Alapvetően kétféle gyermeki viselkedést ismerek, ami a fájdalomra reagál. Az egyik a sírás, a másik a nevetés. És legtöbb esetben mindkét reakció a szülőtől és a neveléstől függ.
A gyerekek zseniálisak. Első néhány évükben többet tanulnak, mint hátralévő teljes életükben. Ha ez túlzásnak is hangzik, gondoljunk bele. Úgy jönnek a világra, hogy egy-két magukkal hozott reflex kivételével (szopás, ölelés, kéz megszorítása) semmit sem tudnak. Meg kell tanulniuk rendesen mozogni, használni az izmaikat, kommunikálni, enni és még nagyon sok mindent. A mi dolgunk pedig az, hogy segítsük őket a tanulásban. Ebből ugye nyilván látszik, hogy miért is hárítom a felelősséget a szülőkre.
De nézzük a fájdalom kérdését. Ha egy gyerek elesik, beüti a fejét, magára rántja a fiókot, mert abban megkapaszkodva akart felállni, két lehetőségünk van. Vághatunk kétségbeesett arcot, odarohanhatunk és elkezdhetjük babusgatni csemeténket. Hamar rá fog jönni, hogy a sírás, amit a fájdalom (vagy nem az) vált ki azt eredményezi, hogy a szülő odarohan és csak vele foglalkozik. Mint említettem, a gyerekek nagyon okosak és tanulékonyak.
A másik lehetőségünk, hogy jót nevetünk az eseményeken. Nem kinevetni kell a gyereket! Ha nevetünk, a gyerek is úgy fogja érezni, hogy nem történt semmi eget rengető baj, és velünk együtt fog nevetni. (Persze ilyenkor is oda lehet menni, és felsegíteni a gyereket.) Ha következetesen ezt a módszert alkalmazzunk, gyermekünk akkor is képes lesz nevetni saját baklövésein, amikor nem is vagyunk ott mellette, hogy vele nevessünk. Így sokkal vidámabb és kiegyensúlyozottabb lesz a csemete, és ettől még nem hanyagoljuk el, csak nem neveljük arra, hogy hisztivel érje el, amit akar.
Szóval, kérek mindenkit, aki majd valamikor a kisfiam közelében lesz, hogy inkább nevessen egy jót, ha a gyerek esetleg elbotlik és mondja, hogy Hoppá!
A gyerekek zseniálisak. Első néhány évükben többet tanulnak, mint hátralévő teljes életükben. Ha ez túlzásnak is hangzik, gondoljunk bele. Úgy jönnek a világra, hogy egy-két magukkal hozott reflex kivételével (szopás, ölelés, kéz megszorítása) semmit sem tudnak. Meg kell tanulniuk rendesen mozogni, használni az izmaikat, kommunikálni, enni és még nagyon sok mindent. A mi dolgunk pedig az, hogy segítsük őket a tanulásban. Ebből ugye nyilván látszik, hogy miért is hárítom a felelősséget a szülőkre.
De nézzük a fájdalom kérdését. Ha egy gyerek elesik, beüti a fejét, magára rántja a fiókot, mert abban megkapaszkodva akart felállni, két lehetőségünk van. Vághatunk kétségbeesett arcot, odarohanhatunk és elkezdhetjük babusgatni csemeténket. Hamar rá fog jönni, hogy a sírás, amit a fájdalom (vagy nem az) vált ki azt eredményezi, hogy a szülő odarohan és csak vele foglalkozik. Mint említettem, a gyerekek nagyon okosak és tanulékonyak.
A másik lehetőségünk, hogy jót nevetünk az eseményeken. Nem kinevetni kell a gyereket! Ha nevetünk, a gyerek is úgy fogja érezni, hogy nem történt semmi eget rengető baj, és velünk együtt fog nevetni. (Persze ilyenkor is oda lehet menni, és felsegíteni a gyereket.) Ha következetesen ezt a módszert alkalmazzunk, gyermekünk akkor is képes lesz nevetni saját baklövésein, amikor nem is vagyunk ott mellette, hogy vele nevessünk. Így sokkal vidámabb és kiegyensúlyozottabb lesz a csemete, és ettől még nem hanyagoljuk el, csak nem neveljük arra, hogy hisztivel érje el, amit akar.
Szóval, kérek mindenkit, aki majd valamikor a kisfiam közelében lesz, hogy inkább nevessen egy jót, ha a gyerek esetleg elbotlik és mondja, hogy Hoppá!
1 megjegyzés:
Mennyire igaz az, amit írtál! :)
Most tanultam Tőled, elteszem, és emlékszem majd rá. :)
Megjegyzés küldése