Nehéz

Gyűlölöm a tehetetlenséget. Felrobbanok, amikor látom, érzem, hogy valaki, aki fontos, nincsen jól, és én nem tehetek érte semmit. Pedig nagyon szeretnék. De ez most nem az én dolgom. Pedig tényleg szeretnék segíteni.

Szeretem, amikor mosolyogsz

Hunyd be a szemedet és gondolj valami szépre. Engedd, hogy átjárjon a kép, hogy magával ragadjon az érzés. Látod, máris mosolyogsz. Talán nem is amiatt, amire gondoltál, csak azért, mert tudod, hogy szeretnélek jobb kedvűnek látni.

Mert szeretem

Az ember tervez...

Mit mondhatnék, megint csak simán hülye vagyok. Mi van velem? Ki tudja. Egyik pillanatban kirobbanok az energiától, a másikban meg teljesen padlón vagyok. Emellett alsó hangon három különböző helyre írok. Ez már röhejes. Teljesen átalakult az életem. Az a vicc, hogy ami tegnapelőtt kétségbeesett önmarcangolásnak tűnt, azt ma egészen józanul tudom visszaolvasni. Lehet, mások a körülmények.
Közben persze szétszakadok, mint általában. Vágyom egy szóra, egy jelre, hogy ne őrüljek meg, de ez csak egyre bonyolultabb lesz. Élünk. Együtt, egymás mellett és távol. És nincsenek pontos szabályok, nincsenek kapaszkodók, csak vagyunk. Nem bírjuk máshogy. Legalábbis most úgy tűnik. Akkor meg miért tesszük ilyen körülményessé?

Hosszú napok

Ez a hét csupa extrém hosszú napból áll. Még a jól induló napok is képesek másodpercek alatt katasztrófába fordulni, én meg úgy érzem, hogy állok egy hurrikán közepén tehetetlenül, miközben a világ eseményei ernyedt falevélként száguldanak el mellettem a szélben.
Racionális döntésekei hozok, még akkor is, amikor ez érzelmileg megvisel. Nem tudom megtagadni önmagam, a felelősségteljes gondolkodást van, mikor nem lehet háttérbe szorítani. Sokszor vezetnek az érzéseim, de amikor igazán fontos, mindig ésszel döntök. Tudom, hogy ezt a lelke mélyén más is érti, még ha nem is egyszerű elviselni.
Ez egy hosszú hét, de egyszer ennek is vége lesz, és jönnek helyette majd kevésbé hosszúak, boldogabbak és néha még hosszabbak is. Hihetetlen, mennyire igaz, hogy az idő relatív...
Igyekszem összeszedni annyi pozitív gondolatot, amennyit csak tudok. Kibírtunk már ennél többet is, az ember erős, és van, amire érdemes várni. Ezért várok. Mert lesz majd ennél sokkal jobb is.

"A nagy világon e kívül..."

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke (Firenze 1984. X. 12.)

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok-sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmespár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Mért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés,
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?


Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!


Aki 'slattyog', mért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' elinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, eloldalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
Elárulja kósza nesz
Itt kóvályog, itt ténfereg. . ..
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, mért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

Egy bonyolult nap margójára

A világ egy pillanat alatt képes összeomlani és újra felépülni romjaiból.

Nem volt egyszerű a mai nap. A következő - azt sem tudom mennyi - pedig még kevésbé lesz az. De nem baj, erős csaj vagyok, ki fogom bírni :)

Úgyis rég voltam már hülye

Néha elgondolkodom azon, miért is csinálok bizonyos dolgokat. Például miért hozok meg olyan döntéseket, amelyek nem oldanak meg problémákat, sőt, néha egész sor újabb gonddal "gazdagítják" az életemet. Általában szoktam érteni magamat, sőt, meg is szoktam tudni magyarázni a körülöttem lévő világot - persze ez lehet, hogy puszta önámítás és a világ valójában teljesen más, mint amilyennek én gondolom. Most viszont vagy a sötét oldal burkol mindent ködbe, vagy a szemüvegemmel van a baj, de nem látom a következő lépést. Sőt, az a gond, hogy az aktuális lépéseket sem látom teljesen tisztán. Persze az is előfordulhat, hogy csak túlmagyarázom az életemet. Nem ez lenne az első eset.

Közben meg, csak hogy témánál maradjak, épp azon forgok, hogy milyen nehéz magyarul fogalmazni, amikor napi 8 órában angolul írok. Mondjuk, ma pont magyarul írtam többet, de az nem gondolatok megfogalmazása, hanem emlékek leírása volt, az pedig teljesen más - aki nem hiszi, járjon utána.

Túl sok időt töltök számítógép előtt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy most is írok, pedig egész nap mást sem csináltam, mint írtam - egy részét persze papírra. Pihennem is kellene, de mostanában valahogy sosem sikerül időben ágyba kerülni. Említettem már, hogy túl sok időt töltök a gép előtt? 

Amúgy meglepően nyugodt vagyok most az utóbbi időhöz képest. Amúgy... mostanában kifejezetten nem szeretem ezt a szót... kicsit olyan "ha muszáj" hangulata van. De az is lehet, hogy csak rossz kontextusban hallottam.

Megint sikerült összehoznom egy kellően összeszedetlen bejegyzést. Legalább valamennyire tükrözi az életem jelenlegi káoszát. Bár azt az is mutatja, hogy megint úgy érzem, hogy írnom kell. Ez is elmúlik majd egyszer. Vagy nem...

Most azt hiszem, nincs konklúzió. Vagyok. Néha több, néha kevesebb. Megint veszítettem egy kicsit a világból az utóbbi időben, ez rádöbbentett, hogy sokkal jobban kell figyelni. Ugyanakkor több is vagyok, bár, hogy ez jó-e, azt majd az idő eldönti. Ha lesz türelmem kivárni - ez okozhat még gondokat. De nem baj. Kellő önirónia, némi nyűgösködés, tudatos nőiesség és "lankadatlan éberség" :) Holnap megint fel fog kelni a nap.

Születésnapi kívánság

Még több, mint egy hónap, tudom, de nagyon szeretnék valamit, aminek a megvalósításához idő kell, meg szervezés. Szeretnék egy István a király és musical estet megint a régi csapattal...

Nem hallom a nevemet

Már egy ideje idegesít valami, de eddig nem sikerült megfogalmazni, hogy pontosan mi is az, ma azonban felnyílt a szemem. Egyszerűen senki nem hív a nevemen. Valamiért az emberek elkezdenek hozzám beszélni - vagy inkább beszélni bele a levegőbe - és elvárják, hogy vegyem észre, hogy nekem mondanak valamit. Miért olyan nehéz kinyögni egy nevet?
Biztos velem van a baj, de engem ez zavar...

How many sleeps till Christmas?

Some days just seem never to come. Saying it is not easy would be an understatement...

A mai nap margójára

Ma boldoggá tettem két csodálatos asszonyt. Vannak olyan pillanatok, amikért érdemes autóba ülni és levezetni 120 km-t.

Harmadik történet - Mama

Egy lány tudjon hímezni. Meg szőni. Meg varrni. Meg gombócot főzni. És tésztát dagasztani. Vicces. Öt lány unokájából én vagyok az egyetlen, aki ezeket tényleg meg is tanulta.

Egyszer nagyon összekaptunk. Rossz helyre öntöttem a tepsibe a piskótatésztát. A mai napig csak mosolyogni tudok rajta.

A fiait nehezen sem tudta tényleg összetartónak nevelni, de az unokáit sikerült. Szétszórva élünk az országban, vagy inkább a világban, mégis, egymásra mindig szánunk időt. Neki köszönhetjük, hogy együtt nőttünk fel. Nála voltunk gyerekek. Ő tett minket királylánnyá - akkor még hittük, hogy azt is lehet.

A mai napig segít. És ő hálás, mert megadtam neki a legcsodálatosabb ajándékot, hogy láthatta a dédunokáit. Én pedig hálás vagyok a hosszú életért, amit kapott, hogy megadhassam ezt neki.

Vele a legvisszásabb a kapcsolatom, de ha visszagondolok, látom, hogy az ő szíve is bennem van. A kapcsolatunk olyan, mint néhány vadvirág a legelőn, amit minden évben vittünk neki. Színes és illékony, de valódi.

Sosem fogom elfelejteni azt a sok csodát, amit tanított.

Második történet - Nagymama

Szinte csak betegen emlékszem rá. Emlékszem egy illatra, egy rózsaszín elefántra, amit délelőttönként horgolt, arra, hogy mennyire szerette a süteményt.

Egyszer mézes puszedlit szeretett volna. Még soha nem sütöttem. Órákig kerestem olyan receptet, aminek nem kell állni egy napot. 70 deka liszt... életem addigi legnehezebb receptje. Egy órán át gyúrtam. Lehettem úgy 10 éves, legfeljebb. Egy kiló tésztát kiszaggatni és kisütni egy délelőtt. Mire elkészült, a fele már el is fogyott.

Másnap sütöttem még egy adagot. Azóta is ezt a receptet használom. Így mindig velem van.

Emlékszem, mikor elköszönt. Tudtam, hogy többé nem látom. Van, hogy ez rosszabb, mint a hirtelen.

Nem volt időm igazán ismerni. Csak 12 voltam, mikor elment. Mégis, hozzá szeretnék leginkább hasonlítani. A kedvességéhez, az önzetlenségéhez, ahhoz, ahogy bárkiben meglátta jót. Nagyon hiányzik.

Első történet - Anya

Múló pillanatok, megfoghatatlan érzések, egy-egy gondolat, egy fényfoszlány a hajában...

Hajnalban kelünk a csörömpölésre, mert mindig mosogat. Felkapcsolja a villanyt, a kanál kocog a tejeskávéban, a reggeli kötelező. A kert a világ. Nézzük, ahogy kel a mag, megszámoljuk a rügyeket a fákon, minden apró változást észrevesz, mindenre vigyáz.

Felemeli a ceruzát, mutatja, hogyan formálod az a-t. Ő bal kézzel ír, mégis a jobbal mutatja - statisztika még itt is... Nagyon unom, nekem ezt már megmutatta. Hálátlanul ülök az első sorban és bámulom, ahogy 30 másik gyereknek tanítja ugyanazt.

Együtt mondjuk a mesét, aztán a verset. Elkezdek egy sort, ő befejezi. Talán ezért jártam annyit szavalni. Érdekes, hogy Áprily Lajost sosem tanított, pedig ő a kedvence.

Sosem kerestem magamat benne és sokszor akartam teljesen más lenni, mégis, ha a képzeletbeli tükörbe nézek, ami a lelket mutatja, őt látom. Ő nevelt, ő alakított, még ha nem is mindig sikerült úgy, ahogy szerette volna.

Embernek nevelt. Olyannak, akinek nem kell elnézést kérnie a tetteiért. Olyannak, aki kérdezés nélkül segít bárkinek, a figyel másokra, aki feltételek nélkül is tud szeretni.

Nem tudom leírni, hogy milyen, csak az érzések jönnek, a történetek nem. De sosem fogom tudni eléggé megköszönni.