Újra eljött az ünnepi "őrjöngés", amit mi persze kedvesebbnek hangzó szóval készülődésnek nevezünk. De klasszikust idézve: bárhogyan nevezzük, éppoly illatos. Érdekes szóvicc, különösen, ha a karácsonyi ünnepeket körüllengő mindenféle mézeskalács, fahéj és egyéb ünnepinek szánt illatkompozíciók is eszünkbe jutnak. Nekem inkább nagymamám mondása jut az eszembe, ami ugyan a házasságra vonatkozik, nem a karácsonyra, miszerint: ki milyen virágot szakított, azt szagolja. Na, de eltértem a témától.
Szóval ünnepek. Nálunk az ünnepek kicsit tágabb időintervallum, mert mint kiderült az ősz-tél időszak tartalmazza a családunk ünnepeinek a jó részét. Család alatt jelenleg a szűkebb, négy tagból álló közösséget (de idétlen szó) értem. Szóval, kezdünk ugye szeptemberben Vica születésnapjával, aztán jön novemberben a házassági évforduló. Majd decemberben kezd a dolog összesűrűsödni: 3-a Ferenc nap, 6-a Mikulás (mert ugye gyerekeink vannak), karácsony, ami nem mellékesen egybeesik az Éva névnappal. A szilvesztert már csak félve említem, mert esetleg a szülőknek is kellene valami kikapcsolódás... És ezeket már csak kellemes távolságból zárja le január végén Ferike születésnapja.
Szóval, ha az ember belegondol, már ennyi ünnep is elég ok (és kötelesség) az ajándékozásra. Félreértés ne essék, nem teher nekem az ajándékozás, különösen nem, ha a gyerekeimről van szó (bár meg kell mondjam, kezdem úgy érezni, hogy a sok játék kiszorít minket erről a szűk 56 négyzetméterről).
A bajom a kommunikáció hiányával van. Meggyőződésem ugyanis, hogy felnőtt testvéreink és unokatestvéreink is pontosan ugyanazokat a (jobb szó híján) "kínokat" élik át, mint mi, vagyis fogalmuk sincs, mivel oldják meg a kötelező ajándékozás kérdését.
Van ugyanis (összeszámoltam tavaly) körülbelül harminc ember, aki szerepel az ajándékozási listán. Szeretem ezeket az embereket. Nem azért ünnepeljük többé-kevésbé közösen a karácsonyt, mert muszáj, hanem, mert összetartozunk valahol mélyen. De ezeknek az embereknek a 70%-ával évente körülbelül 2-3 alkalommal találkozunk. Szomorú ezt mondani, de egyáltalán nem ismerjük már egymást. Az a néhány alkalom, amikor sikerül összefutni valahol - mamáéknál, nálunk, náluk - valóban ünnepnek felel meg. És ezzel együtt hatalmas ajándék. Akkor miért kell ezt kötelezően bedobozolni és a másik fejéhez vágni? Nem csak drága és értelmetlen - mert akit nem ismersz, annak csak óriási szerencsével tudsz pont olyan ajándékot venni, aminek tényleg örül (milyen fura, hogy a megörül és a megőrül szó alig különbözik egymástól, nem?). Szóval, nem csak drága és értelmetlen, de fölösleges is.
Én személy szerint jobban örülnék annak, ha egy tálca süti és egy cappuccino mellett leülve lenne időnk tényleg jól elbeszélgetni. Mert nekem valójában maguk az emberek hiányoznak, nem az, hogy ajándékokat hozzanak (mint mondtam, amúgy se férünk már el).
És ennek ellenére én is folytatom a felmenőink által elkezdett képmutatást, hiszen nem akarok olyan emberek lelkébe gázolni, akiknek ez egy fontos gesztus.
Talán egyszer majd lesz erőm hozzá, hogy leüljek a szeretteimmel és megbeszéljem velük ezt a dolgot. Addig viszont marad a készülődés...
