Kimonó

Japánban a kimonóknak sokféle variációja ismert és rémesen sok szempontot kell figyelembe venni, amikor az ember kiválasztja, hogy milyen kimonót vesz meg/fel. Ez egyfelől jó, hiszen nem nyúlhatunk mellé – feltéve, ha minden szempontot pontosan ismerünk – másfelől viszont nem enged teret az ízlésnek.

Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy egy kimonó ára egy kisebb (néha nagyobb) vagyon, így nagyon körültekintően kell kiválasztani. Persze manapság már csak különleges alkalmakra vesznek fel kimonót, mégpedig általában ugyanazt az egy darabot.

Ezek után lássuk, milyen szempontok szerint is kellett kiválasztanom a kimonómat.

Az első és egyben legfontosabb szempont az, hogy férjnél vagyok. Ez rögtön meghatározza, hogy milyen hosszú lehet a kimonó ujja, milyen mintája lehet, milyen színekből választhatok. A második szempont a korom. A harmadik pedig a kimonó célja, ami jelen esetben vendégváráshoz készült, tehát alkalmi, de nem ünnepi viselet. Emellett, ha még mindig nem zártam ki minden lehetőséget, az évszak is meghatározó a szín és a minta tekintetében.

Akkor nézzük sorban. Először is a kimonó alakja szabványos, azaz mindegyik ugyanolyan. Az egyetlen változatosságot a kimonó ujjának hossza jelenti, ami a férfiaknál a legrövidebb, aztán következnek a férjezett asszonyok, majd a hajadonok. A nők esetében az alkalmi kimonók ujjhossza lehet kicsit hosszabb. A leghosszabb ujjal a fiatal lányoknak szánt alkalmi kimonókat készítik. Illetve a gésák speciális performance, azaz előadáshoz készített kimonóit. Tehát nekem egy viszonylag rövid ujjú kimonót kellett választanom. Nos, itt csaltam egy kicsit. Van ugyanis egy kiskapu, ami szerint a harminc évnél fiatalabb házas nők kimonójának lehet hosszabb ujja. A japánok szerint ez látszik is. Egyetlen fiatal lány sem viseli olyan szépen az ilyen kimonókat, mint egy olyan asszony, aki „utoljára” vehet fel ilyet. Nos, az én kimonóm ujja 50 cm hosszú.

A második legfontosabb dolog az anyag kiválasztása. Ez manapság ízlés és pénztárca szerint változik, ami meghatározott, az a szín és a mintázat. Az alkalomnak és a családi állapotomnak megfelelően nem túl díszes, inkább szolid anyagot kellett választanom. Emellett az évszaknak megfelelően természetes színekben gondolkodtam. Ez a zöld szín véletlenül jött szembe, és rögtön beleszerettem. Mivel nem friss zöld, így belefér az őszbe. Az obi (öv) narancsos színe pedig harmonikusan kiegészíti és meg inkább ősziesíti az összhatást. Mindössze egy szolid, többször ismétlődő, hímzett minta van az anyagon – a kimonón és az obin is. Ez meg is felel a házasokkal szemben támasztott elvárásoknak és még idősebb korban is felvehető.

A szabásminta több helyen is megtalálható a neten, csak rá kell keresni. Nekem volt otthon egy mintakimonó, aminek mindössze az ujja nem ilyen hosszú, azt tekintettem alapnak.

Az eredeti japán kimonókat persze másképpen szabják, hiszem ott hosszú és viszonylag keskeny csíkokba szövött anyagokból készülnek. Mindenesetre, szerintem nem sikerült rosszul ez a kimonó. Sok munkám van benne és én nagyon szeretem is. Egyetlen baj vele, hogy nem arra találták ki, hogy az ember jóllakjon benne. Ezt még valahogy át kell hidalni... Viszont azt megtanultam, hogy Japánban mást jelent az a mondás, hogy a szépségért szenvedni kell.

Élj úgy, ahogy szeretnél

Ha gyereked van, megtanulsz akkor élni, amikor elaludt. Ez napközben azt jelenti, hogy akkor végzed el a munkádat, este pedig azt, hogy akkor kapcsolódsz ki.
Ebből lett október 10-én az első japán vacsoránk. Mármint, az első hivatalos.
Az asztal és a teríték, úgy gondolom, önmagáért beszél.
Hatalmas öröm, hogy az este nagyon jól sikerült, pedig még számomra teljesen ismeretlen emberek is voltak a vendégek között. Örülök, hogy sikerült egy kicsit átadnom abból, amit annyira szeretek a japán kultúrában. Emellett pedig legalább volt rá jó indokom, hogy kimonót vegyek fel. Szerintem az sem sikerült rosszul. Persze, lehet, hogy kicsit öntelt vagyok.
Kicsit mondjuk több dolgot akartam csinálni, de kicsit elhúztuk az evést és a beszélgetést. Pedig szívesen színesítettem volna még a programot. De majd máskor...

Újászületés

Kezdek magamhoz térni; ezt tükrözi a mostani arculatváltás is. Mostantól kicsit más szemmel nézem a világot és ezt akarom itt is megmutatni.

Visszatértem néhány eredeti dolgomhoz. Így ismét megjelent a japán vonulat az életemben. Igyekszem megint megtalálni a helyemet a világban és minél több dologgal megismerkedni az amúgy mélyen ambivalens érzéseket generáló kultúrával kapcsolatban.
Ennek az előszele volt a néhány hete tartott japán este is, amit - ha minden jól megy - szeretnék továbbiakkal bővíteni. Mindenesetre, kimonóm már van. :)
Ezentúl kicsit másfélék lesznek a bejegyzések is. Szeretném, ha ismét az enyém lenne ez a blog. Reményeim szerint nem lesz annyira kimért, és talán jobban meg tudom mutatni magam benne.
Sok mindent szeretnék megmutatni, amit már megtanultam és sok olyat is, amivel most ismerkedem. Mivel mélységeiben érdekel a téma, elég komoly kulturális indíttatású bejegyzéseket fogok írni az elkövetkező időszakokban.

Karácsonyi hangulat

Nem esik a hó, pedig azt mondták a meteoromókusok, hogy fog. Na, nem mintha hiányozna, csak megállapítottam a tényt. Mindemellett nekem egészen karácsonyi hangulatom van. Fura. Onnan jött a dolog, hogy almás sütit sütöttem Ferikének, mivel változatosság kell a mindennapi gyümölcsevésbe. És az illat hozta belém először a dolgot. Aztán éjjel (tegnapelőtt) előjött egy régi-új álom, amibe még egy kis tánc, meg Jozsó is belekeveredett. Közben ennek tetejébe azt is kitaláltam, mit szeretnék karácsonyra - neki is fogok állni az elkészítésének, hátha az arra koncentrálás kicsit megint eltereli a figyelmemet, és kevésbé betegszem bele a hajtásba (de persze csak a fordítások közti szünetben fogom csinálni). Remélem, ez a vállalkozásom, sikeresebb lesz, mint a tavalyi, ami végül nem szerzett igazi örömöt, pedig én olyan szeretettel készítettem. Lehet, hogy ha másoknak készítek ajándékot, jobban oda kell figyelnem, mire is vágynak. Ezért fogom ezt most magamnak elkészíteni. Nem olyan nehéz dolog, csak időigényes. Ugyanakkor arra jöttem rá, hogy ha csinálok valamit a munka mellett, akkor kevésbé találom megerőltetőnek az amúgy nem lassú munkatempót. Ennek eredménye a kimonóm is (majd arról is kellene feltennem fényképet). Nade, most dolgozom, aztán pedig alkotok. Szép napot mindenkinek. :)

Csilla dolgozik

Mostanában - ahogy egy régi jó ismerősöm rávilágított - a munka már nem csak az anyai teendők ellátását jelenti.
Igen, hölgyeim és uraim, végre sikerült munkát szereznem. Nem is akármilyet, hanem jó nagyot. Egy teljes 700 oldalas könyv fordítását én csinálom. Ekkora munkám még sosem volt és ráadásul nagyon ki vagyok esve a gyakorlatból, úgyhogy most folyamatosan hulla vagyok (ma ki is dőltem kissé), de ez most nagyon megéri.
Örülök, hogy lehetőséget kaptam és nem fogom elszúrni. Így egyszerre dolgozok és itthon lehetek Ferikével. Ez persze jól hangzik, de csak még fárasztóbbá és nehezebbé teszi a dolgot, mivel kb negyedóránként meg kell szakítanom a munkát. Azért eszem ágában sincs panaszkodni. Tényleg örülök, hogy dolgozhatok. És most pihenek, mert holnap ismét neki kell ülni a könyvnek.

Az első

Hát, hogy stílszerű legyek, ezt is megléptük.
Furcsa dolog belépni egy üzletbe azzal a szándékkal, hogy valami olyasmit vegyünk, amihez nem értünk. Jogos lenne a kérdés, hogy lehet, hogy egy nő nem ért a cipőkhöz, de ebben az esetben egy babacipőről van szó. Egészen pontosan egy 18-as méretű elefanten márkájú tipegőcipőről. Na ugye, hogy nem is olyan egyszerű?
De most a szerencséseknek elárulom a babacipő vásárlásának titkát. (Feltéve, hogy nem a sokadik gyereknek vesszük, mert akkor nyilván saját tapasztalatból is megy.) Először is, készüljünk fel rá, hogy a babacipő drága. Nem is kicsit. A jelen példány egy 7990 forintos darab (ez volt az egyetlen, ami jó volt Ferike lábára). Szóval, a titok. Ha még nem vettünk babacipőt, akkor javasolt körülnézni a cipőboltokban, hogy hol árulnak egyáltalán. Figyelem: bababoltba ne menjünk, ott még drágább! Ha megvan a bolt - esetünkben a Deichmann -, akkor már csak segítséget kell kérnünk. Na, ez az igazi kihívás. A feladat: keressünk egy legalább 30 körüli hölgyet az eladók között, akiről ránézésre meg tudjuk mondani, hogy van gyereke. Miért? Mert egy 20 éves eladó lányka simán el fog olvadni a gyermekünk aranyosságától és közben lazán a kezünkbe nyomja a legdrágább cipőt, amiben "olyan cuki" a gyerek. Ugyanakkor (tisztelet a kivételnek) nem fogja megmondani, hogy mire figyeljünk a választáskor, hogy nézzük meg, jó-e a cipő, hogyan fog benne járni a gyerek stb. Ezeket a dolgokat csak egy tapasztalt anyuka tudja megmondani. Nekünk tegnap este szerencsénk volt. Találtunk egy kedves, láthatóan gyakorlott hölgyet, aki nagyon szívesen segített, sőt, több olyan gyakorlati tanácsot is adott, aminek folytán valószínűleg elkerülünk majd néhány idegeskedési fázist, ami a gyerek lábának állására, a járására, illetve a lúdtalpra vonatkozik.
Szóval, büszkén jelenthetem, hogy Kozell Ferike immár egy méregdrága tipegőcipő boldog tulajdonosa, amit reményeim szerint nem fog kinőni az idény végéig.

Kövezzetek meg, de nekem akkor is ez a kedvenc évszakom

Lássatok egy kicsit az én szememmel:

Szeretem, hogy reggel csípősen friss a levegő, de napközben még meleg van. Szeretem, hogy még csinosan fel tudok öltözni, de már be lehet lőni úgy a ruhákat, hogy amiben reggel már nem fázom, abban nem fogok napközben megsülni.
Szeretem, hogy úgy van meleg, hogy közben nem fülledt, nem fojtogató a levegő. Szeretem a frissességét, a fényeit. Szeretem a hajnali ködöt a fák közt, amikor átszűrődik rajta a felkelő nap fénye. Szeretem az igazi őszi naplementéket, amiket órákig lehet nézni, és megmutatják a világ összes színét. A színek ilyen kavalkádját egyetlen másik évszak sem tudja nyújtani.
Számomra az őszi reggel a reményt jelenti. Reményt arra, hogy napközben még lesz egy kis napsütés, egy kis meleg, egy csöppnyi napfény. Ugyanakkor a frissességet is jelenti, ami felébreszt, amikor kinyitom az ablakot. Ami új kezdetekre ösztönöz, ami rádöbbent, hogy nem aludhatom át az életemet.
Én így látom az őszt. És ezért szeretem.

A célodat megtalálni fontos lépés

És nem is mindig egyszerű, hiszen annyiféle lehetőség jön az ember felé. Honnan tudhatjuk akkor, hogy jól döntöttünk? Szerintem csak onnan, hogy utólag nem derül ki, hogy rosszul döntöttünk. Nem látjuk a végét, illetve, nem veszünk róla tudomást, csak éljük az életünket. Néha nehéz, néha elviselhetetlen, máskor meg csupa öröm. Nem is mindig rajtunk múlik, hogy milyen. A mi dolgunk, hogy minél többet hozzunk ki azokból a lapokból, amiket kaptunk.
Azt hiszem, nekiállok sütni.

Ferike esete a kanapéval

Ferike feláll - MyVideo.hu

Végre sikerült videóra venni. Mire elővettem a fényképezőt, már mindig felállt és akkor persze nem akarta megismételni a mutatványt, amikor fel akartam venni. :)

Végre

Ma megújítottunk egy régi barátságot. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzott, hogy így tudjak beszélgetni valakivel. Aki ismert, még mikor egyetemista voltam. Látott átváltozni, felnőni. Segített kimászni egy-két gödörből. Aztán eltávolodtunk egymástól. Nem volt nagy összeveszés vagy ilyesmi, csak egyikünk erre ment, a másikunk arra. Mondhatnám máshogy is, befejeztük az egyetemet.
A középiskola után sok olyan embert vesztettem el magam mellől, akikkel hat évet együtt töltöttünk. Először nehéz volt, aztán hozzászoktam. Ez az egyetem után más lett. Itt már olyan barátságokat lehetett kötni, amik igazán fontosakká váltak. Aztán vége lett, és a legtöbben eltávolodtunk. Nem olyan régen panaszkodtam, hogy mindenki elköltözött, én meg egyedül maradtam itt. Erre Anett rám köszönt, hogy mi lenne, ha találkoznánk.
Ma találkoztunk, és el sem tudom mondani, mennyire jól éreztem magam. Teljesen felfrissültem és még sétáltam is egy jót.
Hát igen. Be kell ismernem, hogy szükségem van barátokra...
Remélem, ezután ismét tartani fogjuk a kapcsolatot és (sokkal) sűrűbben fogunk találkozni.