Türelmetlen vagyok

Ez a hét maga a pokol. Először is, pont egy hete olyan fájásaim voltak, hogy a doki simán azt mondta, lehet, hogy még aznap megszülök. Nos, jelentem, még mindig egyben vagyok. Viszont most már minden napra van valami vizsgálat. Egyszerűen már annyira a végén vagyunk, hogy unom ezt a sok macerát. Meg különben is, már babázni akarok.
Na, nem nyafogok tovább, hanem igyekszem türelmesen várakozni...

Tévképzetek

Van olyan, hogy az ember agyának tudatos része nem azokat az érzéseket közvetíti, amelyek egy adott szituációban valóban jelen vannak. Ez részben védekezés, részben valami más. Vannak olyan tudósok, akik szerint az elhízásunk egyik oka, hogy sok esetben, akkor is éhséget érzünk, amikor valójában szomjasak vagyunk. Ezért javasolják, hogy ha valaki éhes, igyon meg egy pohár vizet és ha pár perc után még mindig éhes, akkor tényleg éhséget érzett. Érdekes elmélet, de nem teljesen helytelen.
Van erre egy másik érdekes példám is. Ott határozottan védelmi mechanizmus volt az agyam célja. Akkor történt, amikor először ültem repülőn. Portugáliába mentünk egy konferenciára. A gép valamikor kora reggel indult, ezért úgy gondoltuk, hogy nem fogunk otthon reggelizni, hanem majd út közben vagy a reptéren. Nem féltem a repüléstől. Kicsit izgultam, de egy pillanatig se volt bennem félelem. Ezt onnan véltem tudni, hogy nem voltak előtte rémálmaim, hogy lezuhan/felrobban vagy valami más baja lesz a gépnek meg ilyenek. Viszont amikor odaértünk, valahogy nem ment az evés. Pedig joghurtot ettünk reggelire, szóval még rágni se kellett. Mindenki azt mondta, hogy a repüléstől való félelem okozta, de én nem éreztem ilyet. Viszont tény, hogy a dolog azonnal elmúlt, amikor az induló sebesség belepréselt az ülésbe.
Szóval kénytelen vagyok elismerni, hogy előfordulhat, hogy mégis tartok kicsit a szüléstől. Szerencsére, ha van is ilyen félelem, nem jön fel tudatos szintre. Viszont az tény, hogy könnyebb félni valamitől, amiről tudod, mikor következik be. Így maximum a bizonytalanság zavarhatja az embert. Mert akárhogy nézzük is, most valami olyasmire készülök, amiről senki nem tud pontos felvilágosítást adni - mindenki máshogy éli meg - és még csak azt se tudja senki, mikor következik be.
Most, hogy egyre gyakoribbak a fájásaim és néha már egész erősek, kezdem érezni, hogy nem lesz sétagalopp. Viszont továbbra is előre tekintek és arra koncentrálok, ami utána következik. Az pedig egy tökéletes kisbaba lesz, akinek én lehetek az anyukája.

Még két hét

Hivatalosan két hét múlva kell megszületnie a kisfiamnak, habár, nem tudom eldönteni, hogy ő mit gondol erről a kérdésről, hiszen néha az az érzésem, hogy azonnal kimászik. Persze ez a kimászás jobban hasonlít az Alien sorozatban látott dolgokhoz, mint holmi születési kisérlethez. Mindenesetre most már szinte minden nap vannak jóslófájásaim.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy felkészültünk. Legalábbis ami a tényleges előkészületeket illeti. Most úgy érzem, hogy lelkileg is készen vagyok - testileg nem tudom, de igazából a testemet arra nevelte az evolúció, hogy amikor itt az ideje, képes legyen életet adni, úgyhogy képes is lesz rá, tudom.
Nincs bennem félelem, talán csak egy kis izgalom. Tegnap olvastam egy érdekes mondatot Tolkientől:

"Aki menekül a félelme elől, arra ébredhet, hogy csupán a rövidebb utat választotta félelme beteljesedéséhez."

Én ehhez igyekszem tartani magam. Aminek el kell jönnie, úgyis eljön, akkor meg nincs értelme külön idegeskedni miatta. Nekem most az a célom, hogy pihenjek, magamra és a babára figyeljek és ne foglalkozzak semmivel, ami kizökkent vagy felidegesít. Most már nincs más dolgom, mint türelmesen várakozni (meg leszedni a karácsonyfát, mert arra tegnap lusta voltam :P )

Rádöbbenés

Gyermekkorom egyik rejtélyéről sikerült ma lehullania a lepelnek, így majdnem 20 év távlatából. Apai nagybátyám első felesége (ennél politikailag korrektebben nem tudom nevezni) ugyanis valami fergeteges módon tudott narancsot pucolni, ami számomra - akkoriban - érthetetlen volt.
Ha ugye nekünk odaadtak egy tál narancsot, hogy pucoljuk meg, akkor a kis ujjacskáinkkal próbáltuk megkezdeni, aminek következtében a narancs súlyos trancsírozási sérüléseket szenvedett és így némiképp veszített az esztétikumából. Ehhez képest Kati néni úgy hámozta meg a narancsot, hogy a héja egyben maradt - kis többágú csillagként -, a narancs pedig teljesen trancsírozásmentesen került a tányérra. És ma rádöbbentem, hogy mi is a titok. Késsel csinálta.
Persze nekem így 25 évesen sem sikerül tökéletesre a narancs hámozása - mindig túl mélyen szántok a késsel és felsértem a gerezdeket -, de ma, garpefruitpucolás közben végre megvilágosodtam. Ez a ráeszmélés pedig olyan lelki megnyugvást jelentett számomra, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom a világgal az univerzum eme végső titkát.

Emlékezetes beszélgetések...

Jason:

Én úgy vagyok vele, hogy aki kibír engem / kibírok vele 2 évet, az pontosan ki fogja bírni a többi 30-at is
ilyen korban meg főleg
valaki kibírja 2 évet, megkérem a kezét

Ma letelt a két év... akkor most reménykedhetek? :)

Számvetés - ilyenkor az jön, nem?

Visszagondolva azokra a szilveszterekre, amikre emlékszem, elmondhatom, hogy voltak fura esetek, de kevés olyan, ami tényleg említésre méltó.
Kisebb koromban - értsd 12 éves kor alatt - többször töltöttük együtt a szilvesztert az unokatesóimmal. Ilyenkor vagy mamáéknál vagy nálunk voltunk. Emlékszem, hogy mamánál apáék régi szobájában kipakoltunk az asztalra egy csomó édességet meg ropit, volt jó sok üveg kóla, és rengeteget játszottunk. Néha átmentünk és együtt néztük a tévében Hofit és a hasonló kaliberű műsorokat - nagyapa imádta őket, nekünk meg nem volt beleszólásunk a választásba.
Emlékszem egy otthon töltött, szintén unokatesós szilveszterre is. Két napig irtottuk az otthon fellelhető színes papír készleteket lyukasztóval, hogy elegendő mennyiségű konfettit gyárthassunk. Anyával néztük a reggeli műsorokat, amiben azt magyarázták, hogy kell szilveszteri italokat, bólét, grogot, ilyeneket készíteni, közben meg szendvicseket gyártottunk. Akkor még csak darabra volt két tévénk. A nappaliban ment a hatalmas Videoton csoda - büszkék voltunk rá, sok évig húzta és színes volt. A gyerekszobában pedig a majdnem kiszuperált piros csoda, a régi kor letűnt emléke, egy fekete-fehér Junost. Apa a másik épületből húzott át hozzá kábelt, hogy antennához legyen kapcsolva, én meg addig ügyködtem, míg be tudtam úgy szerelni és állítani, hogy egy, kis állítással két csatornát fogjon. Arra már nem emlékszem, mit néztünk, de akkor még nagy szó volt, hogy külön tudtunk tévézni. Ami még rémlik ebből a szilveszterből, hogy még következő húsvétkor is találtunk itt-ott konfettimaradványokat - például a virágok tavaszi átültetésekor a cserepekben (rejtély, hogy kerültek pont oda).
Idősebb korom szilveszterei kissé máshogy teltek. Középiskolás éveimben például rendszeresen átaludtam a dolgot, esetleg egy darabig néztem a tévét, de ennyi.
Amikor egyetemre kerültem, sokféle módon próbálkoztam megtalálni a számomra ideális szilveszteri elfoglaltságot. Töltöttem szűk baráti körben, filmnézéssel - ügyesen el is mulasztottuk az éjfélt -, kettesben az aktuális barátommal (vettünk egy playstation játékot és játszottunk), vagy egyedül egy nagy összeveszés után.
Ezután következett egy teljesen új időszámítás - bár ettől még minden szilveszter más volt. Előzör is volt egy emlékezetes szilveszteri buli a koliban, amire elég nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán elmenjek, de mondhatom, igazán megérte. Tavaly Lehonál voltunk - nevezzük házibulinak - és társasjátékkal, kártyázással és beszélgetéssel töltöttük az estét.
Az idei szilveszter pedig ismét újdonságot tartogat. Az, hogy itthon leszünk, egyértelmű, hiszen velem már nem lehet bulizni menni. De hogy pontosan mi lesz, az jelenleg egy rajtunk kivül - oké, rajtam belül (fejen) - álló személytől függ. Nagy ünneplés nemigen lesz, de az biztos, hogy új időszámítás kezdődik 2009-cel. Erről szól a hászasságom. Szinte minden nap egy új világ kezdődik. Azt hiszem, ez a természetes, mégis furcsa néha. Mindenesetre, ettől kerek a világ.
Hát, tudom, ez a számvetés nem az elmúlt évről szól, de ha valaki arra kíváncsi, olvassa vissza a korábbi bejegyzéseimet - talán majd később azt is összefoglalom.
Számomra ez a nap olyan, mint a többi és mégis más. Most pedig mindenkinek jó szilveszterezést és boldog új évet kívánok. Ne tegyetek olyan fogadalmakat, amiket úgyse tudtok megtartani, ne petárdázzatok és ne igyatok közterületen, mert az törvénytelen, viszont mindenképpen töltsétek úgy a szilvesztert, hogy az emlékezetes lehessen számotokra. BÚÉK.

Karácsony

Ez volt az első - és egyben úgy néz ki, hogy az egyetlen - olyan karácsony, amit kettesben töltöttünk el. A két és fél még kettőnek számít (bár Pöttöm azért nem nagyon hagyta, hogy egy pillanatra is elfelejkezzünk a jelenlétéről)!
Amúgy sikerült a lehető legkellemesebb és legkevésbé aktív karácsonyt produkálnunk. Aludtunk, játszottunk keveset, pihentünk, néztünk tv-t és körülbelül ennyi. Ránk is fért már a pihenés. Főleg rám, ugye, aki köztudottan rendkívül sok mindent csináltam az elmúlt időszakban.
Viszont még 23-án voltunk dokinál, aki azt állapította meg, hogy Pöttöm most már érett magzatnak számít, azaz nyugisan megszülethet, ha akar. Jelenleg azonban még leginkább engem akar rugdosni...
Szóval, a karácsonynak vége, viszont Apa szerencsére január 5-ig nem dolgozik, így még pihenhetünk egy teljes hetet. Bár, ezalatt még egyszer el kell menni dokihoz, de ez már így lesz még néhány hétig. Már nem is olyan sok idő, és a kis legény itt fog üvölteni a lakásban, hogy ne csak az anyját, de az apját se hagyja aludni. És úgy tűnik, mégis türelmes lesz és a születési dátuma 2009-cel fog kezdődni. :)

Helyzetjelentés

Mindenki azt kérdezgeti, hogy vagyok? Hát, erre nehéz így válaszolni. Nem tudom. Furcsán. Olyan dolgokat érzek, amiket még soha és amiket nem is tudok szavakba önteni. (Hogy lehet egyáltalán szavakba önteni valamit, mert mondjuk pohárba oké, de szavakba?) Szóval, van bennem egy pici mocorgó, aki elég aktívan végzi a dolgát - vagyis mocorog. Persze a legjobbkor csinálja mindezt, mindig, mikor aludni akarok. :) Ennek örömére leginkább egy álmos bébibálnához tudnám magam hasonlítani - bár, Márk ma megjegyezte, hogy jól nézek ki. Egészen biztosan, már amennyire az ember terhesen jól nézhet ki. Vékony az nem vagyok, viszont jelenleg ez nem is cél.
Most már kezdek felkészülni a szülésre is. Legalábbis lelkileg. Azt olvastam, hogy a szülés attól függően fáj, mennyire vagy képes elfogadni a tényt, hogy ez természetes dolog. Szóval nem szabad rettegni tőle. Hát, én nem is rettegek - már. Volt, amikor féltem, de most inkább várakozással telinek mondanám magam. Igazából nem is gondolok a szülésre. Arra koncentrálok, hogy most a pocakomban van egy kis manó, aztán meg egyszer csak majd már a karjaimban lesz - és az apját se hagyja majd aludni, nem csak engem (haha). Mindenesetre a szülés ebben a folyamatban egy elkerülhetetlen, átmenetet képző valami, amin úgyis túl fogok esni, úgyhogy nem görcsölök rajta, mert akkor nem is a baba lenne a lényeg, hanem a szülés. Márpedig itt a baba a lényeg.
Fárasztó hetem van. A diákjaim most mutogatják be a félévi beadandót - persze van, aki megpróbál még időt nyerni... Csak tudnám, mit gondolnak, hogy majd a szülőszobán fogom aláírni az indexüket? Leginkább velük is igyekszem nem idegesíteni magam.
Fura érzés így lenni. Máshogy néznek rám az emberek. Mosolyognak. Így hát, nekem sincs más dolgom, mint mosolyogni. Ez a szép a terhességben. (De azért már várom a végét.)

Reggel

Kábultan ülök és bámulok a monitorra. A bioritmusom gyakorlatilag nem létezik. Az utóbbi időben egyszerűen képtelen vagyok rendesen aludni. Egyszerűen, amikor már nem bírom, elnyom az álom. És ez nagyon ritkán történik úgy, hogy akkor most már este van és elmegyek lefeküdni.
Manókám egyre kevesebb hellyel és egyre nagyobb mozgásigénnyel rendelkezik, ami nemigen segít a pihenésemben, Apának viszont kifejezetten tetszik.
Közben tegnap kimostam a gyerekruhákat. Most mini méretű tipegők és bodyk száradnak a nappali közepén - Apa tegnap kérdezte is, hogy hogy fog ezekbe beleférni a gyerek :)...
Anyukám szerint - mivel elég agresszívan jelentkezik a tejelválasztásom (óriási tejfoltok képében az összes ruhán, ami épp rajtam van) -, ne is számítsunk rá, hogy ez a gyerek megvárja a január végét. Hát, ha nem, hát nem. Visszadugni nem fogjuk...
Tegnap Apa meghozta a bundazsákot is, úgyhogy ma azt fogom mosni, meg a gyerekülés és a babakocsi huzatát. Ne mondja senki, hogy nem készültem fel.
De most még bambulok egy kicsit. Megiszom a teámat (mármint az első bögrével a sok közül), befejezem a reggelit és élvezem a terhességem utolsó hónapjának minden percét.

Félelmek

Rájöttem, hogy az éppen aktuális kisebb-nagyobb paráim mellett van egy tényleg állandó nagy félelmem, mégpedig az, hogy elkezdek olvasni egy könyvet és meghalok, mielőtt a végére érnék. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de nekem igenis ennyire fontos az olvasás. Így engem nem is az foglalkoztat, hogy van-e élet, hanem hogy vannak-e könyvek a halál után...