A vajúdás vége

A gázos vajúdóban a kezembe nyomják a maszkot. Ha jön a fájás, szívni kell teljes erőből. Szívom is. Fáj. Nem használ semmit. Legalábbis nem érzem, hogy használna. Közben úgy érzem, nem kapok levegőt. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés...
Halványan rémlik, hogy Jozsó ott áll mellettem. Hoz nekem vizet, de nem bírok inni, így csak megnedvesíti az ajkamat. Próbál segíteni, de elutasítom. Aztán két fájás között próbálok elnézést kérni. Szánalmasnak érzem magam. A fájás alatt úgy tapadok a maszkra, mint valami rossz drogos. És nem is érzem, hogy használna. A következő szívással megszűnik... Szánalmas vagyok. Legyen vége.
Hirtelen változik valami. Nyomtam egyet. Megijedek. Hogy nyomhattam, amikor nem is. A szülésznő azt mondta, a tolófájásokig nem szabad nyomnom. Elkeseredetten kérem Jozsót, hogy szóljon a szülésznőnek. Ő sem érti, hogy mi van. A szülésznő azt mondja, hogy ez már a tolófájások kezdetét jelenti. Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő. És egyre jobban fáj. A tolófájások alatt pedig már nincs érzéstelenítés. Még két fájás és elveszik a maszkot. Ismét kétségbeesem.
Tanítanak nyomni. Úgy kell, mintha székrekedésed lenne. Nem a hüvelyre, hanem a végbélre kell nyomni. Természetesen nem csinálom jól. A szülésznő bíztat, hogy a vége már egész jó. Rá kell éreznem, mi a különbség.
Jön a fájás. Jozsó tolja előre a fejem, felhúzzák a lábam, bele kell kapaszkodni és nyomni. Úgy érzem, szétszakadok. Nagy levegő és nyom. Ezt kell csinálni háromszor egy fájás alatt.
A szülésznő azt mondja, fájásgyenge vagyok. Kapok még egy infúziót. Közben nyomok. Aztán kikisérnek pisilni.
Most járkálunk. Ha jön a fájás, leguggolok és nyomok. Ezt is csináljuk egy darabig. Nem sokkal jobb, mint fekve, talán csak egy kicsit. Néha üvöltök, mert nem megy.
Hoznak egy vajúdószéket. Jozsó mögém ül, két fájás közt hátradőlhetek hozzá. Egyébként a szék peremét fogva nyomok. A szülésznő alám néz. Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszer azt mondja, megyünk szülni. Nem értem. Eddig mit csináltunk?
Útközben többször leguggolok nyomni. Úgy érzem, a beöntés nem volt sikeres, mintha félig kilógna valami a végbelemből. Eszembe sem jut, hogy aranyér. Csak a szülés után világosítanak fel. Rendes a szülésznő, pedig rákérdezek, hogy mi az.
Már csak meg kell szülni. Ennél már nem lehet rosszabb. Már látom a szülőszéket.

A vajúdóban

Ide már Apa is bejöhet. Kap egy zöld köpenyt, amin van egy csomó madzag. Összevissza kell őket összekötni, a felének nem látszik az értelme. Nekem közben jönnek a fájások. Rám van kötve az NST. Már nincs időérzékem. Aztán jönnek infúziót bekötni, mert nem tágulok eléggé. Aztán valaki azt mondja, hogy 5 perc múlva burokrepesztés. Ez kb. fél 11-kor van, mint utólag megtudom. Nem értem, miért kell. Mondják, hogy a magzatvíz koszos, a baba belekakilt. Továbbra se értem. Tegnap még tiszta volt. És nem rémlik, hogy a doki mondta volna, hogy most zavaros. Apa mondja, hogy neki mondták. Szétszórt vagyok.
A doki azt mondja, a burokrepesztés nem fáj. Anatómiailag tudom, hogy mit csinál, mert utánaolvastam. A fájáskor a baba feje és a burok közé feszül a magzatvíz, így a megfeszített burokba beleszúrnak egy tűt és a víz elfolyik. Namost egy kb 20 centis kötőtűt kell elképzelni. Nem mondhatnám, hogy nyugodt vagyok. Viszont anyának a burokrepesztés után én 25 perccel megszülettem. Anyáék 11 körül érnek Debrecenbe. Tehát a gyerek meglesz, mire ideérnek. Ez a gondolat éltet.
Felgyorsulnak az események. Nagyon fáj. Jönnek burkot repeszteni. Félek. A következő fájásnál fogja kiszúrni. Jön a fájás. A repesztés nem sikerül. Újabb fájás. A tű bemegy, elönt a forró magzatvíz. Hát, ezen is túl vagyunk. Már nem sok.
Most a szülésznő elkeserít, hogy még órák vannak hátra. Nem szeretem ezt a szülésznőt. A másik kedvesebb. Már kibírhatatlan a fájdalom. Már semmi nem érdekel. Nem számít mit csinálnak, csak szűnjön meg. Nem bírom tovább. Könyörgök, hogy szüntessék meg, vegyék ki.
Jön a szülésznő. A kedvesebbik. Kérem, hogy adjon valami fájdalomcsillapítót. Belém nyúl, megállapítja, hogy 4 ujjnyira vagyok tágulva. Azt mondja, akkor elég lesz a gáz is. Átvisznek egy másik vajúdóba. Már minden türelmem odavan.

Előkészítő

Az előkészítőbe nem jöhet be senki velem. Ha majd elkezdek vajúdni, egy ember bent lehet, nyilván Apa. A hölgy, aki felvesz, nem túl kedves, inkább racionális. Rámkötik az NST gépet, a baba nem sokat mozog, viszont stabil a szívverése. Ki kell tölteni holmi papírokat, hogy kinek adhatnak ki információt, ha rólam érdeklődik, hogy beleegyezek a szülésbe (szó szerint ezt mondták), hogy kérek-e magamnak is azonosító karszalagot. Találkozás az ügyeletes dokival (emlékszünk, nincs saját orvosom) - dr. Lampé Szabolcs. Az orvos meglepően fiatal - később kiderült, hogy mindössze 25 éves - viszont a legnormálisabb orvos, akivel valaha találkoztam. Elnézést kér, ha csak megrándul a szemem a fájdalomtól. Nőgyógyászati vizsgálat. A méhszájam 2 ujjnyira nyitva van - ötnél lehet szülni. Aztán borotválás meg beöntés. Ezután sokszor rohanok a wc-re. Adnak óriási betétet, amit a lábam közé kell szorítani.
A doki beviszi a gépbe az adataimat. Kérdi, mikor volt az utolsó ultrahang, mondom, hogy 32 hetesen. Megnézi a leleteket, látja, hogy akkor még farfekvéses volt a baba. Kérdi, hogy megfordult-e? Azt válaszolom, hogy Jakab doktor úgy tapintotta, a koponyája van alul, de csak külső vizsgálattal. Erre a biztonság kedvéért csinál még egy belső vizsgálatot. Megnyugtat, hogy tényleg a feje van elöl, így meg tudom szülni.
Ezután még egy kör a wc-n és kapok egy ágyat, kezdődik a vajúdás.

2008. január 25. vasárnap

Fél kettőkor ébredek 10 perces fájásokkal. Még nem ébresztem Apát, hiszen ez még akár el is múlhat. Kettőig játszom, hogy mérem az időt. Stabil 10 percenkénti fájások, oké, jöhet a fürdő. Ehhez viszont már kell Apa. Bevonulunk a fürdőszobába, beülök a kádba és jön a meleg víz. A fájások nem szűnnek, ebből már csak lesz valami. Mindennek rendben kell lenni, tegnap még voltunk magzatvíz vizsgálaton, mindent normálisnak találtak. Nem tudom, meddig ülök a kádban, már szédülök a melegtől és a párától, úgyhogy kiszállunk. Szegény Adri, eddig alhatott. De hősiesen felkel, főz teát. Az asztalon még ott a tegnap sütött dobostorta utolsó két szelete. Mondtam én a kisfiamnak, hogy ez már születésnapi torta. Jó gyerek, vette a lapot.
Adri teát főz, közben mérjük a fájásokat. Megegyezünk, hogy addig nem megyünk kórházba, amíg stabil 7 percesek nem lesznek. A tea forró és nem esik jól. Apa lemegy a kocsihoz, hoz fel nekem gyümölcslevet, amit a kórházba menéshez vettünk, az hideg. Meg is iszok belőle nem tudom hány pohárral. A fájások hullámszerűen jönnek. Még nem fáj, de már érzem, hogy kialakulóban van. Mindegyik kicsit erősebb, mint az előző, de még kibírható. Ha csak ennyi az egész, akkor semmi gond nem lesz itt, simán megszülök. Adri szerint ne kiabáljam el.
Reggel fél nyolc. Hét perces fájások. Na, most indulunk a kórházba. Minden kátyú egy kisebb szenvedés, de legalább nincs messze. Kezdek határozottan izgulni.

Új időszámítás - anya vagyok

Most sok kisebb nagyobb bejegyzés fog következni. Igyekszem őket időrendben leírni, de valószínűleg sikerül majd kissé csapongónak lenni. Sok minden történt az elmúlt két hét alatt, amit meg akarok osztani. Senki ne várjon romantikus ömlengést vagy megható történeteket. A célom, hogy megmutassam, mit jelentett nekem a szülés és az utána következő rövid idő, ami eddig eltelt. Lesznek sokkoló részletek, öröm, kétségbeesés és mindenféle érzelem.
Emellett, aki képeket akar látni, megteheti itt, illetve a videókat innen lehet letölteni. A galériák folyamatosan bővülnek.

Türelmetlen vagyok

Ez a hét maga a pokol. Először is, pont egy hete olyan fájásaim voltak, hogy a doki simán azt mondta, lehet, hogy még aznap megszülök. Nos, jelentem, még mindig egyben vagyok. Viszont most már minden napra van valami vizsgálat. Egyszerűen már annyira a végén vagyunk, hogy unom ezt a sok macerát. Meg különben is, már babázni akarok.
Na, nem nyafogok tovább, hanem igyekszem türelmesen várakozni...

Tévképzetek

Van olyan, hogy az ember agyának tudatos része nem azokat az érzéseket közvetíti, amelyek egy adott szituációban valóban jelen vannak. Ez részben védekezés, részben valami más. Vannak olyan tudósok, akik szerint az elhízásunk egyik oka, hogy sok esetben, akkor is éhséget érzünk, amikor valójában szomjasak vagyunk. Ezért javasolják, hogy ha valaki éhes, igyon meg egy pohár vizet és ha pár perc után még mindig éhes, akkor tényleg éhséget érzett. Érdekes elmélet, de nem teljesen helytelen.
Van erre egy másik érdekes példám is. Ott határozottan védelmi mechanizmus volt az agyam célja. Akkor történt, amikor először ültem repülőn. Portugáliába mentünk egy konferenciára. A gép valamikor kora reggel indult, ezért úgy gondoltuk, hogy nem fogunk otthon reggelizni, hanem majd út közben vagy a reptéren. Nem féltem a repüléstől. Kicsit izgultam, de egy pillanatig se volt bennem félelem. Ezt onnan véltem tudni, hogy nem voltak előtte rémálmaim, hogy lezuhan/felrobban vagy valami más baja lesz a gépnek meg ilyenek. Viszont amikor odaértünk, valahogy nem ment az evés. Pedig joghurtot ettünk reggelire, szóval még rágni se kellett. Mindenki azt mondta, hogy a repüléstől való félelem okozta, de én nem éreztem ilyet. Viszont tény, hogy a dolog azonnal elmúlt, amikor az induló sebesség belepréselt az ülésbe.
Szóval kénytelen vagyok elismerni, hogy előfordulhat, hogy mégis tartok kicsit a szüléstől. Szerencsére, ha van is ilyen félelem, nem jön fel tudatos szintre. Viszont az tény, hogy könnyebb félni valamitől, amiről tudod, mikor következik be. Így maximum a bizonytalanság zavarhatja az embert. Mert akárhogy nézzük is, most valami olyasmire készülök, amiről senki nem tud pontos felvilágosítást adni - mindenki máshogy éli meg - és még csak azt se tudja senki, mikor következik be.
Most, hogy egyre gyakoribbak a fájásaim és néha már egész erősek, kezdem érezni, hogy nem lesz sétagalopp. Viszont továbbra is előre tekintek és arra koncentrálok, ami utána következik. Az pedig egy tökéletes kisbaba lesz, akinek én lehetek az anyukája.

Még két hét

Hivatalosan két hét múlva kell megszületnie a kisfiamnak, habár, nem tudom eldönteni, hogy ő mit gondol erről a kérdésről, hiszen néha az az érzésem, hogy azonnal kimászik. Persze ez a kimászás jobban hasonlít az Alien sorozatban látott dolgokhoz, mint holmi születési kisérlethez. Mindenesetre most már szinte minden nap vannak jóslófájásaim.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy felkészültünk. Legalábbis ami a tényleges előkészületeket illeti. Most úgy érzem, hogy lelkileg is készen vagyok - testileg nem tudom, de igazából a testemet arra nevelte az evolúció, hogy amikor itt az ideje, képes legyen életet adni, úgyhogy képes is lesz rá, tudom.
Nincs bennem félelem, talán csak egy kis izgalom. Tegnap olvastam egy érdekes mondatot Tolkientől:

"Aki menekül a félelme elől, arra ébredhet, hogy csupán a rövidebb utat választotta félelme beteljesedéséhez."

Én ehhez igyekszem tartani magam. Aminek el kell jönnie, úgyis eljön, akkor meg nincs értelme külön idegeskedni miatta. Nekem most az a célom, hogy pihenjek, magamra és a babára figyeljek és ne foglalkozzak semmivel, ami kizökkent vagy felidegesít. Most már nincs más dolgom, mint türelmesen várakozni (meg leszedni a karácsonyfát, mert arra tegnap lusta voltam :P )

Rádöbbenés

Gyermekkorom egyik rejtélyéről sikerült ma lehullania a lepelnek, így majdnem 20 év távlatából. Apai nagybátyám első felesége (ennél politikailag korrektebben nem tudom nevezni) ugyanis valami fergeteges módon tudott narancsot pucolni, ami számomra - akkoriban - érthetetlen volt.
Ha ugye nekünk odaadtak egy tál narancsot, hogy pucoljuk meg, akkor a kis ujjacskáinkkal próbáltuk megkezdeni, aminek következtében a narancs súlyos trancsírozási sérüléseket szenvedett és így némiképp veszített az esztétikumából. Ehhez képest Kati néni úgy hámozta meg a narancsot, hogy a héja egyben maradt - kis többágú csillagként -, a narancs pedig teljesen trancsírozásmentesen került a tányérra. És ma rádöbbentem, hogy mi is a titok. Késsel csinálta.
Persze nekem így 25 évesen sem sikerül tökéletesre a narancs hámozása - mindig túl mélyen szántok a késsel és felsértem a gerezdeket -, de ma, garpefruitpucolás közben végre megvilágosodtam. Ez a ráeszmélés pedig olyan lelki megnyugvást jelentett számomra, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom a világgal az univerzum eme végső titkát.

Emlékezetes beszélgetések...

Jason:

Én úgy vagyok vele, hogy aki kibír engem / kibírok vele 2 évet, az pontosan ki fogja bírni a többi 30-at is
ilyen korban meg főleg
valaki kibírja 2 évet, megkérem a kezét

Ma letelt a két év... akkor most reménykedhetek? :)