Következtetések szűk két hét után

Repül az idő, ha az embernek minden perce be van osztva. Most van egy kis nyugi. Még van kb fél órám a szoptatásig, Jozsó nemsoká hazaér, mindkét gyerek alszik, én pedig megpróbálok mérleget vonni.

Nem tudom, hogy nagyon szerencsések vagyunk vagy nagyon jól neveltük Ferikét, mindenesetre eddig úgy tűnik, hogy az iszonyatos hisztis trónfosztásos tesóutálatot megúsztuk (mondom, eddig). Mindenesetre, azért kicsit úgy érzem, hogy ebben jó nagy szerepe van annak, hogy Ferike nem igazán elkényeztetett kisfiú, mivel úgy gondoltam már eredetileg is, hogy mindent meg akarok adni neki, de nem ő a főnök a nap 24 órájában. Így megszokta, hogy nincs mindig valaki a sarkában, egyedül is el tud játszani egy ideig, nem borul ki, ha fél percre magára marad stb. Ráadásul most komolyan úgy érezheti, hogy a kistesó megszületésével több idő jut rá is. Nem, sajnos nem tudom görbíteni se a teret se az időt, pedig jó lenne. Mindössze annyi történt, hogy a terhesség utolsó heteiben már alig bírtam mozogni is, nem hogy szaladni meg ugrálni vele, így most, hogy bírok, ténylegesen többet tudok fele foglalkozni (amit meg is teszek, amennyire az időmből telik).

Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy pont jó korkülönbséget sikerült kifognunk. Ehhez persze hozzá jön, hogy Vica is elég nyugodt baba - bár így is fárasztó, hiszen már épp kezdtük megszokni, hogy tudunk aludni éjszaka -, és Ferike napirendjébe is be lehetett tenni egy másik gyerek körüli teendőket. Persze ehhez is kell némi átalakítás (főleg bennünk), nem is egyszerű, de majd kialakul, ami még nem jó és akkor majd egészen könnyű dolgunk lesz.

Egyszer olvastam valahol, hogy egy kétgyerekes anyuka nem értette, hogy az egy gyerekkel rendelkezők miért is nyafognak, hogy semmire nincs idejük. Érdekes felvetés, de én is úgy gondolom, hogy a két gyerekkel lényegesen könnyebb dolgom van, mint eggyel volt. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy kevesebb a baj velük vagy több időm van, egyszerűen csak "edzettebb" vagyok. Persze most fáradt vagyok, kimondhatatlanul. Igyekszem minden lehetőséget megragadni, hogy pihenhessek - például ezért jó, hogy délben mindkét gyerek alszik-, de még szoknom kell ezt az új helyzetet. Eddig egész jól megy. :)

Elhamarkodott kijelentések, avagy Vica, a gyorsvonat

Nézem az előző, nem gyengén türelmetlen bejegyzésem és mosolygok magamban. Nem egészen egy órával később már görnyedtem a laptop előtt és pötyögtem befelé az sms-t Jozsónak, hogy azonnal induljon haza az egyetemről. Az akkor tíz perces - kétségtelenül szülési - fájások minimális idő alatt (negyedóra) sűrűsödtek kétpercesekké, aminek következtében még Andrist is sikerült "megfuttatni", hogy időben ideérjen Ferikére vigyázni.

A kórházban fogadott az újabb meglepetés - ismét ugyanaz az orvos van ügyeletben, akinél Ferikét szültem. Első hallásra kicsit korainak tartotta, hogy a háromnegyed órával azelőtt kezdődött fájásokkal mit keresek bent, de egy gyors vizsgálat és a körülmények ismertetése után közölte, hogy ez bizony gyors szülés lesz.

NST fel a hasra, közben adatrögzítés, úgy látszik, minden rendben. 18:28-kor leveszik az NST-t, jön a beöntés, utána a rohangálás a wc-re. Két rohanás közt már elviselhetetlen a dolog, kezd gyanússá válni, hogy ezek már tolófájások. Felfekszek az előkészítő ágyra, kínomban püfölöm az asztalt. Közben jön az előkészítős nővér, hogy zuhanyozzak le. Ketten kísérnek a zuhanyzóba, ahol akkora fájás jön rám, hogy kiesik a kezemből a zuhanyrózsa, így a szülésznő több vizet kap, mint én - nem mondhatnám, hogy viccesen fogadja a dolgot, de akkor egy gyors bocsánatkérés után már nem érdekel, mert ő vizes lett ugyan, de én meg vajúdok, na.

Azonnal a szülőszékhez visznek - kétszer állunk meg a fájás miatt -, közben behívatom Jozsót, aki a folyosón vár - az előkészítőbe senkit nem engednek be. Felültetnek a székbe, aztán jön a tényleges kitolási szakasz.

1. tolófájás - repesztik a burkot.

2. tolófájás - 4 nyomás, már látszik a gyerek feje.

3. tolófájás - Vica kint van. 4050 gramm, 50 cm, azonnal  felsír, 10/10-es Apgar, a pontos idő 19:23 perc.

Ezután már igazán a könnyebb része jön. Második alkalomra végre megtapasztalhatom, milyen, amikor azonnal a mellkasomra teszik a kisbabámat, még lüktet a köldökzsinór. Ezt aztán Jozsó vágja el, majd megy a mosdatáshoz, miközben nekem jön a következő szakasz.

A méhlepény lassan válik, a doki türelmes, mert a korábbi leválasztás miatt ez rizikós művelet. Közben Jozsó visszahozza Vicát, aki gyönyörű és szép csöndben elvan az apja kezében. Nem tűnik olyan nagynak, mint Ferike tűnt, pedig nagyobb.

A lepény után (ami az orvos szavaival élve bazi nagy) jön a méh kipucolása (ezt furán vicces műveletnek találom, pedig elvileg kellemetlen), majd az összevarrás. Itt szembesülök a ténnyel, hogy Vica bizony nem csak a fejét, de a kezét is előre dugta a születéskor, így van rajtam egy W alakú repedés. Pedig vágtak, csak nem eleget. A varrás alatt kiderül, hogy Lampé doktor úr titokban a kórházi hímzőkör vezetője, aki művi gondossággal, és nem utolsó sorban felszívódó cérnával, varrja szépre (ő mondta) a sebemet. Sőt, még bevet egy kis plusz plasztikát is, levágja a valamikori szűzhártyámból megmaradt kis részt, amire ugye semmi szükség, minek lifegne ott. Az egész minimális fájdalommal jár - pedig több ideig tart, mint maga a szülés - közben meg még viccelődni is van kedvem. (Szerintem a gyors szülés valami ismeretlen endorfinbázist szabadíthatott el bennem.) Közben kicsit sajnálom a két orvostanhallgató kislányt, akik végignézték a szülésemet és saját bevallásuk szerint, nem rohannának rögtön vajúdni. Pedig ez most tényleg gyors volt.

Az éjszakát persze - Vica nélkül - megint az utógondozóban töltöm, jelenlegi mérlegem 3 ájulás, reggel háromnegyed hatkor mehetek le végre a gyerekágyas osztályra.

A kórházban töltött négy napról nem is mondanék sokat. Eltelt, szerencsére. Kaptam tanácsokat, kioktatást, hideget, meleget, de már nem számít. Itthon vagyok, két gyönyörű, egészséges és mindeddig úgy tűnik, jól kezelhető (ezt gondolom sokszor fogom még visszaszívni) gyerekkel. Köszönöm szépen, minden rendben van.

Majd ha megint lesz egy kis szabadidőm, részletesebben beszámolok az itthoni dolgokról is. De most jön az uzsonnaidő és a délutáni szoptatás. Szóval, majd...

Tévedtem...

Igen, tudom. Mit keresek még net előtt? Miért nem szültem már? Megsúgom, én is ezt kérdezem. Hétfő óta minden nap járok vizsgálatokra. Hétfőn azt mondták, bármikor elkezdődhet. Szerdán, hogy már beindult, még aznap baba lesz. Ma már csak sajnálkozva néztek rám az ambulancián és arcról tudták ki vagyok és milyenek a leleteim.

Már szülhetnék. A méhszájam elég nyitott hozzá. Minden dolog klappol. Csak épp fájásom nincs. Így marad a várakozás. Illetve, ha addig nem történik semmi, akkor holnap reggel újabb vizsgálat...

Úgy látszik, nekem ilyen túlhordós terhességek jutottak. :)

(Remélhetőleg) utolsó (terhes) bejegyzés

Igen, még mindig egyben vagyok (egy benn, egy kinn). Pedig higgye el nekem mindenki, hogy már nagyon szeretném, ha végre Vica is itt kint lenne velünk, ebben a borongós-esős, én akkor is szeretem szeptemberi világban. 

Jelenleg valahol 74-75 kiló körül vagyok (ebből valószínűleg 4 kiló közelében van a gyerek), a hasam pedig kb. 106 centi, és bár mindenki azt mondja, hogy tök jól nézek ki és csak a hasam nőtt, én óriásinak érzem magam. Nem tehén vagyok, már nem is bálna, hanem egyenesen egy bálna, aki egészben lenyelt egy tehenet. Aki képeket akar látni, itt vannak.

Közben Vica látványosan jól érzi magát odabent, amit számomra egyre fájdalmasabb amúgy pedig igencsak látványos rúgásokkal ad a világ tudtára. Jozsó egyszerűen csak alienfocinak hívja a dolgot. Úgy kell elképzelni, mintha a hasfalamnál a bőröm alól kinyomódna egy kb 8-10 centi hosszú, 3-4 centi átmérőjű henger (ez kb a gyerek vádlija lehet a fekvés alapján). A nyomás erősségét nem tudnám mihez hasonlítani, de egy biztos, fájdalmas.

Mindeközben persze elővesz a terhességgel járó majdnem összes létező tünet: fáj a derekam, a lábam, feszül a hasam, a mellem, félpercenként járok pisilni és nem tudok aludni. Ja és persze vannak ám jóslófájásaim is, csak az igaziak váratnak még magukra.

Amúgy az élet szép. :) Én viszont már türelmetlen vagyok...