a Linuxomon a ManDVD nevű okos kis programot, amivel fotó és videó DVD-ket lehet készíteni. Most éppen azzal szórakozom, hogy Ferike képeit rendezgetem és így végre értelmes módon tudom őket archiválni. Meg nem utolsó szempont az sem, hogy sikerült a rendszeremről eltávolítani a kritikus hibákat :D. Most örülök...

Kezdek magamhoz térni

Elmúlt a kezdeti sokk, már tudomásul veszem lassan, hogy az ember fejlődési szakaszaihoz hozzá tartozik, hogy egy idő után áttér az anyatejről a normális táplálékra. El kell ezeket a tényeket fogadni, még ha nehéz is. Azért nehéz, mert az a fajta közelség, amit a szoptatás ad egy anya és a kisbabája között semmivel nem pótolható.
Ugyanakkor, ha most, miközben ezeket a gondolatokat leírom, oldalra pillantok, látom, ahogy egyszerre két játékot ragad meg és tuszkolja őket befelé a szájába, egészen kimondhatatlan mértékű boldogság árad szét bennem.
Jön a foga, ami miatt minden keze ügyébe kerülő tárgyat és személyt (!) a szájába vesz és megrágcsál. Közben pedig látványosan mozgékonyabb, napról napra többet beszél és imádja, ha foglalkoznak vele. Rengeteget mosolyog és egyre többet nevet - néha már fennhangon is. Csodálatos dolog napról napra látni, ahogy fejlődik, én pedig egyre büszkébb leszek rá.
Szóval, lehet, hogy bizonyos dolgokról le kell mondanom, de azért még egy darabig ott lehetek a világ közepén - még ha mostantól osztoznom kell is a kizárólagos ragaszkodáson egy olyan emberrel, akit én is nagyon szeretek.

Elszakadás

Amit most érzek, azt nagyon nehéz szavakba önteni.

Vannak pillanatok, amikor úgy érzed, hogy ő csak a tiéd, hogy szüksége van rád, hogy örökké veled lesz. Tudod, hogy semmi más nem számít a világon, csak az, hogy ő boldog legyen. Mindent megtennél érte. És tudod, hogy te vagy neki a világ közepe. De a világ kegyetlen és rideg, és akármennyire is tiltakozol, végül elveszi tőled. Még érzed, hogy neki is fáj az elválás. És ettől az egész még nehezebbé válik. De tudod, hogy nem állíthatod meg, hiszen ez az élet rendje. Egyszer majd ez a fájdalom és üresség is elmúlik, és átveszi a helyét egy újfajta öröm.
Mennie kell, hát engedd el, akármilyen nehéz. Légy hű, légy erős, légy anya. És szakadjon meg a szíved...

Ma önként kiszakítok egy darabot a szívemből. Ma a déli szoptatás helyét átveszi a rendes evés.

Grillezés

Szeretnék megőrizni egy párbeszédet az utókornak (valószínűleg már nem emlékszem szó szerint, de igyekszem a lényeget megragadni):
Leho: Mostanában, amikor azzal védekezek arra a kérdésre, hogy nincs barátnőm, hogy fiatal vagyok még, ráérek, egyre többször kapom azt a reakciót, hogy lassan elfogynak a szabad lányok.
Andris: És miért nem válaszolod azt, hogy vársz még tíz évet, és addigra elválnak.

Kezdek magamhoz térni - anya vagyok

Eltelt három hónap. Még egy kicsit több is. A napjaimat még mindig egy csodálatos, apró legényke tölti ki, szinte teljesen. És ami a legjobb, hogy egyre többet észlel a külvilágból és egyre több dologra reagál is.
Most éppen alszik, mert elfáradt a sok játékban, dumálásban és a vásárnézésben, de amúgy egyre többször és egyre hosszabb ideig van ébren és olyankor - általában - megszínesíti a világot.
Senki nem értheti meg ezt a boldogságot, csak az, akinek gyereke van. Minden mosoly felér egy gyémánt csillogásával. Imádom. :)
Emellett persze meglehetősen fáradt vagyok és sokkal jobban kellene haladnom a saját dolgaimmal - ami sajnos még mindig nem a tortadíszítés, bár az egyre jobban megy.
Már kezdem visszanyerni a régi alakomat. Vannak olyan dolgok, amik már sosem lesznek ugyanolyanok, így kicsit máshogy kell magamban megtalálni és a felszínre hozni a nőt, de elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, hiszen olyan ember a férjem, aki elfogadja ezeket a változásokat, hiszen megajándékoztam őt a világ legdrágább kisbabájával.
Még tanulnom kell, hogy össze tudjam egyeztetni a szerepeket, hogy egyszerre legyek nő, anya, feleség és dolgozó/tanuló ember. De majdcsak összejön lassan. Nem fogom feladni.