Szinte csak betegen emlékszem rá. Emlékszem egy illatra, egy rózsaszín elefántra, amit délelőttönként horgolt, arra, hogy mennyire szerette a süteményt.
Egyszer mézes puszedlit szeretett volna. Még soha nem sütöttem. Órákig kerestem olyan receptet, aminek nem kell állni egy napot. 70 deka liszt... életem addigi legnehezebb receptje. Egy órán át gyúrtam. Lehettem úgy 10 éves, legfeljebb. Egy kiló tésztát kiszaggatni és kisütni egy délelőtt. Mire elkészült, a fele már el is fogyott.
Másnap sütöttem még egy adagot. Azóta is ezt a receptet használom. Így mindig velem van.
Emlékszem, mikor elköszönt. Tudtam, hogy többé nem látom. Van, hogy ez rosszabb, mint a hirtelen.
Nem volt időm igazán ismerni. Csak 12 voltam, mikor elment. Mégis, hozzá szeretnék leginkább hasonlítani. A kedvességéhez, az önzetlenségéhez, ahhoz, ahogy bárkiben meglátta jót. Nagyon hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése