Múló pillanatok, megfoghatatlan érzések, egy-egy gondolat, egy fényfoszlány a hajában...
Hajnalban kelünk a csörömpölésre, mert mindig mosogat. Felkapcsolja a villanyt, a kanál kocog a tejeskávéban, a reggeli kötelező. A kert a világ. Nézzük, ahogy kel a mag, megszámoljuk a rügyeket a fákon, minden apró változást észrevesz, mindenre vigyáz.
Felemeli a ceruzát, mutatja, hogyan formálod az a-t. Ő bal kézzel ír, mégis a jobbal mutatja - statisztika még itt is... Nagyon unom, nekem ezt már megmutatta. Hálátlanul ülök az első sorban és bámulom, ahogy 30 másik gyereknek tanítja ugyanazt.
Együtt mondjuk a mesét, aztán a verset. Elkezdek egy sort, ő befejezi. Talán ezért jártam annyit szavalni. Érdekes, hogy Áprily Lajost sosem tanított, pedig ő a kedvence.
Sosem kerestem magamat benne és sokszor akartam teljesen más lenni, mégis, ha a képzeletbeli tükörbe nézek, ami a lelket mutatja, őt látom. Ő nevelt, ő alakított, még ha nem is mindig sikerült úgy, ahogy szerette volna.
Embernek nevelt. Olyannak, akinek nem kell elnézést kérnie a tetteiért. Olyannak, aki kérdezés nélkül segít bárkinek, a figyel másokra, aki feltételek nélkül is tud szeretni.
Nem tudom leírni, hogy milyen, csak az érzések jönnek, a történetek nem. De sosem fogom tudni eléggé megköszönni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése