Apa születik

Már túl vagyunk a félidőn, rengeteg vizsgálaton, kétszer annyi ultrahangon, mint amennyi eredetileg elő van írva, sok-sok idegeskedésen, de együtt. Néha nehéz. Vannak orvosok, akik úgy tűnik szent kötelességüknek tartják, hogy rendellenességeket találjanak - igazán hálás lehetek érte, hogy csak bebeszélik maguknak (meg persze nekem) a dolgot.
Nem egyszerű dolog babát várni. Mindig van miért aggódni, annyi mindent olvas, hall az ember. A vizsgálatok egy része meg néha tényleg úgy tűnik, hogy csak azért van, hogy nehogy nyugodt légy néhány napra.
Ilyenkor kell, hogy legyen melletted valaki. Valaki, aki megnyugtat. Megölel. Helyetted is szidja a hülye dokit (tényleg csak a hülyét, sajnos nemrég volt egyhez szerencsém). Szóval, aki törődik veled. Én megtaláltam ezt a társat.
A pici még meg sem született, de nekünk máris vannak közös napi rutinjaink. Apa keni be a hasamat, hogy ne feszüljön annyira, figyel, simogatja, érzi ha mocorog bent a kis jövevény. Néha "neveli" is a kisfiát. Kell ez a közvetlenség. Nekem és a picinek mindenképp.
Már csak néhány hónap és az életünk gyökeresen megváltozik. Az elején nem tudtam biztosan, hogyan leszünk képesek megbirkózni a feladattal. De ahogy telik az idő, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tudom, hogy bár lesznek nehézségek, és biztosan követünk majd el hibákat, de minden nehézséget meg fogunk oldani.
Nehéz ezeket az érzéseket megfogalmazni, ha az ember még nem volt ilyen helyzetben. Biztos vannak olyanok is, akiknek nem elég ez a néhány hónap, hogy felnőjenek és szülőkké váljanak. Én szerencsésnek tartom magam, mert egy olyan férfit tudhatok magam mellett, aki felelősséggel és szeretettel gondoskodik rólunk, és akire mindenben számíthatok.

Köszönöm.

Átalakulás

Hát, erre is sor került végül. Kissé átszabtam ezt a blogot. Na nem felismerhetetlenre, csak kicsit személyesebbre. Így talán előtérbe kerülnek azok a dolgok, amik fontosak nekem.

Things Just Happen

A változatosság gyönyörködtet, úgyhogy most magyarul írok.
Komolyan gondolom, a dolgok csak úgy megtörténnek. Néha persze teszünk értük vagy ellenük, sőt általában próbáljuk irányítani az életünket, de nem mindig úgy sikerül minden, ahogy terveztük.
Talán furcsán hangzik ez így, de azért ha belegondolunk, igaz. az élet elrepül mellettünk, mi pedig - bár átéljük - szinte csak megéljük, se mint irányítjuk a dolgok alakulását.
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, sok minden történt. Voltak nehéz pillanatok, de most ezek is a feledés homályában vesznek. Emlékszem képekre, pillanatokra, mozzanatokra, de nincs meg a teljes film. Pedig ott voltam végig. Vicces, hogy amikor számadást készítünk, milyen kevés dolog ugrik be.
Emlékszem egy óriási lelki törésre, amikor megtudtam, hogy költözünk - először, de messze nem utoljára. Emlékszem, hogy apa énekel, miközben a kocsit szereli - a kocsira nem emlékszem, bár tudom, hogy trabant volt.
Aztán megvan néhány kósza kép az óvodából. Főleg érzések - utáltam. Általánosból már kicsit több. Azt eleinte untam - de jó, ha az ember anyukája tanár, így első néhány évben nem mondanak újat.
Emlékszem a húgom műtétjére. Nem volt jó érzés - pedig nekem csak fantomfájdalmaim voltak.
Aztán volt egy felvételi, majd középsuli. Na, annak azt hittem, sosem lesz vége. De vége lett.
Egyetem - sok probléma, még több kihívás, barátok, csalódások, szerelem. Aztán PhD. Házasság, lakás.
25 éves vagyok. A pocakomban épp egy nagyon aktív kisfiú tevékenykedik. Tanítok, fordítok, élem az életem, készülünk kocsit venni.
Amikor kicsi voltam, nem tudtam elképzelni, hogy a szüleim, meg úgy általában a felnőttek, hogyan jutottak el odáig, ahol vannak. Állapotokat láttam. Volt diplomájuk, lakásuk, kocsijuk, gyerekük (én meg a tesóm). De sosem tudtam őket elképzelni, mint gyerekeket, jegyekért küzdő diákokat vagy bármi egyebet. Úgy gondoltam, ez majd máshogy lesz, ha én élem át ezeket a dolgokat. Bár akkor azt is gondoltam, hogy könnyebb lenne, ha látnám az utat magam előtt. De nem hogy könnyebb nem lett, még csak nem is látok semmit. A saját, már bejárt utamat sem látom folyamatként. Ismét csak pillanatok vannak. Van egy kép, egy mostani én, aminek a kialakulásában nyilván nagy szerepe volt a szüleimnek, a példának, amit mutattak, a folyamatnak, amin végigmentem. Tanárok, társak, hátráltató tényezők. De nem tudom megfogni őket. Nincsenek mérföldkövek - mármint jellemformáló pillanatok vagy ilyesmik. Csak a most van. A pici, a napi rutin, az életem.
Hogy boldog vagyok-e? Igen.
Rájöttem, hogy nem kell mindent megérteni vagy átlátni. Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Persze sosem szabad várni, hogy majd magától megy minden. Továbbra is küzdeni kell, mindent megtenni, ami lehetséges. És reménykedni, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. Néha még jobban is. Azt hiszem, ide rejti a vallás az istenképet.
:) A terhesség sokféle önértékelést előhoz. Néha nem is a legjobbakat. Néha félek. Félek, hogy hogy fogom feldolgozni, ha már nem bennem fog mocorogni. Félek a fájdalomtól. Ugyanakkor boldog vagyok, hiszen tudom, hogy szeretetbe fog érkezni. Már most mindenki szereti és gondoskodik róla. Ő pedig napról napra fejlődik. Figyel és jelzéseket küld. És néha sokkal éberebb, mint én.
Már nagyon várom. Szeretném, ha nem csak a hasamon keresztül tudnám megsimogatni vagy beszélni hozzá. Tudom, hogy azt is megérti, hiszen reagál rá, de mégis más lesz, ha majd a karomban tarthatom. Mindent meg akarok neki adni, ami csak az erőmből telik. Mert szeretem.

Long Time No See...

Well, how can I start? It was really a long time. I had no connection, sorry. Okay, I am searching for excuses, but it's true. But now. We moved into our very own and very new home, and from yesterday we have Internet. :) This is the time I should promise I will write more, isn't it? Well, I can't.
I am working at home now, translating an SQL book and trying not to strain myself. I have to think of somebody else too. So I try to relax a lot, and definitely eat more than before and hope that everything will be all right with us.
Tomorrow we are going to the doctor and see how the new little life grows inside me. Looking forward to it. :)

I Want to Be a Woman

I am a woman among computer scientists and a computer scientist among women. That may cause some problems in my personality.
I hope that as we move in this problem will be ended. I think as a real housewife or somewhat I will become a woman in my habits and thinking.
I really do want to be a woman. I need some girl friend, I need to talk to girls about everyday things. I don't like that the only thing I can talk about is IT. I hate this. And I will change this soon as I don't want to become mad about it.

Welcome Back

I am back again after some month. I don't thing I should try to write about those days I didn't use my blog. Let's say that I had no time for that.
I'm counting down again, this time I'm waiting for our flat to be ready. It will hopefully be on 15th April. So, it's not too far. I've already made a lot of things and bought some furniture and accessories for the new flat. We already have most of the things we will need. Except for e.g. a vacuum-cleaner. Well, we should buy that soon. Maybe I will change my blog a little bit. At least I will try to do it.
So, hello again, I came back to write my blog. Have a nice day for everyone.

Countdown: 2

Two more days are left from this year. I know, it's just one and a half, but I won't count down in halves.
I am alone, baking a cake, watching films and waiting for the miracle. And now the miracle is made of a server admin password and about 130 kms of travelling. So let Lessie, Snoopy and Jozsó and anybody else you are waiting for come home.

Countdown: 3

Time is ticking and we are getting closer to the new year. 2008 will be the year of our new life. Well I have to do a lot of things for that. Let it be.

"This Should Be my Worst Day of 2007"

This was told me in January (I have the log). I won't tell what happened that day. And I won't even tell which day was it exactly. The man who told it is now my husband. Maybe he was right. And that day was not at all bad. That was the first time we... Oh, I nearly told :P
I was happy at that day. And so many things happened after that day. And I was so happy. Happier I have ever imagined.
It's time to start the countdown. Why start it with 4? I don't know. I just feel so.

Countdown started: 4

I Want to Be... Myself

Christmas is over again for a year. We gave and got presents, kisses, maybe love. We were a family again for some hours. And we were a new family too. This was my first Xmas as a wife. We spent Christmas Eve at home together. We didn't even go outside the house. We didn't want to. It was a memorable thing. We played, worked, talked and there were moments when we only lay next to each other, giving some kisses and thinking of the feeling inside.

When you are a child the whole family has Xmas together. It is a great feast with grandmothers, cousins, a great tree, a lot of toys, charming relatives. It is a pink thing.
When you are getting older, the family seems to get closer. There is a smaller tree, silent, kind and useful presents and maybe an all family dinner at the granny's.
When you get married the whole thing gets its meaning. If you think that Xmas is about love, your Christmas will be the ideal way to spend with your husband or wife. The feeling will touch your heart and you won't know what to do with so much things. You will maybe cry, but it doesn't matter. Nobody knows how to feel or what to do at the first time. All that matters is that smile in the other's eyes.
I can say, this was my first Christmas.