Karácsonyi hangulat

Nem esik a hó, pedig azt mondták a meteoromókusok, hogy fog. Na, nem mintha hiányozna, csak megállapítottam a tényt. Mindemellett nekem egészen karácsonyi hangulatom van. Fura. Onnan jött a dolog, hogy almás sütit sütöttem Ferikének, mivel változatosság kell a mindennapi gyümölcsevésbe. És az illat hozta belém először a dolgot. Aztán éjjel (tegnapelőtt) előjött egy régi-új álom, amibe még egy kis tánc, meg Jozsó is belekeveredett. Közben ennek tetejébe azt is kitaláltam, mit szeretnék karácsonyra - neki is fogok állni az elkészítésének, hátha az arra koncentrálás kicsit megint eltereli a figyelmemet, és kevésbé betegszem bele a hajtásba (de persze csak a fordítások közti szünetben fogom csinálni). Remélem, ez a vállalkozásom, sikeresebb lesz, mint a tavalyi, ami végül nem szerzett igazi örömöt, pedig én olyan szeretettel készítettem. Lehet, hogy ha másoknak készítek ajándékot, jobban oda kell figyelnem, mire is vágynak. Ezért fogom ezt most magamnak elkészíteni. Nem olyan nehéz dolog, csak időigényes. Ugyanakkor arra jöttem rá, hogy ha csinálok valamit a munka mellett, akkor kevésbé találom megerőltetőnek az amúgy nem lassú munkatempót. Ennek eredménye a kimonóm is (majd arról is kellene feltennem fényképet). Nade, most dolgozom, aztán pedig alkotok. Szép napot mindenkinek. :)

Csilla dolgozik

Mostanában - ahogy egy régi jó ismerősöm rávilágított - a munka már nem csak az anyai teendők ellátását jelenti.
Igen, hölgyeim és uraim, végre sikerült munkát szereznem. Nem is akármilyet, hanem jó nagyot. Egy teljes 700 oldalas könyv fordítását én csinálom. Ekkora munkám még sosem volt és ráadásul nagyon ki vagyok esve a gyakorlatból, úgyhogy most folyamatosan hulla vagyok (ma ki is dőltem kissé), de ez most nagyon megéri.
Örülök, hogy lehetőséget kaptam és nem fogom elszúrni. Így egyszerre dolgozok és itthon lehetek Ferikével. Ez persze jól hangzik, de csak még fárasztóbbá és nehezebbé teszi a dolgot, mivel kb negyedóránként meg kell szakítanom a munkát. Azért eszem ágában sincs panaszkodni. Tényleg örülök, hogy dolgozhatok. És most pihenek, mert holnap ismét neki kell ülni a könyvnek.

Az első

Hát, hogy stílszerű legyek, ezt is megléptük.
Furcsa dolog belépni egy üzletbe azzal a szándékkal, hogy valami olyasmit vegyünk, amihez nem értünk. Jogos lenne a kérdés, hogy lehet, hogy egy nő nem ért a cipőkhöz, de ebben az esetben egy babacipőről van szó. Egészen pontosan egy 18-as méretű elefanten márkájú tipegőcipőről. Na ugye, hogy nem is olyan egyszerű?
De most a szerencséseknek elárulom a babacipő vásárlásának titkát. (Feltéve, hogy nem a sokadik gyereknek vesszük, mert akkor nyilván saját tapasztalatból is megy.) Először is, készüljünk fel rá, hogy a babacipő drága. Nem is kicsit. A jelen példány egy 7990 forintos darab (ez volt az egyetlen, ami jó volt Ferike lábára). Szóval, a titok. Ha még nem vettünk babacipőt, akkor javasolt körülnézni a cipőboltokban, hogy hol árulnak egyáltalán. Figyelem: bababoltba ne menjünk, ott még drágább! Ha megvan a bolt - esetünkben a Deichmann -, akkor már csak segítséget kell kérnünk. Na, ez az igazi kihívás. A feladat: keressünk egy legalább 30 körüli hölgyet az eladók között, akiről ránézésre meg tudjuk mondani, hogy van gyereke. Miért? Mert egy 20 éves eladó lányka simán el fog olvadni a gyermekünk aranyosságától és közben lazán a kezünkbe nyomja a legdrágább cipőt, amiben "olyan cuki" a gyerek. Ugyanakkor (tisztelet a kivételnek) nem fogja megmondani, hogy mire figyeljünk a választáskor, hogy nézzük meg, jó-e a cipő, hogyan fog benne járni a gyerek stb. Ezeket a dolgokat csak egy tapasztalt anyuka tudja megmondani. Nekünk tegnap este szerencsénk volt. Találtunk egy kedves, láthatóan gyakorlott hölgyet, aki nagyon szívesen segített, sőt, több olyan gyakorlati tanácsot is adott, aminek folytán valószínűleg elkerülünk majd néhány idegeskedési fázist, ami a gyerek lábának állására, a járására, illetve a lúdtalpra vonatkozik.
Szóval, büszkén jelenthetem, hogy Kozell Ferike immár egy méregdrága tipegőcipő boldog tulajdonosa, amit reményeim szerint nem fog kinőni az idény végéig.

Kövezzetek meg, de nekem akkor is ez a kedvenc évszakom

Lássatok egy kicsit az én szememmel:

Szeretem, hogy reggel csípősen friss a levegő, de napközben még meleg van. Szeretem, hogy még csinosan fel tudok öltözni, de már be lehet lőni úgy a ruhákat, hogy amiben reggel már nem fázom, abban nem fogok napközben megsülni.
Szeretem, hogy úgy van meleg, hogy közben nem fülledt, nem fojtogató a levegő. Szeretem a frissességét, a fényeit. Szeretem a hajnali ködöt a fák közt, amikor átszűrődik rajta a felkelő nap fénye. Szeretem az igazi őszi naplementéket, amiket órákig lehet nézni, és megmutatják a világ összes színét. A színek ilyen kavalkádját egyetlen másik évszak sem tudja nyújtani.
Számomra az őszi reggel a reményt jelenti. Reményt arra, hogy napközben még lesz egy kis napsütés, egy kis meleg, egy csöppnyi napfény. Ugyanakkor a frissességet is jelenti, ami felébreszt, amikor kinyitom az ablakot. Ami új kezdetekre ösztönöz, ami rádöbbent, hogy nem aludhatom át az életemet.
Én így látom az őszt. És ezért szeretem.

A célodat megtalálni fontos lépés

És nem is mindig egyszerű, hiszen annyiféle lehetőség jön az ember felé. Honnan tudhatjuk akkor, hogy jól döntöttünk? Szerintem csak onnan, hogy utólag nem derül ki, hogy rosszul döntöttünk. Nem látjuk a végét, illetve, nem veszünk róla tudomást, csak éljük az életünket. Néha nehéz, néha elviselhetetlen, máskor meg csupa öröm. Nem is mindig rajtunk múlik, hogy milyen. A mi dolgunk, hogy minél többet hozzunk ki azokból a lapokból, amiket kaptunk.
Azt hiszem, nekiállok sütni.

Ferike esete a kanapéval

Ferike feláll - MyVideo.hu

Végre sikerült videóra venni. Mire elővettem a fényképezőt, már mindig felállt és akkor persze nem akarta megismételni a mutatványt, amikor fel akartam venni. :)

Végre

Ma megújítottunk egy régi barátságot. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzott, hogy így tudjak beszélgetni valakivel. Aki ismert, még mikor egyetemista voltam. Látott átváltozni, felnőni. Segített kimászni egy-két gödörből. Aztán eltávolodtunk egymástól. Nem volt nagy összeveszés vagy ilyesmi, csak egyikünk erre ment, a másikunk arra. Mondhatnám máshogy is, befejeztük az egyetemet.
A középiskola után sok olyan embert vesztettem el magam mellől, akikkel hat évet együtt töltöttünk. Először nehéz volt, aztán hozzászoktam. Ez az egyetem után más lett. Itt már olyan barátságokat lehetett kötni, amik igazán fontosakká váltak. Aztán vége lett, és a legtöbben eltávolodtunk. Nem olyan régen panaszkodtam, hogy mindenki elköltözött, én meg egyedül maradtam itt. Erre Anett rám köszönt, hogy mi lenne, ha találkoznánk.
Ma találkoztunk, és el sem tudom mondani, mennyire jól éreztem magam. Teljesen felfrissültem és még sétáltam is egy jót.
Hát igen. Be kell ismernem, hogy szükségem van barátokra...
Remélem, ezután ismét tartani fogjuk a kapcsolatot és (sokkal) sűrűbben fogunk találkozni.

Büszke vagyok Rád

Mielőtt elkezdeném a mai munkát, álljon itt egy emlékeztető mindazoknak, akik nem hitték vagy még mindig nehezen hiszik el, hogy az életed változik és úgy gondolják, menthetetlen vagy. Néha én is kétségbe tudok esni emiatt, de a körülmények ismeretében igenis eljutottam most arra a szintre, hogy büszke vagyok arra, aki vagy - akivé lettél.
Nem akarom elvenni az érdemeidet és nem is akarom úgy feltüntetni, hogy ezek csak rajtam múltak. Nem. Ezeket a dolgokat együtt hoztuk létre. Itt már nincs te és nincs én, itt csak mi van. És nem csak azért, mert papír van róla a városházán. Amit elértünk, azt közösen értük el. Nem is mertem remélni, hogy ez ilyen gyorsan és szembetűnően fog megmutatkozni.
Néha megijedek és arra gondolok, hogy talán egy szigorúbb életvitellel jobb haladást lehetne elérni, de be kell látnom, hogy tévedek. Tudom, hogy nem feszíthetem - egyszerre - a végtelenségig a húrt.Ugyanakkor neked is látnod kell, hogy mégiscsak működik az a dolog, amit csinálunk. Tudom, hogy utálod, hogy beosztalak, hogy piszkállak, hogy mikor mit csinálj, hogy intervallumokba osztom az életedet. De nézz körül!
Soha nem mertem igazán belegondolni, mi lenne akkor, ha szabadjára engednéd magad és úgy élnéd az életedet, mint a mi előtti időszakban. És soha nem gondoltam, hogy ehhez ilyen közel fogunk találni egy görbe tükröt, valakit, aki a te életed fejlődésével párhuzamosan, azon az életszínvonalon stagnál - sőt, néha úgy érzem, inkább romlik -, amin te is lehetnél, ha nem lenne mi.
Büszke vagyok rád. Büszke vagyok mindarra, amit elértünk és amit még elérhetünk és el is fogunk érni. Ha belegondolok, hogy honnan indultunk, hogy mennyien álltak elénk, hogy milyen sokan - és milyen fontos emberek - nem hitték, hogy akár ennek a töredékére is képesek vagyunk, még büszkébb leszek arra, amit elértünk együtt.
Örülök, hogy vagy nekem és örülök, hogy lehetek neked, és ezzel létrejöhet egy igazán erős és legyőzhetetlen mi.

Hmmm

Fura, hogy milyen dolgok tudnak rádöbbenteni arra, hogy magányos vagyok. Pedig, mondhatni, teljes életem van. Család, lakás, egzisztencia. Csak éppen a barátok hiányoznak. Erre tegnap döbbentem rá. Szomorú, hogy amilyen nehezen kötök barátságokat - a nyitottság megvan, csak a felvételi követelmények húzósak -, olyan könnyen veszítem el őket. Most például mindenki, akit igazán barátnak tudok tekinteni kb. 230 kilométernyi távolságban lakik. Miért kicsi az ország harmadik legnagyobb városa? És miért olyan nagy, ha az ember egész nap egyedül van benne?
És én még így is szerencsés vagyok. Végülis, a gyerek ki tudja tölteni a napjaimat, este pedig itt van nekem Jozsó. :) Szóval igazából nem vagyok egyedül, csak néha jó lenni máshoz is szólni. Nem, a gtalk nem ér.

Naivság

Múlton merengős írás következik.
Elgondolkodtam azon, mennyire is vagyok naiv. Azt hiszem, büszkén állíthatom, hogy egyre kevésbé. Persze még mindig előfordul, hogy elhiszek olyan dolgokat, amik többé vagy kevésbé átlátszóak, de minimum gyanúsak.
Már régen megfogadtam, hogy nem dőlök be például több "csajozós dumának", tanulandó a múlt hibáiból. A legdurvább ilyen dumát, aminek még elég csúnyán bedőltem, talán nem is merem felvállalni. Pedig, ha belegondolok, arról ordított, hogy hülyeség.
Azt hiszem, akkor kellett volna elmenekülnöm, amikor az illető, amúgy számomra egyáltalán nem vonzó srác, egy verset "írt" nekem, ami kísértetiesen hasonlított egy általam igen kedvelt magyar költő egyik művére. Nem titkolózni akarok a művet illetően, egyszerűen csak nem emlékszem rá. Arra viszont emlékszem, hogy a fiatalember megpróbálta a dolgot saját versként "eladni" nekem, ami persze egy - egoizmus jön, ami ebben az esetben jogos lesz - nálam tanulatlanabb lánynál valószínűleg bejött volna.
Hogy miért is nem koptattam le akkor? Nem tudnám megmondani. Imponált a hülyeség? - Talán. Ez persze engem is jellemez. Egy középiskolai kollégiumban furcsán hat az emberre a levegő is.
Aztán mindezek után előállt az általam hallott legátlátszóbb dumával, ami szinte szó szerint a "lehozom neked a csillagokat az égről" földi megfelelője volt. Nem kívánom konkrétan leírni. Legyen elég annyi, hogy elhittem, mert hinni akartam benne.
Azóta persze sok minden változott. A személyre szabott csajozós dumák is - már egészen más dolgok hoznak lázba. Viszont azt egy életre megtanultam, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az tényleg túl szép és főleg nem igaz.
Nem állítom, hogy többé nem fogok bedőlni bizonyos dolgoknak - persze csajozós dumával már legálisan nemigen fognak hozzám közeledni-, de igyekszem egy kicsit körültekintőbb lenni.
Mindenesetre, azt hiszem, az ember néha igenis szeretné hinni, hogy a lehetetlen az ő kedvéért lehetséges.