Számvetés

Aki szelet vet, vihart arat. Akkor aki számot vet, egyenletet arat? Vagy faktoriálist? Vagy mit?

Na jó, hülyeség off. Igen, régen voltam, mert kevés dolgot tudnék magamról mondani, az életem többi aspektusát meg elmondja a többi blogom. De most egy kicsit magammal is foglalkozok. Épp ideje...

A mai tervezett programom: cipővásárlás. Ilyet sem csináltam már jó ideje. Pedig imádom a cipőket, csak ha az embernek van két gyereke és egy dolgozó férje, akkor az otthon üléshez nyilván magára költ a legkevesebbet. Most sem fogok "költekezni", de mivel nyertem egy 15 ezer forintos cipővásárlási utalványt, most veszek magamnak cipőt. 

Sőt, lehet, hogy egy kalapot is veszek. Említettem már, hogy mennyire irigylem Chaterine-t? Na nem azért, amiért sokan - kellene a fenének az a hörcsög -, hanem a kalapok miatt. Imádom a kalapokat. De ezt a szenvedélyemet három dolog is a földön - vagy inkább a padlón tartja. Először is, a kalapok nem olcsók, ez tény. Másodszor van két igen alaposan megfogalmazott vélemény a környezetemből, amin minimum el kell(ene) gondolkodnom. Az első a Jozsóé: Már van egy kalapod. Igen, valóban van. Sőt, ami azt illeti egészen jól variálható is, de mit tegyek, ha én 50 kalapot is el tudnék viselni... A másik véleményt Adri fogalmazta meg ma: Ki hord manapság kalapot? És sajnos ez is egészen igaz. Kénytelen leszek megint ahhoz az elképzeléshez igazodni, hogy magam miatt öltözök fel úgy ahogy, nem pedig a divat vagy mások miatt. De persze én is félek, hogy nevetséges leszek.

Viszont most kinéztem egy szép, visszafogott kalapot a tescoban, ami csak 1800 forint. Annyit azért csak áldozhatok a saját "hülyeségemre", nem?

Közben most kezdek visszanőiesedni. Már az alakom is elfogadható - köszönhetően a jógának -, bár még van mit csiszolni rajta. A fejembe vettem, hogy megtanulok sminkelni is - hát igen, így 29 felé közeledve már illene -, sőt, még ékszereket is hajlandó vagyok hordani (ami azt illeti, kialakulóban van nálam egy komoly karperecmánia). Már csak valami szerencsés lottó- vagy egyéb nyeremény kellene, hogy ezt anyagilag is bírjam. Így főleg marad a hozott anyag, illetve a leleményesség. De azért néha bűnözni is szabad...

Furcsa érzések

Először megmagyarázhatatlant akartam írni, de aztán rájöttem, hogy attól azért messze állok. Meg tudom magyarázni - épp csak nem akarom.

Ma elpakoltam a bébijátékokat - csörgőket, rágókákat. Már nincs rá szükségünk. Ferike ugyan még néha-néha pakolgatja őket ide-oda, de igazából nagyon jól megvan nélkülük is. Ez a lépés főleg a leendő kistestvér miatt fontos. Ugyanis majd ha megszületik, akkorra Ferikének már semmi szüksége nem lesz ezekre a bébijátékokra, de ha nem pakoljuk el őket időben, akkor úgy fogja venni, hogy az az övé és nem fogja hagyni, hogy a kicsi játsszon vele - akkor sem, ha neki igazából már nem kell. Miért van az, hogy a nagy pszichológiai igazságok mindig fájnak? Értem én, ez máris elszakadási pánik (biztos más a neve) nálam, meg félelem, hogy az amúgy még alig 11 hónapos fiam felnő, meg ilyenek, de akkor is. Én kérem jól viseltem a szoptatás leépítését is. Tudatosan csináltuk, azzal az értelmes gondolattal, hogy ez az élet rendje. Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. Talán, mert az igazán fárasztó volt (tudom, gonosz, önző, szemét anya vagyok, aki azért nem szoptatott tovább, mert az kényelmetlen volt - ne menjünk bele). Szóval ez most nem ugyanaz. Ez valamiért érzékenyen érint. Talán, mert amúgy is érzékeny vagyok. Érzékennyé tesz a karácsony közelsége. Érzékennyé tesz a hó. Érzékennyé tesznek azok a novellák, amiket olvasok - még ha amúgy irodalmilag szemetek is néha. Most amúgy mit magyarázkodom? Érzékeny vagyok és kész. Mindig is az voltam. Csak most kicsit jobban előjött. Ennyi. Talán ezért húztam ezt a pakolást ilyen sokáig. Pedig Ferikének fel sem tűnik. Most is inkább a felmosóvödröt sétáltatja...

Akkor nekem miért kell ilyen nehéznek lennie?

Kombinálok

Unatkozom. És elmélkedem. Vagy kombinálok, ahogy jobban tetszik. A nők ezt szokták. Állítólag. Talán tényleg.

Mi a boldogság? Talán a változás. Ha egymás felé irányul, akkor lehet. Például egy kis víz a reggeli cumisüvegben. Vagy egy gesztus az esti film előtt. Egy tea. Amit persze azért én fogok elkészíteni. Vagy egy ölelés.

Mindenesetre, az unalom hülye gondolatfoszlányokat szül. Lehet, hogy mégis kombinálok. Vagy csak észreveszek dolgokat. Talán olyanokat, amik már tudatalatti szintre süllyedtek. Talán mégis érdemes próbálkozni. És néha nem árthat az se, ha őszinték vagyunk. Hátha így tényleg belénk lehet látni. Senkitől nem kéne elvárni, hogy gondolatolvasó legyen. Vagy mentalista, azt hiszem, ez rá a mai divatos elnevezés. Talán Tünde megoldása lenne az ideális. Ha minden gondolatunk egy lila buborékban megjelenne felettünk. De talán akkor mind egyedül maradnánk. Nem jó mindent ismerni. De igenis van, amit tudnunk kell. És ha máshogy nem megy, le kell ülni és a másik orra alá dörgölni. Ha kell, akkor újra és újra. Addig, amíg a két álláspont egymáshoz nem csiszolódik. Mert nincsenek teljesen összeillő emberek. Olyan emberek vannak, akiknek megvan a lehetőségük egymáshoz illeni. Ha hajlandóak érte változni. Feladni bizonyos - talán rossz - szokásokat és felvenni új - talán még rosszabbakat. És ha elég időnk és türelmünk van, akkor egyszer majd tényleg összeillők leszünk. Ezt mutatja meg a lila köd. Abban a ködben úgy látjuk egymást, ahogy a csiszolódás után lehetünk. Minden kis mozzanatunk, minden, saját - talán az auránkon lévő - kis résünk beleillik a másikéba. A lila köd csak azt nem mutatja meg, hogy ez csak egy lehetséges állapot. És ezért az állapotért tenni kell. Kinek többet, kinek kevesebbet. És még csak recept sincs rá, hogy kinek mennyit. De ha türelmesen próbálkozunk, mert úgy érezzük, hogy megéri, akkor egyszer ismét megtalálhatjuk azt az idilli állapotot, amit a lila köd engedett sejteni. Addig pedig alakulunk. Néha csiszolódunk, máskor megfeszülünk vagy elhasadunk. Egyes esetekben pedig kiábrándulunk és új lila ködöt keresünk, ami majd talán olyan változásokat vetít előre, amiket jobban tudunk tolerálni. És ismét reménykedünk.

Pedig egyetlen dologra van csupán szükségünk. Elég erőre ahhoz, hogy a lila köd célja ne halványodjon el. Meg kell látnunk a jót minden helyzetben, mert egyszerű a könnyebb utat választani, de annak a végén egyedül maradunk. Akkor pedig ismét feltehetjük a kérdést, hogy mennyi változást ért volna meg a boldogság.

Hát igen, kombinálok. De a lényeg az, hogy még ha nekem kell is elkészíteni, mellette ihatom meg a teámat.

Ars poetica

Ünnepekre igenis szükség van. Nem azért, hogy minél több pénzt tudjunk elkölteni, nem is azért, hogy legalább arra a kis időre szeressük egymást, hanem sokkal inkább azért, hogy megálljunk és ráérjünk odafigyelni a másikra. Vannak dolgok, amiket igenis megéri megünnepelni. Például a születést, ami a legnagyobb csoda a világon. De a szeretetről is érdemes megemlékezni. Több lehetőségünk is van, hogy ünnepeljük a szeretetet. A legkevésbé személyestől, amilyen a Bálint nap a legszemélyesebbig, amilyenek az évfordulók. Akkor mégis mi szükség van még egy ránk erőltetett ünnepre, amikor mindenki kötelezően ajándékot vár el a másiktól, ami az egész meghittséget valami kényszeredett vásárlási mániává degradálja vissza? Nem, arra nincs szükség. Amire mindannyiunknak szüksége van, az maga a meghittség, az érzés, hogy fontosak lehetünk másoknak. És ehhez nem kell ajándékokat osztogatnunk. Nem ezért kell. Sőt, ha kényszer, akkor egyáltalán nem kell.

Akkor miért akarok mégis ajándékozni? Azért, mert úgy érzem, hogy nem tudok elég időt és figyelmet fordítani azokra az emberekre, akik fontosak számomra. Akkor most meg kívánom váltani ezt valami tárgyi dologgal? Nem. Azt szeretném megmutatni, hogy figyelek ezekre az emberekre, hogy fontosak számomra a vágyaik és szeretnék egy kicsit hozzájárulni a mosolyukhoz. Nem azért, mert elvárás, hanem, mert ezt szeretném.

És akkor miért pont most? Azért, mert annyit rohanunk egész éven, hogy szinte nincs is időnk megállni és örülni egymásnak. Így kénytelenek vagyunk ezen a rövid időszakon belül átadni annyi szeretetet, amennyit csak tudunk. A tárgyak pedig nem a szeretet és az odafigyelés hiányának megváltását segítő eszközök, hanem az emlékezésé. Azért adok, mert úgy érzem, hogy ha a megajándékozott ránéz azokra a dolgokra, amiket tőlem kapott, használja őket vagy visszagondol egy együtt töltött délutánra, akkor valami kellemeset fog érezni.

Mindenki tudja, ki ismer, hogy senkinek nem szoktam nemet mondani. Nálunk mindenki szívesen látott vendég, aki az év bármely napján kaphat segítséget, tanácsot, meghallgatást vagy egy vacsorát. Nem lehet - úgy gondolom - a szememre vetni, hogy csupán karácsonykor adok vagy csak akkor gondolok az emberekre. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy legyen egy olyan időszak az évben, amikor tudatosan megnyílunk egymás felé. És talán a karácsony elmúltával mindig néhánnyal több szív marad majd nyitva. És mivel mutathatnánk ki jobban a figyelmünket a másik irányába, mint egy apró kedvességgel? Engedjük át egy kicsit az összes szkepticizmusunkat a fények, a süteményillat és az ajándékozás örömének. Mert nem kell, hogy több legyen az ünnep, mint egy globális szívdobbanás.

Mérleg

Nem csak ül és nézi, de mosolyog is a tv-re, néha nevet rájuk vagy beszél is nekik. A hupikék törpikékről beszélek, ami Ferike kedvenc meséje.

A kisfiam nem egész 10 hónapos. Van két foga, rengeteget "beszél" és már 5 lépést is meg tud tenni teljesen egyedül.

Kiegyensúlyozott, boldog és talán egy kicsit el is van kényeztetve. Mindenesetre őrült tempóban fejlődik, amivel az összes körülöttünk élő és megforduló embert ámulatba ejt. Ja kérem, ha valakivel foglalkoznak...

Nekem azt tanították, hogy...

... ha jót nem tudsz mondani, inkább fogd be a szádat.

Természetesen én sem mondhatom el magamról, hogy ezt az elvet mindig szem előtt tartom (mint most se fogom), de azért igyekszem nyilvánosan nem piszkálni a világot. Ez a bejegyzés már érik egy ideje, mivel a mindennapi internetböngészés közben rengeteg olyan emberrel "találkozom", akik a kákán is... Sőt, ha esetleg még sincs rajta csomó, majd ők kötnek.

Kérem szépen, ha már a címe alapján tudom, hogy felforgatja a gyomrom, kiborít, tönkreteszi a reggelem/estém/napom egy cikk, akkor miért kattintok mégis a linkre és miért olvasom el?

Vannak emberek, akiknek tényleg életcélja, hogy minden létező dologról elmondják a(z általában negatív) véleményüket? Főleg azért találom ezt furának, mivel az internetes oldalak jó része - főleg a bulvár kategóriában - direkt vitaindító cikkeket jelenít meg, amivel el is érik a céljukat, hiszen több tíz (ha nem több száz) emberből hozzák ki a bunkó állatot. Igen, tudom, miért olvasom én a cikkekre beküldött kommenteket? Talán, mert érdekel(ne) más emberek véleménye a világról. Néha még tanulni is lehet egy-egy ilyen megjegyzésből. Viszont, a legtöbb esetben sajnos nagy halom szemét közül kell kiválogatni azt a kevés értelmeset.

Megjegyzem, nekem is szokott (hol negatív, hol pozitív) véleményem lenni a napi cikkekkel kapcsolatban, de mire odajutok, hogy esetleg valamire reagálnék, az egésztől elmegy a kedvem a sok piszkálódástól. Így maradok ismételten egyoldalú személyiség, aki elolvas egy rakás cikket, de akinek a véleményét senki, vagy csak nagyon kevesen ismerik. Ez van.

Kis változások - nagy eredmények

Kiengedtem a hajamat. Régen volt már ilyen, és nem is tudom, meddig fog tartani. Talán addig, amíg Ferike először kapaszkodik bele...

Házassági évforduló

 Van, aki két év után is tud még meglepetést okozni. Vagy változni a kedvünkért. Jobbá tenni egy napot. Most, hogy belegondolok, nem is tudom, mikor kaptam utoljára virágot. Most pedig egyenesen három szál gerberát. :) Mondjuk, azt is be kell vallanom, hogy egy félbevágott ásványvizes üvegbe kellett beletennem. Lehet, hogy legközelebb vázát kellene kérnem virág helyett...

Mindenesetre, a tegnapi nap igazán kellemes volt. És még nekem is sikerült olyan ajándékot találni, ami érdekes és a maga módján még hasznos is.

De a lényeg, hogy most boldog vagyok. :)

Hát nem szép?