2012. október 27., szombat

Dekoráció

A szombati munkanap nem sokat ér. Kicsit kába vagyok, bár igyekszem dolgozgatni. Amit ma mindenképp el kell végeznem, az készen lesz, de annál többet nem hiszem, hogy fogok tudni haladni.
A hangulatom javítása érdekében úgy döntöttem, hogy ma takarítani (igen, az hosszú távon hangulatjavító, mert rend lesz) és dekorálni fogok a lakásban. Szeretném ezt holnap is folytatni, úgyhogy valószínűleg ma az erkélyt kellene rendbe tenni, téliesíteni, illetve ablakot tisztítani, mert holnaptól jön a rossz idő, és egyetlen "kinti" munka miatt sem akarok megfázni. Bár, erre esélyem se lesz, mivel mire hazaérek, nagyjából be is fog sötétedni...
Mivel a gyerekek nincsenek itthon, így ha hazamegyek, ágyneműt fogok mosni, illetve most már magamnak is felhúzom a téli paplant.
Ami a takarítást illeti, először is ki szeretnék dobálni egy rakás szemetet, le akarom takarítani a gyerekek zsírkréta rajzait a falról - állítólag erre a fogkrém megoldást nyújt, hát ma kiderül, így van-e, és hát természetesen akarok porszívózni meg felmosni, fertőtleníteni, stb. Ezek egy rész valószínűleg áttolódik holnapra majd.
Ha a takarítás már túl sok lesz mára, ami esélyes, mivel elég sokáig tervezek ma dolgozni - persze majd kiderül, valójában meddig fogom bírni -, akkor jön a kreatív része a dolgoknak. Készíteni szeretnék három egyforma négyzet alakú képkeretet, ezekbe majd a gyerekekről fogok egy-egy képet betenni. A képek egymás fölött elrendezve a háló és a gyerekszoba ajtaja közötti falra kerülnek majd. Most még a keretek színén gondolkozom, illetve azon, hogy színes vagy fekte-fehér képeket tegyek-e ki. A fekete-fehér irányába hajlok, de még nem döntöttem véglegesen.
Ami a további dekorációt illeti, a hálóba az ágy feletti falra akarok készíteni egy papírmasé képet. Valmai olyan hatásúra gondoltam, mint a gyűrt bőrképek. Remélem, szépen meg tudom csinálni.
Ezeken kívül - igen, valószínűleg túltervezem magam, de legalább unatkozni nem lesz időm - a gyerekeknek szeretnék hűtőmágnes puzzle képeket készíteni. Ferike már egészen ügyesen rak össze képeket, a gyógypedagógus mondta is, hogy 3x3-as vagy 3x4-es képeket már lehet neki venni, így most készítek neki olyat, amit a hűtőn tud összerakni. Remélem, Évikének is fog tetszeni. Mindenesetre, Adriéknál nagyon szerették a hűtőmágneseket - a hétvégi pakolás alatt majd az otthoniakat is megpróbálom előkeríteni.
Már látom, hogy ez így felsorolva több feladat, mint ami belefél egy rövid hétvégébe, de annyit igyekszem majd elvégezni belőle, amennyit csak lehet. Kb egy éve nem nyúltam a kreatív dobozomhoz (ami egyébként egy tescos nagy kék/zöld táska), úgyhogy éppen itt van már az ideje.
Ami az estét illeti, azt tervezem, hogy beülök az ágyba egy bögre teával vagy kakaóval (hangulattól függően) és megnézek valami filmet. Az óraállítás miatt pedig a vasárnap azért mégiscsak hosszabb kicsit, mint szokott lenni.

2012. október 23., kedd

2012. október 5., péntek

2012. szeptember 24., hétfő

Bicikliút

Debrecenben évek óta megy a kerékpárutak építése, bővítése. Kaptak rá egy rakás uniós pénzt is. Ma azonban rá kellett döbbennem, mennyire nem érdemlik meg a debreceni emberek, hogy bicikliutak épüljenek.
Sétálok a Füredi út mellett a járdán, erre szembe jön velem egy kerékpáros. A másik oldalon ott a kerékpárút direkt neki. Mielőtt azonban lett volna időm felocsúdni a meglepetésből, megláttam egy másik kerékpárost is. Az úttesten. Szemben a forgalommal. Hát, ennyit a kerékpárútról...

2012. augusztus 16., csütörtök

2012. július 15., vasárnap

Egy gésa emlékiratai - idézet


"- Az életben egyikünk sem találkozik annyi szeretettel, amennyire szüksége volna – mondta és egy pillanatra összehúzta a szemeit. Mintha arra akart volna figyelmeztetni, érdemes jól megfontolnom a szavait.
A világ minden kincsénél jobban vágyódtam volna rá, hogy késıbb is találkozzam vele, ismét lássam arcának sima bőrét, bozontos szemöldökét, szelíd szemei fölött márványhoz hasonlatos szemhéjait. Azt is tudtam azonban, hogy társadalmi helyzetünk között olyan nagy a különbség, hogy ez lehetetlen. Végül felnéztem rá, de olyan gyorsan kaptam el róla a tekintetemet – közben el is pirultam –, hogy ı ezt aligha vette észre. Vajon hogyan írhatnám le, mit láttam abban a pillanatban? Úgy nézett rám, mint ahogyan egy muzsikus nézhet a hangszerére, mielőtt megszólaltatná azt: megértéssel és a tudás adta biztonsággal. Azt éreztem, úgy belém lát, mintha az ő része volnék. Mennyire szerettem volna én lenni az a hangszer, amelyen játszik!"