Furcsa érzések

Először megmagyarázhatatlant akartam írni, de aztán rájöttem, hogy attól azért messze állok. Meg tudom magyarázni - épp csak nem akarom.

Ma elpakoltam a bébijátékokat - csörgőket, rágókákat. Már nincs rá szükségünk. Ferike ugyan még néha-néha pakolgatja őket ide-oda, de igazából nagyon jól megvan nélkülük is. Ez a lépés főleg a leendő kistestvér miatt fontos. Ugyanis majd ha megszületik, akkorra Ferikének már semmi szüksége nem lesz ezekre a bébijátékokra, de ha nem pakoljuk el őket időben, akkor úgy fogja venni, hogy az az övé és nem fogja hagyni, hogy a kicsi játsszon vele - akkor sem, ha neki igazából már nem kell. Miért van az, hogy a nagy pszichológiai igazságok mindig fájnak? Értem én, ez máris elszakadási pánik (biztos más a neve) nálam, meg félelem, hogy az amúgy még alig 11 hónapos fiam felnő, meg ilyenek, de akkor is. Én kérem jól viseltem a szoptatás leépítését is. Tudatosan csináltuk, azzal az értelmes gondolattal, hogy ez az élet rendje. Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. Talán, mert az igazán fárasztó volt (tudom, gonosz, önző, szemét anya vagyok, aki azért nem szoptatott tovább, mert az kényelmetlen volt - ne menjünk bele). Szóval ez most nem ugyanaz. Ez valamiért érzékenyen érint. Talán, mert amúgy is érzékeny vagyok. Érzékennyé tesz a karácsony közelsége. Érzékennyé tesz a hó. Érzékennyé tesznek azok a novellák, amiket olvasok - még ha amúgy irodalmilag szemetek is néha. Most amúgy mit magyarázkodom? Érzékeny vagyok és kész. Mindig is az voltam. Csak most kicsit jobban előjött. Ennyi. Talán ezért húztam ezt a pakolást ilyen sokáig. Pedig Ferikének fel sem tűnik. Most is inkább a felmosóvödröt sétáltatja...

Akkor nekem miért kell ilyen nehéznek lennie?

Az első karácsonyi ajándék

"Fotózol nekem valami szépet külön? :)

...

valami olyat, ami nem látszik elsőre"

 - 2006-

Döntés

Ha már ekkora nagy családom van, akkor boldog, nagycsaládos karácsonyunk lesz. Hiszen erről szól ez az egész.

Démonok

Egyre inkább igyekszem szembenézi - főként múltbéli - démonaimmal. Ez a dolog nem is olyan nehéz vagy felkavaró, mint elsőre gondoltam. Fura, hogy mennyire érzelemmentesen tudok megnézni egy-egy régi ismerős arcot. Az a világ elmúlt, én pedig már egy teljesen más élet része vagyok. És ez az élet sokkal jobban illik hozzám, mint az az előző, amit végleg magam mögött készülök hagyni. Ehhez azonban szükséges, hogy magamban le tudjam zárni. Nos, a képek nézegetéséből és az általuk kiváltott meglepően kevés érzelemből arra következtetek, hogy a lezárás egész jól sikerült. A múlt persze mindig a részem lesz, de már csak mint tapasztalat, sem mint nagyban meghatározó tényező. És ez most különösen boldoggá tesz.

A gésa lét tanulsága

Sosem tudhatod, mennyi fájdalom, félelem és szenvedés rejtőzik a tökéletesség maszkja mögött.

Ugyanakkor, az embereket ez általában nem is érdekli...

Kombinálok

Unatkozom. És elmélkedem. Vagy kombinálok, ahogy jobban tetszik. A nők ezt szokták. Állítólag. Talán tényleg.

Mi a boldogság? Talán a változás. Ha egymás felé irányul, akkor lehet. Például egy kis víz a reggeli cumisüvegben. Vagy egy gesztus az esti film előtt. Egy tea. Amit persze azért én fogok elkészíteni. Vagy egy ölelés.

Mindenesetre, az unalom hülye gondolatfoszlányokat szül. Lehet, hogy mégis kombinálok. Vagy csak észreveszek dolgokat. Talán olyanokat, amik már tudatalatti szintre süllyedtek. Talán mégis érdemes próbálkozni. És néha nem árthat az se, ha őszinték vagyunk. Hátha így tényleg belénk lehet látni. Senkitől nem kéne elvárni, hogy gondolatolvasó legyen. Vagy mentalista, azt hiszem, ez rá a mai divatos elnevezés. Talán Tünde megoldása lenne az ideális. Ha minden gondolatunk egy lila buborékban megjelenne felettünk. De talán akkor mind egyedül maradnánk. Nem jó mindent ismerni. De igenis van, amit tudnunk kell. És ha máshogy nem megy, le kell ülni és a másik orra alá dörgölni. Ha kell, akkor újra és újra. Addig, amíg a két álláspont egymáshoz nem csiszolódik. Mert nincsenek teljesen összeillő emberek. Olyan emberek vannak, akiknek megvan a lehetőségük egymáshoz illeni. Ha hajlandóak érte változni. Feladni bizonyos - talán rossz - szokásokat és felvenni új - talán még rosszabbakat. És ha elég időnk és türelmünk van, akkor egyszer majd tényleg összeillők leszünk. Ezt mutatja meg a lila köd. Abban a ködben úgy látjuk egymást, ahogy a csiszolódás után lehetünk. Minden kis mozzanatunk, minden, saját - talán az auránkon lévő - kis résünk beleillik a másikéba. A lila köd csak azt nem mutatja meg, hogy ez csak egy lehetséges állapot. És ezért az állapotért tenni kell. Kinek többet, kinek kevesebbet. És még csak recept sincs rá, hogy kinek mennyit. De ha türelmesen próbálkozunk, mert úgy érezzük, hogy megéri, akkor egyszer ismét megtalálhatjuk azt az idilli állapotot, amit a lila köd engedett sejteni. Addig pedig alakulunk. Néha csiszolódunk, máskor megfeszülünk vagy elhasadunk. Egyes esetekben pedig kiábrándulunk és új lila ködöt keresünk, ami majd talán olyan változásokat vetít előre, amiket jobban tudunk tolerálni. És ismét reménykedünk.

Pedig egyetlen dologra van csupán szükségünk. Elég erőre ahhoz, hogy a lila köd célja ne halványodjon el. Meg kell látnunk a jót minden helyzetben, mert egyszerű a könnyebb utat választani, de annak a végén egyedül maradunk. Akkor pedig ismét feltehetjük a kérdést, hogy mennyi változást ért volna meg a boldogság.

Hát igen, kombinálok. De a lényeg az, hogy még ha nekem kell is elkészíteni, mellette ihatom meg a teámat.

Ars poetica

Ünnepekre igenis szükség van. Nem azért, hogy minél több pénzt tudjunk elkölteni, nem is azért, hogy legalább arra a kis időre szeressük egymást, hanem sokkal inkább azért, hogy megálljunk és ráérjünk odafigyelni a másikra. Vannak dolgok, amiket igenis megéri megünnepelni. Például a születést, ami a legnagyobb csoda a világon. De a szeretetről is érdemes megemlékezni. Több lehetőségünk is van, hogy ünnepeljük a szeretetet. A legkevésbé személyestől, amilyen a Bálint nap a legszemélyesebbig, amilyenek az évfordulók. Akkor mégis mi szükség van még egy ránk erőltetett ünnepre, amikor mindenki kötelezően ajándékot vár el a másiktól, ami az egész meghittséget valami kényszeredett vásárlási mániává degradálja vissza? Nem, arra nincs szükség. Amire mindannyiunknak szüksége van, az maga a meghittség, az érzés, hogy fontosak lehetünk másoknak. És ehhez nem kell ajándékokat osztogatnunk. Nem ezért kell. Sőt, ha kényszer, akkor egyáltalán nem kell.

Akkor miért akarok mégis ajándékozni? Azért, mert úgy érzem, hogy nem tudok elég időt és figyelmet fordítani azokra az emberekre, akik fontosak számomra. Akkor most meg kívánom váltani ezt valami tárgyi dologgal? Nem. Azt szeretném megmutatni, hogy figyelek ezekre az emberekre, hogy fontosak számomra a vágyaik és szeretnék egy kicsit hozzájárulni a mosolyukhoz. Nem azért, mert elvárás, hanem, mert ezt szeretném.

És akkor miért pont most? Azért, mert annyit rohanunk egész éven, hogy szinte nincs is időnk megállni és örülni egymásnak. Így kénytelenek vagyunk ezen a rövid időszakon belül átadni annyi szeretetet, amennyit csak tudunk. A tárgyak pedig nem a szeretet és az odafigyelés hiányának megváltását segítő eszközök, hanem az emlékezésé. Azért adok, mert úgy érzem, hogy ha a megajándékozott ránéz azokra a dolgokra, amiket tőlem kapott, használja őket vagy visszagondol egy együtt töltött délutánra, akkor valami kellemeset fog érezni.

Mindenki tudja, ki ismer, hogy senkinek nem szoktam nemet mondani. Nálunk mindenki szívesen látott vendég, aki az év bármely napján kaphat segítséget, tanácsot, meghallgatást vagy egy vacsorát. Nem lehet - úgy gondolom - a szememre vetni, hogy csupán karácsonykor adok vagy csak akkor gondolok az emberekre. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy legyen egy olyan időszak az évben, amikor tudatosan megnyílunk egymás felé. És talán a karácsony elmúltával mindig néhánnyal több szív marad majd nyitva. És mivel mutathatnánk ki jobban a figyelmünket a másik irányába, mint egy apró kedvességgel? Engedjük át egy kicsit az összes szkepticizmusunkat a fények, a süteményillat és az ajándékozás örömének. Mert nem kell, hogy több legyen az ünnep, mint egy globális szívdobbanás.

Mérleg

Nem csak ül és nézi, de mosolyog is a tv-re, néha nevet rájuk vagy beszél is nekik. A hupikék törpikékről beszélek, ami Ferike kedvenc meséje.

A kisfiam nem egész 10 hónapos. Van két foga, rengeteget "beszél" és már 5 lépést is meg tud tenni teljesen egyedül.

Kiegyensúlyozott, boldog és talán egy kicsit el is van kényeztetve. Mindenesetre őrült tempóban fejlődik, amivel az összes körülöttünk élő és megforduló embert ámulatba ejt. Ja kérem, ha valakivel foglalkoznak...

Új kihívás

Minden nap egy új kihívás. Holnap pedig valami egészen újjal fogok megpróbálkozni. Feltéve, ha ébren bírok maradni azután, hogy Ferike elaludt... :)

Nekem azt tanították, hogy...

... ha jót nem tudsz mondani, inkább fogd be a szádat.

Természetesen én sem mondhatom el magamról, hogy ezt az elvet mindig szem előtt tartom (mint most se fogom), de azért igyekszem nyilvánosan nem piszkálni a világot. Ez a bejegyzés már érik egy ideje, mivel a mindennapi internetböngészés közben rengeteg olyan emberrel "találkozom", akik a kákán is... Sőt, ha esetleg még sincs rajta csomó, majd ők kötnek.

Kérem szépen, ha már a címe alapján tudom, hogy felforgatja a gyomrom, kiborít, tönkreteszi a reggelem/estém/napom egy cikk, akkor miért kattintok mégis a linkre és miért olvasom el?

Vannak emberek, akiknek tényleg életcélja, hogy minden létező dologról elmondják a(z általában negatív) véleményüket? Főleg azért találom ezt furának, mivel az internetes oldalak jó része - főleg a bulvár kategóriában - direkt vitaindító cikkeket jelenít meg, amivel el is érik a céljukat, hiszen több tíz (ha nem több száz) emberből hozzák ki a bunkó állatot. Igen, tudom, miért olvasom én a cikkekre beküldött kommenteket? Talán, mert érdekel(ne) más emberek véleménye a világról. Néha még tanulni is lehet egy-egy ilyen megjegyzésből. Viszont, a legtöbb esetben sajnos nagy halom szemét közül kell kiválogatni azt a kevés értelmeset.

Megjegyzem, nekem is szokott (hol negatív, hol pozitív) véleményem lenni a napi cikkekkel kapcsolatban, de mire odajutok, hogy esetleg valamire reagálnék, az egésztől elmegy a kedvem a sok piszkálódástól. Így maradok ismételten egyoldalú személyiség, aki elolvas egy rakás cikket, de akinek a véleményét senki, vagy csak nagyon kevesen ismerik. Ez van.

Kis változások - nagy eredmények

Kiengedtem a hajamat. Régen volt már ilyen, és nem is tudom, meddig fog tartani. Talán addig, amíg Ferike először kapaszkodik bele...

Házassági évforduló

 Van, aki két év után is tud még meglepetést okozni. Vagy változni a kedvünkért. Jobbá tenni egy napot. Most, hogy belegondolok, nem is tudom, mikor kaptam utoljára virágot. Most pedig egyenesen három szál gerberát. :) Mondjuk, azt is be kell vallanom, hogy egy félbevágott ásványvizes üvegbe kellett beletennem. Lehet, hogy legközelebb vázát kellene kérnem virág helyett...

Mindenesetre, a tegnapi nap igazán kellemes volt. És még nekem is sikerült olyan ajándékot találni, ami érdekes és a maga módján még hasznos is.

De a lényeg, hogy most boldog vagyok. :)

Hát nem szép?

Ott fogok várni rád...

a lemenő nap
fénnyel festi az eget.
örök őszi táj

Rajongás

Újfajta rajongást vettem észre magamon. Minél több haikut olvasok, annál jobban tetszenek. Azt is megállapítottam, hogy reggel, illetve késő este, amikor a fáradtság homályt vetít a gondolatokra, a haikuk is könnyebben megérintik az elmét.

 

Kis irodalmi áttekintés (forrás: Wikipédia):

A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak (a fordításokban szótagosak). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek – mintegy mellékesen – rímelhetnek, de ez nem előírás. (Az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.) A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van. Az európai lírai műfajokkal ellentétben a haiku nem én-központú. A természeti jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, csupán egyszerű rögzítése azoknak.

 

Néha úgy tűnhet, hogy a haiku mindössze néhány összedobált szó, aminek semmi jelentése nincs. Ugyanakkor, ha kellő elvonatkoztatással (például néhány szaké után) olvassuk, akkor már a vers a saját gondolatainkat magába szőve, teljes egésszé, érzéssé formálódik.

A fordítások - természetesen - nem mindig adják vissza a költő vagy szerzetes (mivel a zen szerzetesek is gyakran írnak haikukat) eredeti hangulatát, de kis szerencsével azért találhatunk jó fordításokat is. 

Én - személy szerint - Terebess Gábor fordításait szeretem igazán, de előfordul, hogy mások művei is megfognak. 

Ez az új szenvedély itt, a blogomon is megjelenik. Ehhez csak egyetlen megjegyzést tennék: a haikunak nincs címe, tehát a blogban megjelenő "címek" valójában csak azt tükrözik, hogy milyen érzés, gondolat, fogalom jutott eszembe, amikor az adott haikut olvastam. Remélem, másoknak is kedvet csinálok ezzel a haikuk művészetéhez. És talán egyszer majd én is tollat ragadok ismét...

Reggel

antikvár könyvben
négylevelű lóhere -
nyár csöpp illata

Josimura Ikujo (1944-) - Terebess Gábor fordítása

A japán kultúra napja

Várva-várt lépted
hallom messziről – zizzen
a hulló levél.

Josza Buszon 1716-1784 - Terebes Gábor fordítása

Ősz

A vadludak -
minden, amit itt hagyok
olyan gyönyörű

Isida Hakjo (1913-1969) - Terebess Gábor fordítása

Hideg

A szilvaszirmok
lehullottak – újra
fáznak a fűzfák.

Josza Buszon 1716-1784 - Terebess Gábor fordítása

Danna

A gésa életében kevés ember játszik igazán fontos szerepet. Ilyen az okija (gésaház) vezetője, aki általában egy idősebb, visszavonult gésa, a nővére (onee-san), illetve a danna. A danna a Férfi a gésa életében. Egyfajta patrónus, aki havi apanázst fizet a gésának, és ő az, akinek joga van feleségül venni a gésát. Ekkor természetesen a nő megszűnik gésa lenni. A danna és a gésa kapcsolata egy kölcsönösen választott dolog, amit természetesen a férfi kezdeményez. Ez a kapcsolat ritkán alapul valódi szerelmen, de ez sem lehetetlen. A gésa idejével a szerződés megkötése után a danna rendelkezik. A gésa csak a danna engedélyével mehet bárhová még a szabadidejében is. Általában a szerződéskötés után a gésa a dannát és az ő vendégeit szórakoztatja.

Jó éjszakát

Esteledik már.
Szellő fodrozza körbe
a kócsag lábát.

Macuo Basó 1644-1694 / Terebess Gábor fordítása

Mit jelent számomra gésának lenni?

Először is, szögezzük le, hogy a gésák nem kurtizánok, hanem magasan képzett nők, akiknek elsődleges feladata, hogy szórakoztassanak. Egy gésa tökéletesen tud hallgatni, a kellő időben szólal meg és mindig a megfelelő dolgot mondja, hogy a férfi úgy érezze, ő a legfontosabb ember a világon. A gésa, ha kell, láthatatlan, hangtalan, ugyanakkor minden mozdulatában kecses, kifinomult és művészi.

Japánban a nőket nem tekintik a férfi egyenrangú partnerének. A gésa azonban a társadalom szemében férfi. Ezért lehetséges, hogy a férfiak egyenrangúként beszélnek vele, kikérik a tanácsát, elmondanak nekik mindent, amit - az ő felfogásuk szerint - egy nő nem érthet meg.

A gésa emellett tökéletes vendéglátó, mindig szórakoztató és értelmes beszélgetőpartner és a szórakoztatás számos formájában jártas.

Ezt jelenti számomra a gésa lét és ennek a képnek szeretnék megfelelni.

A Gésa neve: 冷光

A maikók pályájuk bizonyos pontján új nevet választanak, amiben szerepelnie kell a nővérük (ez leginkább patronáló gésának értelmezhető) nevének is. Mivel én - lévén európai, férjezett és túlkoros - valójában nem lehetek gésa, így nővérem sincs, olyan nevet választhatok magamnak, amilyen tetszik.

A gésa neve fontos, hiszen a továbbiakban csak ezen a néven ismerik majd a hamacsiban (gésanegyed). Ha úgy tetszik, ez a nyugati értelemben vett becenév (nick, alias), talán azzal a különbséggel, hogy a korábbi nevüket a gésajelöltek teljesen eldobják.

Én most döntöttem úgy, hogy a sok életbeli célom közül az egyikhez közelebb lépek és választok magamnak egy új nevet. Ez a név egy olyan embertől származik, akinek sokat köszönhetek. Ő volt az, aki kiléptetett abból a világból, ahol én végletekig ragaszkodtam a saját nevemhez, ami - lássuk be - az internetes életben nem túl szerencsés és általában kivitelezhetetlen. Így leszek mostantól  冷光 (reikou, kanji olvasatban: rei hikari):, azaz Hideg Fény (indián névnek sem lenne utolsó).

 

Celebek...

Utálom ezt a szót. Különösen, mivel főként magukból hülyét csináló, amúgy nem feltétlenül idióta és - általában - fiatal személyekre használjuk.

Sajnos ma nekem is sikerült belebotlanom egybe az interneten, amikor egyébként messze nem számítottam a dologra. Viszont rájöttem, mennyire nem vagyunk felnőve a feladathoz, hogy számunkra ismeretlen és esetleg nehezen érthető kultúrákat kezelni tudjunk. Nem kívánok a japán nép szószólója lenni, de ezt a jelenetet nem tudom szó nélkül hagyni. Ma reggel ugyanis szembe jött velem egy videó, amit az egyik kereskedelmi csatornánk egyik reggeli - gondolom - beszélgetős műsorából vágtak ki (nem tudom, mikor mehetett adásban). A szóban forgó celeb nem más, mint Ördög Nóra, aki maga is eléggé közszájon forog és nem feltétlenül olyan dolgok miatt, amikre büszke lehet (elnézést mindenkitől, akit megsértek, de szólásszabadság van, én meg nem szeretem, ha mindenféle celeb vagy nem celeb emberek magánéletét tolják az arcomba állandóan). Szóval, az említett hölgy abban a bizonyos reggeli műsorban (hang nélkül néztem - így is fájt -, úgyhogy nem tudom, milyen indíttatásból) kimonóban lejtett be a stúdióba. Nem véletlenül használom a lejtett szót. Az első dolog, ami eszembe jutott róla, azon kívül, hogy ritka irritáló, ahogy (nem hinném, hogy szándékosan) kifiguráz egy olyan népet, aminek sokkal mélyebb és sokkal jobban tisztelt kulturális gyökerei vannak, mint nekünk, szóval, az első eszembe ötlő dolog a Hawaii-n kapható, kocsik kalaptartójára vagy műszerfala tetejére pakolt hula baba volt. Gondolom, érthető, miről beszélek. Az a bizonyos csípőt rázó nip, ami nálunk a bólogatós kutya formájában honosodott meg. Na, körülbelül úgy nézett ki szegény Nóri is, aki mellesleg az említett csatorna honlapján a kedvenc tv-s pillanatai közé sorolja a kimonós élményt.

Én csak azt kérem, de komolyan, aki meg akarja szégyeníteni magát a tudatlanságával, az ne rántsa magával az egész nemzetet egy ekkora kulturális baklövéssel. Ennyire bunkók még mi sem lehetünk. Vagy mégis?

Kimonó

Japánban a kimonóknak sokféle variációja ismert és rémesen sok szempontot kell figyelembe venni, amikor az ember kiválasztja, hogy milyen kimonót vesz meg/fel. Ez egyfelől jó, hiszen nem nyúlhatunk mellé – feltéve, ha minden szempontot pontosan ismerünk – másfelől viszont nem enged teret az ízlésnek.

Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy egy kimonó ára egy kisebb (néha nagyobb) vagyon, így nagyon körültekintően kell kiválasztani. Persze manapság már csak különleges alkalmakra vesznek fel kimonót, mégpedig általában ugyanazt az egy darabot.

Ezek után lássuk, milyen szempontok szerint is kellett kiválasztanom a kimonómat.

Az első és egyben legfontosabb szempont az, hogy férjnél vagyok. Ez rögtön meghatározza, hogy milyen hosszú lehet a kimonó ujja, milyen mintája lehet, milyen színekből választhatok. A második szempont a korom. A harmadik pedig a kimonó célja, ami jelen esetben vendégváráshoz készült, tehát alkalmi, de nem ünnepi viselet. Emellett, ha még mindig nem zártam ki minden lehetőséget, az évszak is meghatározó a szín és a minta tekintetében.

Akkor nézzük sorban. Először is a kimonó alakja szabványos, azaz mindegyik ugyanolyan. Az egyetlen változatosságot a kimonó ujjának hossza jelenti, ami a férfiaknál a legrövidebb, aztán következnek a férjezett asszonyok, majd a hajadonok. A nők esetében az alkalmi kimonók ujjhossza lehet kicsit hosszabb. A leghosszabb ujjal a fiatal lányoknak szánt alkalmi kimonókat készítik. Illetve a gésák speciális performance, azaz előadáshoz készített kimonóit. Tehát nekem egy viszonylag rövid ujjú kimonót kellett választanom. Nos, itt csaltam egy kicsit. Van ugyanis egy kiskapu, ami szerint a harminc évnél fiatalabb házas nők kimonójának lehet hosszabb ujja. A japánok szerint ez látszik is. Egyetlen fiatal lány sem viseli olyan szépen az ilyen kimonókat, mint egy olyan asszony, aki „utoljára” vehet fel ilyet. Nos, az én kimonóm ujja 50 cm hosszú.

A második legfontosabb dolog az anyag kiválasztása. Ez manapság ízlés és pénztárca szerint változik, ami meghatározott, az a szín és a mintázat. Az alkalomnak és a családi állapotomnak megfelelően nem túl díszes, inkább szolid anyagot kellett választanom. Emellett az évszaknak megfelelően természetes színekben gondolkodtam. Ez a zöld szín véletlenül jött szembe, és rögtön beleszerettem. Mivel nem friss zöld, így belefér az őszbe. Az obi (öv) narancsos színe pedig harmonikusan kiegészíti és meg inkább ősziesíti az összhatást. Mindössze egy szolid, többször ismétlődő, hímzett minta van az anyagon – a kimonón és az obin is. Ez meg is felel a házasokkal szemben támasztott elvárásoknak és még idősebb korban is felvehető.

A szabásminta több helyen is megtalálható a neten, csak rá kell keresni. Nekem volt otthon egy mintakimonó, aminek mindössze az ujja nem ilyen hosszú, azt tekintettem alapnak.

Az eredeti japán kimonókat persze másképpen szabják, hiszem ott hosszú és viszonylag keskeny csíkokba szövött anyagokból készülnek. Mindenesetre, szerintem nem sikerült rosszul ez a kimonó. Sok munkám van benne és én nagyon szeretem is. Egyetlen baj vele, hogy nem arra találták ki, hogy az ember jóllakjon benne. Ezt még valahogy át kell hidalni... Viszont azt megtanultam, hogy Japánban mást jelent az a mondás, hogy a szépségért szenvedni kell.

Élj úgy, ahogy szeretnél

Ha gyereked van, megtanulsz akkor élni, amikor elaludt. Ez napközben azt jelenti, hogy akkor végzed el a munkádat, este pedig azt, hogy akkor kapcsolódsz ki.
Ebből lett október 10-én az első japán vacsoránk. Mármint, az első hivatalos.
Az asztal és a teríték, úgy gondolom, önmagáért beszél.
Hatalmas öröm, hogy az este nagyon jól sikerült, pedig még számomra teljesen ismeretlen emberek is voltak a vendégek között. Örülök, hogy sikerült egy kicsit átadnom abból, amit annyira szeretek a japán kultúrában. Emellett pedig legalább volt rá jó indokom, hogy kimonót vegyek fel. Szerintem az sem sikerült rosszul. Persze, lehet, hogy kicsit öntelt vagyok.
Kicsit mondjuk több dolgot akartam csinálni, de kicsit elhúztuk az evést és a beszélgetést. Pedig szívesen színesítettem volna még a programot. De majd máskor...

Újászületés

Kezdek magamhoz térni; ezt tükrözi a mostani arculatváltás is. Mostantól kicsit más szemmel nézem a világot és ezt akarom itt is megmutatni.

Visszatértem néhány eredeti dolgomhoz. Így ismét megjelent a japán vonulat az életemben. Igyekszem megint megtalálni a helyemet a világban és minél több dologgal megismerkedni az amúgy mélyen ambivalens érzéseket generáló kultúrával kapcsolatban.
Ennek az előszele volt a néhány hete tartott japán este is, amit - ha minden jól megy - szeretnék továbbiakkal bővíteni. Mindenesetre, kimonóm már van. :)
Ezentúl kicsit másfélék lesznek a bejegyzések is. Szeretném, ha ismét az enyém lenne ez a blog. Reményeim szerint nem lesz annyira kimért, és talán jobban meg tudom mutatni magam benne.
Sok mindent szeretnék megmutatni, amit már megtanultam és sok olyat is, amivel most ismerkedem. Mivel mélységeiben érdekel a téma, elég komoly kulturális indíttatású bejegyzéseket fogok írni az elkövetkező időszakokban.

Karácsonyi hangulat

Nem esik a hó, pedig azt mondták a meteoromókusok, hogy fog. Na, nem mintha hiányozna, csak megállapítottam a tényt. Mindemellett nekem egészen karácsonyi hangulatom van. Fura. Onnan jött a dolog, hogy almás sütit sütöttem Ferikének, mivel változatosság kell a mindennapi gyümölcsevésbe. És az illat hozta belém először a dolgot. Aztán éjjel (tegnapelőtt) előjött egy régi-új álom, amibe még egy kis tánc, meg Jozsó is belekeveredett. Közben ennek tetejébe azt is kitaláltam, mit szeretnék karácsonyra - neki is fogok állni az elkészítésének, hátha az arra koncentrálás kicsit megint eltereli a figyelmemet, és kevésbé betegszem bele a hajtásba (de persze csak a fordítások közti szünetben fogom csinálni). Remélem, ez a vállalkozásom, sikeresebb lesz, mint a tavalyi, ami végül nem szerzett igazi örömöt, pedig én olyan szeretettel készítettem. Lehet, hogy ha másoknak készítek ajándékot, jobban oda kell figyelnem, mire is vágynak. Ezért fogom ezt most magamnak elkészíteni. Nem olyan nehéz dolog, csak időigényes. Ugyanakkor arra jöttem rá, hogy ha csinálok valamit a munka mellett, akkor kevésbé találom megerőltetőnek az amúgy nem lassú munkatempót. Ennek eredménye a kimonóm is (majd arról is kellene feltennem fényképet). Nade, most dolgozom, aztán pedig alkotok. Szép napot mindenkinek. :)

Csilla dolgozik

Mostanában - ahogy egy régi jó ismerősöm rávilágított - a munka már nem csak az anyai teendők ellátását jelenti.
Igen, hölgyeim és uraim, végre sikerült munkát szereznem. Nem is akármilyet, hanem jó nagyot. Egy teljes 700 oldalas könyv fordítását én csinálom. Ekkora munkám még sosem volt és ráadásul nagyon ki vagyok esve a gyakorlatból, úgyhogy most folyamatosan hulla vagyok (ma ki is dőltem kissé), de ez most nagyon megéri.
Örülök, hogy lehetőséget kaptam és nem fogom elszúrni. Így egyszerre dolgozok és itthon lehetek Ferikével. Ez persze jól hangzik, de csak még fárasztóbbá és nehezebbé teszi a dolgot, mivel kb negyedóránként meg kell szakítanom a munkát. Azért eszem ágában sincs panaszkodni. Tényleg örülök, hogy dolgozhatok. És most pihenek, mert holnap ismét neki kell ülni a könyvnek.

Az első

Hát, hogy stílszerű legyek, ezt is megléptük.
Furcsa dolog belépni egy üzletbe azzal a szándékkal, hogy valami olyasmit vegyünk, amihez nem értünk. Jogos lenne a kérdés, hogy lehet, hogy egy nő nem ért a cipőkhöz, de ebben az esetben egy babacipőről van szó. Egészen pontosan egy 18-as méretű elefanten márkájú tipegőcipőről. Na ugye, hogy nem is olyan egyszerű?
De most a szerencséseknek elárulom a babacipő vásárlásának titkát. (Feltéve, hogy nem a sokadik gyereknek vesszük, mert akkor nyilván saját tapasztalatból is megy.) Először is, készüljünk fel rá, hogy a babacipő drága. Nem is kicsit. A jelen példány egy 7990 forintos darab (ez volt az egyetlen, ami jó volt Ferike lábára). Szóval, a titok. Ha még nem vettünk babacipőt, akkor javasolt körülnézni a cipőboltokban, hogy hol árulnak egyáltalán. Figyelem: bababoltba ne menjünk, ott még drágább! Ha megvan a bolt - esetünkben a Deichmann -, akkor már csak segítséget kell kérnünk. Na, ez az igazi kihívás. A feladat: keressünk egy legalább 30 körüli hölgyet az eladók között, akiről ránézésre meg tudjuk mondani, hogy van gyereke. Miért? Mert egy 20 éves eladó lányka simán el fog olvadni a gyermekünk aranyosságától és közben lazán a kezünkbe nyomja a legdrágább cipőt, amiben "olyan cuki" a gyerek. Ugyanakkor (tisztelet a kivételnek) nem fogja megmondani, hogy mire figyeljünk a választáskor, hogy nézzük meg, jó-e a cipő, hogyan fog benne járni a gyerek stb. Ezeket a dolgokat csak egy tapasztalt anyuka tudja megmondani. Nekünk tegnap este szerencsénk volt. Találtunk egy kedves, láthatóan gyakorlott hölgyet, aki nagyon szívesen segített, sőt, több olyan gyakorlati tanácsot is adott, aminek folytán valószínűleg elkerülünk majd néhány idegeskedési fázist, ami a gyerek lábának állására, a járására, illetve a lúdtalpra vonatkozik.
Szóval, büszkén jelenthetem, hogy Kozell Ferike immár egy méregdrága tipegőcipő boldog tulajdonosa, amit reményeim szerint nem fog kinőni az idény végéig.

Kövezzetek meg, de nekem akkor is ez a kedvenc évszakom

Lássatok egy kicsit az én szememmel:

Szeretem, hogy reggel csípősen friss a levegő, de napközben még meleg van. Szeretem, hogy még csinosan fel tudok öltözni, de már be lehet lőni úgy a ruhákat, hogy amiben reggel már nem fázom, abban nem fogok napközben megsülni.
Szeretem, hogy úgy van meleg, hogy közben nem fülledt, nem fojtogató a levegő. Szeretem a frissességét, a fényeit. Szeretem a hajnali ködöt a fák közt, amikor átszűrődik rajta a felkelő nap fénye. Szeretem az igazi őszi naplementéket, amiket órákig lehet nézni, és megmutatják a világ összes színét. A színek ilyen kavalkádját egyetlen másik évszak sem tudja nyújtani.
Számomra az őszi reggel a reményt jelenti. Reményt arra, hogy napközben még lesz egy kis napsütés, egy kis meleg, egy csöppnyi napfény. Ugyanakkor a frissességet is jelenti, ami felébreszt, amikor kinyitom az ablakot. Ami új kezdetekre ösztönöz, ami rádöbbent, hogy nem aludhatom át az életemet.
Én így látom az őszt. És ezért szeretem.

A célodat megtalálni fontos lépés

És nem is mindig egyszerű, hiszen annyiféle lehetőség jön az ember felé. Honnan tudhatjuk akkor, hogy jól döntöttünk? Szerintem csak onnan, hogy utólag nem derül ki, hogy rosszul döntöttünk. Nem látjuk a végét, illetve, nem veszünk róla tudomást, csak éljük az életünket. Néha nehéz, néha elviselhetetlen, máskor meg csupa öröm. Nem is mindig rajtunk múlik, hogy milyen. A mi dolgunk, hogy minél többet hozzunk ki azokból a lapokból, amiket kaptunk.
Azt hiszem, nekiállok sütni.

Ferike esete a kanapéval

Ferike feláll - MyVideo.hu

Végre sikerült videóra venni. Mire elővettem a fényképezőt, már mindig felállt és akkor persze nem akarta megismételni a mutatványt, amikor fel akartam venni. :)

Végre

Ma megújítottunk egy régi barátságot. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzott, hogy így tudjak beszélgetni valakivel. Aki ismert, még mikor egyetemista voltam. Látott átváltozni, felnőni. Segített kimászni egy-két gödörből. Aztán eltávolodtunk egymástól. Nem volt nagy összeveszés vagy ilyesmi, csak egyikünk erre ment, a másikunk arra. Mondhatnám máshogy is, befejeztük az egyetemet.
A középiskola után sok olyan embert vesztettem el magam mellől, akikkel hat évet együtt töltöttünk. Először nehéz volt, aztán hozzászoktam. Ez az egyetem után más lett. Itt már olyan barátságokat lehetett kötni, amik igazán fontosakká váltak. Aztán vége lett, és a legtöbben eltávolodtunk. Nem olyan régen panaszkodtam, hogy mindenki elköltözött, én meg egyedül maradtam itt. Erre Anett rám köszönt, hogy mi lenne, ha találkoznánk.
Ma találkoztunk, és el sem tudom mondani, mennyire jól éreztem magam. Teljesen felfrissültem és még sétáltam is egy jót.
Hát igen. Be kell ismernem, hogy szükségem van barátokra...
Remélem, ezután ismét tartani fogjuk a kapcsolatot és (sokkal) sűrűbben fogunk találkozni.

Büszke vagyok Rád

Mielőtt elkezdeném a mai munkát, álljon itt egy emlékeztető mindazoknak, akik nem hitték vagy még mindig nehezen hiszik el, hogy az életed változik és úgy gondolják, menthetetlen vagy. Néha én is kétségbe tudok esni emiatt, de a körülmények ismeretében igenis eljutottam most arra a szintre, hogy büszke vagyok arra, aki vagy - akivé lettél.
Nem akarom elvenni az érdemeidet és nem is akarom úgy feltüntetni, hogy ezek csak rajtam múltak. Nem. Ezeket a dolgokat együtt hoztuk létre. Itt már nincs te és nincs én, itt csak mi van. És nem csak azért, mert papír van róla a városházán. Amit elértünk, azt közösen értük el. Nem is mertem remélni, hogy ez ilyen gyorsan és szembetűnően fog megmutatkozni.
Néha megijedek és arra gondolok, hogy talán egy szigorúbb életvitellel jobb haladást lehetne elérni, de be kell látnom, hogy tévedek. Tudom, hogy nem feszíthetem - egyszerre - a végtelenségig a húrt.Ugyanakkor neked is látnod kell, hogy mégiscsak működik az a dolog, amit csinálunk. Tudom, hogy utálod, hogy beosztalak, hogy piszkállak, hogy mikor mit csinálj, hogy intervallumokba osztom az életedet. De nézz körül!
Soha nem mertem igazán belegondolni, mi lenne akkor, ha szabadjára engednéd magad és úgy élnéd az életedet, mint a mi előtti időszakban. És soha nem gondoltam, hogy ehhez ilyen közel fogunk találni egy görbe tükröt, valakit, aki a te életed fejlődésével párhuzamosan, azon az életszínvonalon stagnál - sőt, néha úgy érzem, inkább romlik -, amin te is lehetnél, ha nem lenne mi.
Büszke vagyok rád. Büszke vagyok mindarra, amit elértünk és amit még elérhetünk és el is fogunk érni. Ha belegondolok, hogy honnan indultunk, hogy mennyien álltak elénk, hogy milyen sokan - és milyen fontos emberek - nem hitték, hogy akár ennek a töredékére is képesek vagyunk, még büszkébb leszek arra, amit elértünk együtt.
Örülök, hogy vagy nekem és örülök, hogy lehetek neked, és ezzel létrejöhet egy igazán erős és legyőzhetetlen mi.

Hmmm

Fura, hogy milyen dolgok tudnak rádöbbenteni arra, hogy magányos vagyok. Pedig, mondhatni, teljes életem van. Család, lakás, egzisztencia. Csak éppen a barátok hiányoznak. Erre tegnap döbbentem rá. Szomorú, hogy amilyen nehezen kötök barátságokat - a nyitottság megvan, csak a felvételi követelmények húzósak -, olyan könnyen veszítem el őket. Most például mindenki, akit igazán barátnak tudok tekinteni kb. 230 kilométernyi távolságban lakik. Miért kicsi az ország harmadik legnagyobb városa? És miért olyan nagy, ha az ember egész nap egyedül van benne?
És én még így is szerencsés vagyok. Végülis, a gyerek ki tudja tölteni a napjaimat, este pedig itt van nekem Jozsó. :) Szóval igazából nem vagyok egyedül, csak néha jó lenni máshoz is szólni. Nem, a gtalk nem ér.

Naivság

Múlton merengős írás következik.
Elgondolkodtam azon, mennyire is vagyok naiv. Azt hiszem, büszkén állíthatom, hogy egyre kevésbé. Persze még mindig előfordul, hogy elhiszek olyan dolgokat, amik többé vagy kevésbé átlátszóak, de minimum gyanúsak.
Már régen megfogadtam, hogy nem dőlök be például több "csajozós dumának", tanulandó a múlt hibáiból. A legdurvább ilyen dumát, aminek még elég csúnyán bedőltem, talán nem is merem felvállalni. Pedig, ha belegondolok, arról ordított, hogy hülyeség.
Azt hiszem, akkor kellett volna elmenekülnöm, amikor az illető, amúgy számomra egyáltalán nem vonzó srác, egy verset "írt" nekem, ami kísértetiesen hasonlított egy általam igen kedvelt magyar költő egyik művére. Nem titkolózni akarok a művet illetően, egyszerűen csak nem emlékszem rá. Arra viszont emlékszem, hogy a fiatalember megpróbálta a dolgot saját versként "eladni" nekem, ami persze egy - egoizmus jön, ami ebben az esetben jogos lesz - nálam tanulatlanabb lánynál valószínűleg bejött volna.
Hogy miért is nem koptattam le akkor? Nem tudnám megmondani. Imponált a hülyeség? - Talán. Ez persze engem is jellemez. Egy középiskolai kollégiumban furcsán hat az emberre a levegő is.
Aztán mindezek után előállt az általam hallott legátlátszóbb dumával, ami szinte szó szerint a "lehozom neked a csillagokat az égről" földi megfelelője volt. Nem kívánom konkrétan leírni. Legyen elég annyi, hogy elhittem, mert hinni akartam benne.
Azóta persze sok minden változott. A személyre szabott csajozós dumák is - már egészen más dolgok hoznak lázba. Viszont azt egy életre megtanultam, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az tényleg túl szép és főleg nem igaz.
Nem állítom, hogy többé nem fogok bedőlni bizonyos dolgoknak - persze csajozós dumával már legálisan nemigen fognak hozzám közeledni-, de igyekszem egy kicsit körültekintőbb lenni.
Mindenesetre, azt hiszem, az ember néha igenis szeretné hinni, hogy a lehetetlen az ő kedvéért lehetséges.

Évközbeni fogadalom

Nem szoktam sűrűn fogadkozni, úgyse hiszem, hogy azon múlik a dolog. De most tudatosan oda fogok figyelni, hogy betartsam, és ezt nyomatékosítandó, le is írom. Mostantól nem fogom magamban tartani, ha valami zavar, mert ha sok ilyet elnyomok, akkor kontrollálatlanul kitör belőlem és általában olyanra zúdítom rá, aki ugyan abban a pillanatban feldühített, de a legtöbb bajomról nem is tehet. Javasolt ezt mindenkinek megfontolni.

Nő vagy, szenvedj

Ez a bajegyzés úgy másfél hetet késett. Az oka, hogy akkor nem voltam annyit netközelben, hogy blogolni tudjak, de azért mégis jónak látom feljegyezni az időpontot. Nem is annyira a nagyvilágnak, mint inkább magamnak.
Jelentem, a szervezetem másfél év után visszaállt a régi kerékvágásba. Oké, talán kicsit kevésbé fájdalmasan, mint a szülés előtt - annak is lehet pozitív élettani eredménye, ezek szerint. Még nem bízom el magam, ez még csak az első volt. De megvolt.

Hová folyik az idő?

Ferike mászik. Forgolódik hátról hasra és vissza, illetve vízszintesen gyakorlatilag körbe tud fordulni. Már egyre tudatosabban emelkedik négykézlábra, aztán lengeti magát és kicsit előrelendülve ereszkedik le, így közlekedik előre., meg néha hátra is, mert nem mindig sikerül a művelet. Ha akar valamit határozottan jelzi. Kiabál, nyöszörög, sír, néha hatalmas hisztirohammal támad. Egészen ügyesen felveszi a játékait, átteszi egyik kezéből a másikba, már a cumit is be tudja tenni rendesen a szájába - még azt is, amelyik nem szimmetrikus. És közben rengeteget nevet. Meg eszik. Többet eszik, mint én. És ez most nem az én kis étvágyamat jellemzi.
Én meg közben azon gondolkozom, hogy hová tűnt az idő. Hiszen már mindjárt fél éves. Nagyon sok minden történet azóta, hogy megszületett és mégis, olyan hamar elrepült az egész.

Ferike meséje

"Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen,

összebújva békességben"

- Zelk Zoltán: A három nyúl

Még nem teljesen magától...

Imádom

Így lehet legálisan két pasit szeretni. :)

Négykézláb

Újabb személyes hülyeség

Vasárnap van? Nyilván nem. Mégis, hirtelen olyan érzés kapott el, amikor a tűzhelyre néztem, ahol egy tálból mosolyogtak rám a tegnap délután anyósomtól kapott leveszöldségek.
Igen, ki lehet röhögni.

Álmos

Este negyed tíz van, és nekem leragad a szemem. Ez ilyen. Ha valaki nincs felkészülve arra, hogy egy gyerek teljesen átalakítja az életét, az gondolja át a gyerekvállalást. Fárasztó a dolog, nincs mit tagadni. Már majdnem eltelt egy fél év, és kezdünk hozzászokni. Már kialakultak bizonyos napi rutinok. De azért minden nap más és más. Egyik nap Ferike rengeteget alszik - ilyenor sokat tudok haladni, pakolok, főzök, néha még pihenni is van időm. Máskor, mint például ma is, egész nap vele kell foglalkozni. Még vasalni se volt időm, csak addig jutottam el, hogy összeszedtem Jozsó ingeit, de a vasalásig nem jutottam el. Megint reggel kell egyet gyorsan kivasalni, hogy legyen mit felvennie. Most egyébként kiment biciklizni. Most már jó idő van, és legalább mozog egy kicsit. Kell neki, hogy le tudjon ereszteni. Fárasztóak a napok. Neki egészen máshogy kell hozzászoknia a családi élethez. Gondolom, majd könnyebb lesz ha Ferenc kicsit nagyobb lesz, és többet tud majd foglalkozni vele. Ferike viszont minden vele töltött percnek örül. Imádja az apját. Teli szájjal vigyorog rá mindig. Remélem, nem kezd el esni, amíg kint van... Nem hiányzik egy megfázás.
Azt hiszem, most alszok. Reggel hatkor ugyanis ébreztő van. Négykor kukorákolnak a kakasok, ötkor kel a nap, és hatkor ébreszt minket Ferenc. Ez is hozzátartozik... És még ezt se adnám semmiért.
Hosszú nap volt. Ideje befejezni.

Évforduló, vállfák

Megint egy viccesen hangzó bejegyzés következik, ami ismét felfed egy kicsit a megfejthetetlenül bonyolult és össszetett - de leginkább kusza - gondolkodásmódomból.
Először is, egy tény. Tegnap volt pont egy éve, hogy megkaptuk a kulcsokat a lakáshoz. Hurrá :)
Másik dolog, hogy tegnap vettünk 6 darab vállfát. És ez nálam ismét egy lépés, amellyel az önállóság felé menetlek. Mert ugye, akinek már saját vállfái vannak, az már nagyon önálló...
Vagy nem?

Tapasztalatok

Két Három fontos tapasztalatot gyűjtöttem ma este:

1. A gyerek megnyugszik, ha esti mesét mondok neki, és utána magától is el tud aludni.
2. Olyan mesét kell választanom, amit sírva fakadás nélkül el tudok mondani.
   
3. Ez a mese nem az Öreg néne őzikéje lesz.

Cappuccino

Ezt most nem tudom szavakba önteni...

Vasárnap este

Fáradt vagyok. Ferike alszik. Csend van. Kezdem megszokni a csendet. Nem jó, de nem is zavar nagyon. "Most tudsz pihenni."
Nem számít. Nincs itt semmi, csak fáradtság.
Csalódott vagyok? Nem. Talán kicsit.
Valami hiányzik. Talán úgy 30 óra alvás. Talán majd egyszer. Ha elég nagy lesz hozzá a gyerek.
Zavart vagyok. Hosszú még az utam. És nem egyszerű.
Én mit tehetek szobat este? Vagy vasárnap reggel? Vagy nekem már nincs olyan? Igen, talán nincs is. Valahogy eltűnt a különbség a napok között. Összefolyik az élet. Az egész egy nagy, réveteg massza. Majdnem el is takar.
Lehetnék talán önzőbb. De nem tudok. Kerülöm a konfliktust. Ez az én hibám. Nem mindig sikerül. Ez is.
Csend van. Kezdem megszokni.

Na, kinek van teljesen új, kifestett gyerekszobája?

Előnyök

Az egyik nagy előnye annak, hogy felnőttem és saját lakásom van, hogy teljesen legálisan csinálhatok olyan dolgokat, amit gyerekként nem volt szabad... Persze ennek ellenére telerajzoltam a gyerekszobaát akkor is. :P

Na, kezdjünk bele...

Akkor most elkezdek festeni.

Még sosem festettem ekkora dolgot. És még sosem használtam ilyen célra diszperziós festéket. Festettem már különböző vízbáziú és oldószeres festékekkel, de ez most nagyon új lesz...
Kicsit félek.

Rajzolás kész

Már csak ki kell festeni...

Miért pont most?

Igazából tök mindegy, hogy ez a most épp mikor van, mert ez, ilyen formában, bármikor rossz lenne. A gyerekszoba félig sincs kész, és pénteken jönnek a nagyszüleim megnézni a lakást. Rengeteg dolgom lenne vele még, de hozzá se tudok kezdeni. Persze ilyenkor jogos lehet(ne) a kérdés, hogy akkor miért ülök egész nap a gép előtt, ahelyett, hogy mondjuk festenék meg pakolnék... Nos, a válasz egyszerű: ezt tudom csinálni fél kézzel is, miközben Ferike itt ül az ölemnen és a másik gép egerét tologatja. Ha meg van egy kis időm, akkor nekiállok gyorsan rendbeszedni a dolgokat. Babakaját készítek, mosogatok, mosok, pakolok. És mire leülnék, hogy egyek valamit, általában fel is ébred a gyerek, és ezzel ez a lépés ki is marad. Így könnyű fogyni...

Gondolatok

Meg kéne próbálnom kicsit magammal is foglalkozni. Rájöttem, hogy az egész napom Ferike körül forog. Ez nyilván normális, de ettől még valahogy meg kellene találnom magam ismét.
Ha visszanézek, egy ideje ez a blog is főleg róla szól. Na jó, rólam szól. Rólam, mint anyáról. Hiszen az is vagyok. De emellett csinálok egy csomó mindent. Most például egy könyvön dolgozom. Csak kicsit nagyobb lesz, mint elsőre gondoltam. Meg néha kiélem a cukrászati mániáimat is.
Fáradtnak érzem magam. Ránézek erre az angyali kis ördögre és rögtön tudom, hogy miért van, de azt is, hogy megéri.

Talán majd egyszer rólam is fog szólni. De most ő is én vagyok. Ez van.

Lassan megvehetném a születésnapi ajándékomat is. Végülis, majdnem egy hét eltelt már.
A francba, huszonhat vagyok.

Ősi kínai közmondás

Feltétlenül pelenkázd be a gyerekedet, mielőtt puszit adsz a hasára, ha nem akarod, hogy a nyakadba pisiljen.

Új szerzemények, kínlódás, építkezés

A cím sokat elárul a tegnapi ténykedésekből. Reggel a fogorvosnál keztünk, mivel Jozsónak be kellett tömni egy fogát. Nos, a fogból másfél lett, amihez ipari mennyiségű zsibbasztó injekcióra volt szükség. Még a rendelés előtt bevásároltunk a Tescoban, így Ferike egy új cumival, egy füles cumisüveggel és öt kiskanállal lett gazdagabb. Hazaérés és némi pihenés után Jozsó ment is Károlyfalvára, segíteni Lacinak az építkezésben. És körülbelül ekkor kezdődtek a problémák, amik ahhoz vezettek, hogy Ferike szinte egész délután üvöltött, és Adrival és anyával együtt is csak negyedórákra tudtuk megnyugtatni.
Szerencsére úgy tűnik, bárni baja volt is, azt kialudta, ugyanis ma kifejezetten vidám napja van.

Let's learn English

Vannak, akik a Cartoon Network nézése közben tanulnak angolul. Nos, mi a Harry Potter audiobook kollekciót hallgatjuk. Remélem, sikerül vele elültetni az angol nyelv alapjait és Harry Potter, na meg az olvasás szeretetét Ferikében. Jelenleg még barátkozik a gondolattal, hogy nem látja, honnan jön a hang. :)

Mosolyogj

Bármi történjen is, bármilyen fáradt, bármilyen kimerült vagy ingerült vagy, csak mosolyogj. És közben soha ne felejts el arra gondolni, hogy vannak olyan anyukák, akik mindezt nem egészséges gyerekkel a karjukon, mégis boldogan, fáradtságot és fájdalmat nem ismerve csinálják végig minden nap.

Mint például Judit.
Szerencsés vagyok? Igen.

Ébredés

Reggel hat van, és én már ébren vagyok. Nanem mintha annyira nem bírnék aludni, viszont így jár az akinek pici gyereke van. Szóval, aki nem szeret akkor kelni, amikor mások úgy gondolják, hogy most kellene felkelni, az ne vállalljon gyereket. Vagy legalábbis szokassa magát a gondolathoz, hogy meg fog változni az élete.
És mi még szerencsések is vagyunk, mert egy négy hónapos gyerek általában még legalább egyszer felkel az éjszaka folyamán enni...
Álmos vagyok, de kezdek hozzászokni.

Elkezdődött

Tegnap Jozsó befejezte a gyerekszoba kifestését, én pedig belekezdtem életem eddigi legnagyobb rajzolási projektjébe. Abból kiindulva, hogy Ferike megbabonázva bámulta a kórház falán a különböző színes figurákat, nekem is elég jó esélyeim vannak, hogy szeretni fogja a rajzomat a falon. Eddig még úgy tűnik, hogy a dolog elég lassan fog haladni, mivel csak akkor tudom csinálni, amikor Jozsó itthon van és foglalkozik helyettem Prücnivel, de azért remélem, hogy minél előbb alakot ölt a dolog. A hátteret tegnap már felrajzoltam, most következnek majd az állatok, ami határozottan a nehezebb feladat. De nem baj, legalább van valami fontos célom :)

Sziklakert

Végre elkészült a sziklakertem. Főleg a kórházba mászkálás és a kövek összeszedése volt a legnehezebb feladat. Meg persze meg is kellett csinálni. (A kép link a többi fotóhoz.)

Kórházban voltunk

Ismét egy változatos érzéseket kiváltó bejegyzés következik.

A vérvétel napján, délután Ferike légzésfigyelője fél órán belül háromszor sípolt be. Ez egy kicsit sok volt a türelmünknek, úgyhogy elvittük orvoshoz. Persze a háziorvosa épp nem rendelt, csak az a doki, akihez eredetileg tartozott volna és akiről a védőnő azt mondta, hogy messziről kerüljük el. De hát nem volt mit tenni, hozzá kellett elmenni - ezt Detty is megerősítette telefonon. Doki bácsi persze rögtön hallott is némi szívzörejt, letolt, hogy mi a frászért használunk légzésfigylőt és közölte, hogy AZONNAL vigyük kórházba a gyereket.
A kórházi doki szintén túlbuzgó volt, úgyhogy bent is tartották éjszakára, illetve másnap végeztek néhány kivizsgálást. Nem akarok sok szót vesztegetni a dologra. Két vizsgálat és két ismételt vérvétel miatt egy teljes napot ültünk a kórházban.
Ami viszont nagyon durva volt, az az éjszaka. Este, a napi rutinnak megfelelően megfürdettük Prücnit, megszoptattam, el is altattuk, aztán hazajöttünk. Szegény kis mókusom meg ott maradt egyedül a kórházban. Fél óráig magyaráztam az éjszakás nővéreknek a szokásait, hogy mit kell csinálni, ha felébredne. Hagytam bent neki egy cumisüveggel a kedvenc teájából, krémet a fogára, a cumiját és persze a légzésfigyelőt, bizos, ami biztos.
Természetesen - annak ellenére, hogy mi itthon szinte semmit nem aludtunk az aggodalomtól -, Ferike gyönyörűen végigaludta az éjszakát, és mivel 5 perccel azután ébredt, hogy beértünk reggel a kórházba, azt se vette észre, hogy otthagytuk.
Mindenesetre a vizsgálatok után megnyugodhattunk, hogy nincs semmi baja a kismanónak. Sőt, ő még jól is érezte magát, ahogy azt a kép is bizonyítja.

Vérvétel

Lassan elkezdhetnék címkéket ragasztgatni a bejgyzéseimre. Ebben az esetben ez az iromány - ismét - az "anya vagy, szenvedj" címkét viselné.
Tegyük fel, hogy iszonyúan félsz a tűktől, nem bírod a vér látványát és általában elég alacsony a vérnyomásod ahhoz, hogy elájulj egy vérvételkor. Igen, ez vagyok én. És most tegyük fel, hogy a gyerekorvos kitalálja, hogy a kisfiad nagyon fehér bőrű, úgyhogy - kiszűrendő a vérszegénységet - vidd el vérvételre. Mi sem egyszerűbb, ugye?
Hozzá kell tennem, hogy nem egyedül mentem. Van annak a gyereknek apja is, ami jelen esetben - nem először és valószínűleg nem is utoljára - nagyon jól jött. Persze nem küldhettem el őket egyedül, hiszen a gyerek hozzá van szokva anya állandó jelenlétéhez, ne ijesszük meg jobban, mint muszáj.
A váróteremben persze nyolcszáz ember - mivel nem 8-kor kezdenek, ahogy én azt gondoltam, hanem hétkor -, de a papírt elvevő fiatal lányka (meg kell mondjam, amikor kijött, azt hittem páciens, lévén türkizkék felsőt és valami rövidnadrágot viselt, semmi köpeny vagy hasonló) megnyugtatott, hogy kisbabával hamarabb behívnak. Nem is állított valótlant, öt perc múlva már bent is voltunk. Jozsó ölében Ferikével leült a székre, a laboráns meg nekikezdett - a véna keresésének. Kicsiny fiam tőlem örökölte a vénáit. Abban a pillanatban, ahogy a fehér köpenyes néni tekintete rávetült a karjára, a véna felszívódott. Itt jött egy pár perces ide-oda szenvedés, hogy akkor most melyik karját is szúrják meg, és még azt is elmondták, hogy ha nem sikerül - aminek nagy a valószínűsége-, akkor vissza kell menni a gyerekorvoshoz, hogy döntse el, próbálkozzanak-e még egyszer.
A kínlódást a gyerek jól is tűrte, hanem a szúrást azt már nem. Éktelen, szívszaggató ordításba kezdett, mihent elkezték bevezetni - az amúgy állítólag hiper kis méretű (nekem nagynak tűnt a kezéhez képest) - tűt. Két fiola vért vettek le. Az egész körübelül egy percig tarthatott, ami alatt én végig sírva próbáltam megnyugtatni az üvöltő kisfiamat. Minenki sajnálta szegényt. Még a laboráns is alig merte megszúrni...
Aztán még volt egy kis sírás, először odabent, aztán még kint is. Végül apa mentette meg a helyzetet egy kis teával, ami után a lurkó hazáiga szunyókált a babakocsiban. Most már szerintem el is felejtette a dolgot. Itt ül mellettem a babaülésben és játszik. És a legnagyobb problémája ismételten az, hogy a két tenyérnyi széles játékbéka nem fér bele a szájába.
Én meg öregedtem öt évet.

Új kihívás

Tegnap este átjött Ági és ABU. Grilleztünk. Meg kell mondjam, ez volt az utóbbi időben a legkellemesebb estém. Régen találkoztunk és már hiányoztak.

Kaptam ajándékot is: egy sziklakerti növényekből álló kis "csokrot". Kevés dolognak tudtam volna pillanatnyilag ennél jobban örülni. Igazából nem tudom, mi járt a fejükben, amikor egy társasházi lakásba kerti növényeket hoztak ajándékba, de ezzel olyan új lehetőséget világítottak meg előttem, amire eddig még csak nem is gondoltam.

Imádom a növényeket, minden mennyiségben és nagyon szeretnék egyszer majd saját kertet. És most itt a lehetőség, hogy legyen. Furán hangzik? Szerintem is, de akkor is megcsinálom. Ma este el is megyünk Jozsóval megvenni a szükséges hozzávalókat, és össze is rakom az erkélyen a saját kis sziklakertemet. Ha készen lesz, majd teszek fel róla képet.

Most boldog vagyok. :)

Hétvége

Szombat reggel, ismét egyedül. Azért ez ritka - rossz - alkalmak egyike, de Jozsónak ma is dolgoznia kell. Épp csak befejeztem a reggelimet - szokásomhoz híven azt is egyedül, mivel a korai indulás és a szoptatás nem egyeztethető össze az én étkezési szokásaimmal -, kortyolgatok egy nagy bögre - koffeinmentes - tejeskávét és előre elegem van a forró nyári délutánokból.
Ferike alszik, úgyhogy most legalább egy kicsit van időm azt tenni, amihez kedvem van. Megtervezem a holnap estét - ehhez még bevásárlólistát is kell írni -, nyugisan, kényelmesen böngészgetek a neten és folytatom a könyvemet. Aztán ebéd után majd elsétálunk Prücnivel a Modembe és megnézzük, hogy milyen az a lego verseny, ami miatt Jozsó napok óta túlúrázik.
Egész kellemes nap lesz... Mondtam már, hogy utálok egyedül lenni?

Mikor már?

Meddig tartanak még a rémálmok? Vagy egyáltalán a fura tévképzetek éjszakánként? Nem értem igazán, hogy miért is jönnek elő. Már nem vagyok túl fáradt - bár jelen pillanatban épp leragad a szemem -, mégis egy csomó dolog van, ami miatt felriadok éjjel. Még mindig álmodom a szülésről. Nem egyszerű dolog megszabadulni egy ilyen élménytől. Félre ne értse senki, nem elfelejteni akarom, csak nem akarok minden éjjel felriadni miatta. És mindemellett folyamatosak a ferikével kapcsolatos álmok is. Azt álmodom, hogy ott fekszik és le fog esni vagy összenyomom vagy megfullad. Ez már csak azért is hülyeség, mert a saját ágyában alszik, ráadásul légzésfigyelővel. Szeretném, ha végre megszűnnének ezek az álmok. Nem mondhatnám, hogy rengeteget alszom, mivel Prücninek sajátos éleritmusa van, és ezt az alvással töltött időt szeretném valóban pihentető alvással tölteni. Tudom, anya vagyok, tűrjem. :)

Ferike kedvenc színe a csíkos

Nem, nem elírás. Az elsődleges kedvenc valóban a csíkos, legyen az bármilyen színű, vízszintesen vagy függőlegesen csíkos, pulóver, tipegő, zokni vagy nadrág. Az lenne a legjobb, ha az egész világ csíkos lenne. Na jó, a kockás még jöhet.

ManDVD végre

Két napnyi szerencsétlenkedés után végre sikerült beállítani a Linuxomon a ManDVD nevű okos kis programot, amivel fotó és videó DVD-ket lehet készíteni. Most éppen azzal szórakozom, hogy Ferike képeit rendezgetem és így végre értelmes módon tudom őket archiválni. Meg nem utolsó szempont az sem, hogy sikerült a rendszeremről eltávolítani a kritikus hibákat :D. Most örülök...

Kezdek magamhoz térni

Elmúlt a kezdeti sokk, már tudomásul veszem lassan, hogy az ember fejlődési szakaszaihoz hozzá tartozik, hogy egy idő után áttér az anyatejről a normális táplálékra. El kell ezeket a tényeket fogadni, még ha nehéz is. Azért nehéz, mert az a fajta közelség, amit a szoptatás ad egy anya és a kisbabája között semmivel nem pótolható.
Ugyanakkor, ha most, miközben ezeket a gondolatokat leírom, oldalra pillantok, látom, ahogy egyszerre két játékot ragad meg és tuszkolja őket befelé a szájába, egészen kimondhatatlan mértékű boldogság árad szét bennem.
Jön a foga, ami miatt minden keze ügyébe kerülő tárgyat és személyt (!) a szájába vesz és megrágcsál. Közben pedig látványosan mozgékonyabb, napról napra többet beszél és imádja, ha foglalkoznak vele. Rengeteget mosolyog és egyre többet nevet - néha már fennhangon is. Csodálatos dolog napról napra látni, ahogy fejlődik, én pedig egyre büszkébb leszek rá.
Szóval, lehet, hogy bizonyos dolgokról le kell mondanom, de azért még egy darabig ott lehetek a világ közepén - még ha mostantól osztoznom kell is a kizárólagos ragaszkodáson egy olyan emberrel, akit én is nagyon szeretek.

Elszakadás

Amit most érzek, azt nagyon nehéz szavakba önteni.

Vannak pillanatok, amikor úgy érzed, hogy ő csak a tiéd, hogy szüksége van rád, hogy örökké veled lesz. Tudod, hogy semmi más nem számít a világon, csak az, hogy ő boldog legyen. Mindent megtennél érte. És tudod, hogy te vagy neki a világ közepe. De a világ kegyetlen és rideg, és akármennyire is tiltakozol, végül elveszi tőled. Még érzed, hogy neki is fáj az elválás. És ettől az egész még nehezebbé válik. De tudod, hogy nem állíthatod meg, hiszen ez az élet rendje. Egyszer majd ez a fájdalom és üresség is elmúlik, és átveszi a helyét egy újfajta öröm.
Mennie kell, hát engedd el, akármilyen nehéz. Légy hű, légy erős, légy anya. És szakadjon meg a szíved...

Ma önként kiszakítok egy darabot a szívemből. Ma a déli szoptatás helyét átveszi a rendes evés.

Grillezés

Szeretnék megőrizni egy párbeszédet az utókornak (valószínűleg már nem emlékszem szó szerint, de igyekszem a lényeget megragadni):
Leho: Mostanában, amikor azzal védekezek arra a kérdésre, hogy nincs barátnőm, hogy fiatal vagyok még, ráérek, egyre többször kapom azt a reakciót, hogy lassan elfogynak a szabad lányok.
Andris: És miért nem válaszolod azt, hogy vársz még tíz évet, és addigra elválnak.

Kezdek magamhoz térni - anya vagyok

Eltelt három hónap. Még egy kicsit több is. A napjaimat még mindig egy csodálatos, apró legényke tölti ki, szinte teljesen. És ami a legjobb, hogy egyre többet észlel a külvilágból és egyre több dologra reagál is.
Most éppen alszik, mert elfáradt a sok játékban, dumálásban és a vásárnézésben, de amúgy egyre többször és egyre hosszabb ideig van ébren és olyankor - általában - megszínesíti a világot.
Senki nem értheti meg ezt a boldogságot, csak az, akinek gyereke van. Minden mosoly felér egy gyémánt csillogásával. Imádom. :)
Emellett persze meglehetősen fáradt vagyok és sokkal jobban kellene haladnom a saját dolgaimmal - ami sajnos még mindig nem a tortadíszítés, bár az egyre jobban megy.
Már kezdem visszanyerni a régi alakomat. Vannak olyan dolgok, amik már sosem lesznek ugyanolyanok, így kicsit máshogy kell magamban megtalálni és a felszínre hozni a nőt, de elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, hiszen olyan ember a férjem, aki elfogadja ezeket a változásokat, hiszen megajándékoztam őt a világ legdrágább kisbabájával.
Még tanulnom kell, hogy össze tudjam egyeztetni a szerepeket, hogy egyszerre legyek nő, anya, feleség és dolgozó/tanuló ember. De majdcsak összejön lassan. Nem fogom feladni.

Megleptük a védőnénit

Ez először a múlt heti látogatásakor sikerült, amikor Ferike ügyesen lepisilte Detty karját (Detty a védőnő, amúgy kb. Adrival lehet egyidős, szóval olyan 22-23 éves). Ma azonban megmutattuk neki, hogy milyen ütemben fejlődik Ferike. Azt mondta, hogy már most olyan dolgokat csinál, amiket két hónaposan szoktak a babák. Ugyanis nézegeti a kezét és próbál oldalra fordulni. Szóval fejlődik. És nézelődik, ismerkedik a világgal. Én pedig egy nagyon büszke anyuka vagyok.

Kedvenc kakis történetem

Múlt héten Ferike elkakilt a pelenkázótól a franciaágyig. Aki esetleg úgy érezné, hogy ez nem említésre méltó teljesítmény, annak elmondom, hogy ez egy kb 30-40 centis kakisugarat jelentett, ami elől Adrival épp az utolsó pillanatban sikerült elugranunk.
Szegény Apa épp az előző héten mosta ki az ágytakarót... de lagalább nem az ágyneműt kellett tisztíttatni. És az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy Apa rendkívül büszke volt a kisfia teljesítményére.

Vidám dolgok

Mindenki figyelmébe ajánlom a világ legdrágább kisbabájáról készült (elfogult vagyok, tudom) képeket és videókat (linkek az oldal tetején). Mindkét gyűjtemény folyamatosan bővül.

Kezdek újra ember lenni

Nos, a világsokkolás után jelentem mostantól kellemes, megható és szép babás történetek fognak jönni. De csak lassan, mert iszonyú fárasztó ám egy pici gyereket ellátni, főleg éjszaka.

Azért még álljon itt, nem annyira a közönségnek, mint inkább magamnak tanulságos esetként, hogy mennyire fontos dolog a légzésfigyelő. Múlt kedden ugyanis megmentette a kisfiam életét. Hát, senkinek nem kívánom azt a pár percet - nem is tudom megmondani mennyi idő volt. De látni, hogy a kisbabád teljesen elfehéredve fekszik az ágyában és nem vesz levegőt és neked kell őt visszahozni az életbe... soha többé nem akarom átélni azt a szörnyűséget.

Ébredés és ájulás

Ébredezem. Érzem, hogy az utolsó öltést csinálja a doki. Próbálok visszakúszni az alvásba. Nem akarom érezni. De már vége is. Kinyitom a szemem. A doki mosolyog. Mondja, hogy készen vagyunk. Áttesznek egy ágyra és átvisznek a megfigyelőbe.
Kába vagyok. Nem tudom, mennyi idő telt el. Jozsó ott van mellettem. Ferikét levitték a csecsemőosztályra. Kérdezek dolgokat. A gyerekről, anyáékról, arról, hogy mennyi az idő, evésről, nem tudom, mikről. Még kábult vagyok. Azt tudom, hogy akkor láthatom a szüleimet és a babát, ha fel tudok állni. Közben kiderül, hogy katétert is kaptam. Jön a szülésznő és megnyomja a hasam. Nem kellemes érzés és ezzel együtt egy csomó vér kifolyik belőlem. Azt mondja, ezt negyedóránként kell ismételni.
Eszek egy kis sütit, meg azt hiszem, iszok is. Nem tudom, mennyi idő telik el. Úgy döntök, fel kell kelni. Szólok, hogy megpróbálom. A szülésznő jön segíteni. Felültetnek. Szédülök. Azt hiszem, iszok kicsit. Aztán úgy döntök, felállok. Filmszakadás.
Jozsó és a szülésznő húznak fel a földről. Kérdem, hogy hol vagyok, mondják, hogy elájultam. Ebből ma nem lesz lemenetel.
Jozsó elmegy megnézni Ferikét és megmondja a szüleimnek, hogy menjenek haza, mert ma nem tudok kimenni a megfigyelőből. Aztán visszajön, de nem sokkal később hazamegy. Neki is hosszú nap volt.
És fel sem fogjuk, hogy szülők vagyunk.

A kisfiam

A bal oldalamnál van egy asztal, rajta egy fém tálca. Oda teszik le a gyereket. Oldalra nézek. Óriási, szürkésfehér kisgyerek.

Az első mondatom: Jézusom, ilyen nagy?

Aztán ijedtség. A köldökzsinór a nyakán van. Mitől ilyen szürke? És nem sír. Megkérdem, miért nem sírt fel? Az amerikai filmek hülyesége, hogy a gyerek kijön és már sír is. Valójában még ki kell tisztítani a légutait. Egy pipettával kiszednek valami véres-nyálkás cuccot a torkából.
Most sír. Erős, határozott sírás. Az én nagy fiam. Apa elvághatja a köldökzsinórt. A dokik meglepődnek, hogy nem hozott fényképezőt. De már rég megbeszéltük, hogy később fogjuk fotózni.
Nem teszik a mellemre, csak egy puszit adhatok neki. Nekem még dolgom van.
Jön valaki kérdezni a nevét. Aztán Apa elmegy vele, hogy biztosan jól írják le.
Közben nekem a méhlepényt kell megszülnöm. De nem válik le a méhfalról, le kell kaparni. Most jön képbe a fődoki. Úgy tűnik, akkora a karja, mint a vádlim. És könyökig belém nyúl. Fáj. Húzódok felfelé. Mondja, hogy lazítsak. Könnyű mondani. Pedig az érzéstelenítőt és a gátmetszést nem is éreztem már.
Nem fog menni. A doki úgy dönt, nem kínoz. Hívnak egy anesztest. Altatásban veszik ki és úgy is varrnak össze.
Közben Apa visszajön a babával. Megint csak egy puszit adhatok neki és elviszik.
Elaltatnak. Úgy érzem, nem használ, hiszem tisztán látok mindent...

Szülés

A szülőszék olyan, mint egy nőgyógyászati vizsgálószék. Persze nem bírok felülni rá. Azt hiszem, még nyomok is egyszer, mielőtt felsegítenek. Jozsó ott van mellettem. Azt mondják, rossz helyen áll. Hátralép, de megengedik, hogy a fejemhez jőjjön. Most már végképp nem bírom. A bal oldalamon áll a szülésznő - a kedvesebb -, a jobb oldalamon egy doktornő - cigarettaszaga van -, Lampé doktor a lábamnál áll, teljesen beöltözve, mögötte pedig még egy doki, valami fő akárki, aki felügyel és utasít, hogy nyomjak.
Jön a fájás. A két nő két oldalról rám nehézkedik és nyomja a hasamból kifelé a gyereket. Érzem, hogy elindult a feje. Nem tudom belőni pontosan, hol lehet. Olyan, mintha félig jött volna ki a méhszájon és most feszíti. Következő fájás. Megint nyomnak velem. Vége. Jozsó mondja, hogy kint van a feje. A doki is mondja. Azt mondják, még egy nyomás és megvan. Megkérdezem a dokit, hogy megígéri-e. Azt mondja, ha rajtuk múlik, meglesz, csak nyomjak erősen. Jön a fájás. Nyomok.

A vajúdás vége

A gázos vajúdóban a kezembe nyomják a maszkot. Ha jön a fájás, szívni kell teljes erőből. Szívom is. Fáj. Nem használ semmit. Legalábbis nem érzem, hogy használna. Közben úgy érzem, nem kapok levegőt. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés...
Halványan rémlik, hogy Jozsó ott áll mellettem. Hoz nekem vizet, de nem bírok inni, így csak megnedvesíti az ajkamat. Próbál segíteni, de elutasítom. Aztán két fájás között próbálok elnézést kérni. Szánalmasnak érzem magam. A fájás alatt úgy tapadok a maszkra, mint valami rossz drogos. És nem is érzem, hogy használna. A következő szívással megszűnik... Szánalmas vagyok. Legyen vége.
Hirtelen változik valami. Nyomtam egyet. Megijedek. Hogy nyomhattam, amikor nem is. A szülésznő azt mondta, a tolófájásokig nem szabad nyomnom. Elkeseredetten kérem Jozsót, hogy szóljon a szülésznőnek. Ő sem érti, hogy mi van. A szülésznő azt mondja, hogy ez már a tolófájások kezdetét jelenti. Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő. És egyre jobban fáj. A tolófájások alatt pedig már nincs érzéstelenítés. Még két fájás és elveszik a maszkot. Ismét kétségbeesem.
Tanítanak nyomni. Úgy kell, mintha székrekedésed lenne. Nem a hüvelyre, hanem a végbélre kell nyomni. Természetesen nem csinálom jól. A szülésznő bíztat, hogy a vége már egész jó. Rá kell éreznem, mi a különbség.
Jön a fájás. Jozsó tolja előre a fejem, felhúzzák a lábam, bele kell kapaszkodni és nyomni. Úgy érzem, szétszakadok. Nagy levegő és nyom. Ezt kell csinálni háromszor egy fájás alatt.
A szülésznő azt mondja, fájásgyenge vagyok. Kapok még egy infúziót. Közben nyomok. Aztán kikisérnek pisilni.
Most járkálunk. Ha jön a fájás, leguggolok és nyomok. Ezt is csináljuk egy darabig. Nem sokkal jobb, mint fekve, talán csak egy kicsit. Néha üvöltök, mert nem megy.
Hoznak egy vajúdószéket. Jozsó mögém ül, két fájás közt hátradőlhetek hozzá. Egyébként a szék peremét fogva nyomok. A szülésznő alám néz. Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszer azt mondja, megyünk szülni. Nem értem. Eddig mit csináltunk?
Útközben többször leguggolok nyomni. Úgy érzem, a beöntés nem volt sikeres, mintha félig kilógna valami a végbelemből. Eszembe sem jut, hogy aranyér. Csak a szülés után világosítanak fel. Rendes a szülésznő, pedig rákérdezek, hogy mi az.
Már csak meg kell szülni. Ennél már nem lehet rosszabb. Már látom a szülőszéket.

A vajúdóban

Ide már Apa is bejöhet. Kap egy zöld köpenyt, amin van egy csomó madzag. Összevissza kell őket összekötni, a felének nem látszik az értelme. Nekem közben jönnek a fájások. Rám van kötve az NST. Már nincs időérzékem. Aztán jönnek infúziót bekötni, mert nem tágulok eléggé. Aztán valaki azt mondja, hogy 5 perc múlva burokrepesztés. Ez kb. fél 11-kor van, mint utólag megtudom. Nem értem, miért kell. Mondják, hogy a magzatvíz koszos, a baba belekakilt. Továbbra se értem. Tegnap még tiszta volt. És nem rémlik, hogy a doki mondta volna, hogy most zavaros. Apa mondja, hogy neki mondták. Szétszórt vagyok.
A doki azt mondja, a burokrepesztés nem fáj. Anatómiailag tudom, hogy mit csinál, mert utánaolvastam. A fájáskor a baba feje és a burok közé feszül a magzatvíz, így a megfeszített burokba beleszúrnak egy tűt és a víz elfolyik. Namost egy kb 20 centis kötőtűt kell elképzelni. Nem mondhatnám, hogy nyugodt vagyok. Viszont anyának a burokrepesztés után én 25 perccel megszülettem. Anyáék 11 körül érnek Debrecenbe. Tehát a gyerek meglesz, mire ideérnek. Ez a gondolat éltet.
Felgyorsulnak az események. Nagyon fáj. Jönnek burkot repeszteni. Félek. A következő fájásnál fogja kiszúrni. Jön a fájás. A repesztés nem sikerül. Újabb fájás. A tű bemegy, elönt a forró magzatvíz. Hát, ezen is túl vagyunk. Már nem sok.
Most a szülésznő elkeserít, hogy még órák vannak hátra. Nem szeretem ezt a szülésznőt. A másik kedvesebb. Már kibírhatatlan a fájdalom. Már semmi nem érdekel. Nem számít mit csinálnak, csak szűnjön meg. Nem bírom tovább. Könyörgök, hogy szüntessék meg, vegyék ki.
Jön a szülésznő. A kedvesebbik. Kérem, hogy adjon valami fájdalomcsillapítót. Belém nyúl, megállapítja, hogy 4 ujjnyira vagyok tágulva. Azt mondja, akkor elég lesz a gáz is. Átvisznek egy másik vajúdóba. Már minden türelmem odavan.

Előkészítő

Az előkészítőbe nem jöhet be senki velem. Ha majd elkezdek vajúdni, egy ember bent lehet, nyilván Apa. A hölgy, aki felvesz, nem túl kedves, inkább racionális. Rámkötik az NST gépet, a baba nem sokat mozog, viszont stabil a szívverése. Ki kell tölteni holmi papírokat, hogy kinek adhatnak ki információt, ha rólam érdeklődik, hogy beleegyezek a szülésbe (szó szerint ezt mondták), hogy kérek-e magamnak is azonosító karszalagot. Találkozás az ügyeletes dokival (emlékszünk, nincs saját orvosom) - dr. Lampé Szabolcs. Az orvos meglepően fiatal - később kiderült, hogy mindössze 25 éves - viszont a legnormálisabb orvos, akivel valaha találkoztam. Elnézést kér, ha csak megrándul a szemem a fájdalomtól. Nőgyógyászati vizsgálat. A méhszájam 2 ujjnyira nyitva van - ötnél lehet szülni. Aztán borotválás meg beöntés. Ezután sokszor rohanok a wc-re. Adnak óriási betétet, amit a lábam közé kell szorítani.
A doki beviszi a gépbe az adataimat. Kérdi, mikor volt az utolsó ultrahang, mondom, hogy 32 hetesen. Megnézi a leleteket, látja, hogy akkor még farfekvéses volt a baba. Kérdi, hogy megfordult-e? Azt válaszolom, hogy Jakab doktor úgy tapintotta, a koponyája van alul, de csak külső vizsgálattal. Erre a biztonság kedvéért csinál még egy belső vizsgálatot. Megnyugtat, hogy tényleg a feje van elöl, így meg tudom szülni.
Ezután még egy kör a wc-n és kapok egy ágyat, kezdődik a vajúdás.

2008. január 25. vasárnap

Fél kettőkor ébredek 10 perces fájásokkal. Még nem ébresztem Apát, hiszen ez még akár el is múlhat. Kettőig játszom, hogy mérem az időt. Stabil 10 percenkénti fájások, oké, jöhet a fürdő. Ehhez viszont már kell Apa. Bevonulunk a fürdőszobába, beülök a kádba és jön a meleg víz. A fájások nem szűnnek, ebből már csak lesz valami. Mindennek rendben kell lenni, tegnap még voltunk magzatvíz vizsgálaton, mindent normálisnak találtak. Nem tudom, meddig ülök a kádban, már szédülök a melegtől és a párától, úgyhogy kiszállunk. Szegény Adri, eddig alhatott. De hősiesen felkel, főz teát. Az asztalon még ott a tegnap sütött dobostorta utolsó két szelete. Mondtam én a kisfiamnak, hogy ez már születésnapi torta. Jó gyerek, vette a lapot.
Adri teát főz, közben mérjük a fájásokat. Megegyezünk, hogy addig nem megyünk kórházba, amíg stabil 7 percesek nem lesznek. A tea forró és nem esik jól. Apa lemegy a kocsihoz, hoz fel nekem gyümölcslevet, amit a kórházba menéshez vettünk, az hideg. Meg is iszok belőle nem tudom hány pohárral. A fájások hullámszerűen jönnek. Még nem fáj, de már érzem, hogy kialakulóban van. Mindegyik kicsit erősebb, mint az előző, de még kibírható. Ha csak ennyi az egész, akkor semmi gond nem lesz itt, simán megszülök. Adri szerint ne kiabáljam el.
Reggel fél nyolc. Hét perces fájások. Na, most indulunk a kórházba. Minden kátyú egy kisebb szenvedés, de legalább nincs messze. Kezdek határozottan izgulni.

Új időszámítás - anya vagyok

Most sok kisebb nagyobb bejegyzés fog következni. Igyekszem őket időrendben leírni, de valószínűleg sikerül majd kissé csapongónak lenni. Sok minden történt az elmúlt két hét alatt, amit meg akarok osztani. Senki ne várjon romantikus ömlengést vagy megható történeteket. A célom, hogy megmutassam, mit jelentett nekem a szülés és az utána következő rövid idő, ami eddig eltelt. Lesznek sokkoló részletek, öröm, kétségbeesés és mindenféle érzelem.
Emellett, aki képeket akar látni, megteheti itt, illetve a videókat innen lehet letölteni. A galériák folyamatosan bővülnek.

Türelmetlen vagyok

Ez a hét maga a pokol. Először is, pont egy hete olyan fájásaim voltak, hogy a doki simán azt mondta, lehet, hogy még aznap megszülök. Nos, jelentem, még mindig egyben vagyok. Viszont most már minden napra van valami vizsgálat. Egyszerűen már annyira a végén vagyunk, hogy unom ezt a sok macerát. Meg különben is, már babázni akarok.
Na, nem nyafogok tovább, hanem igyekszem türelmesen várakozni...

Tévképzetek

Van olyan, hogy az ember agyának tudatos része nem azokat az érzéseket közvetíti, amelyek egy adott szituációban valóban jelen vannak. Ez részben védekezés, részben valami más. Vannak olyan tudósok, akik szerint az elhízásunk egyik oka, hogy sok esetben, akkor is éhséget érzünk, amikor valójában szomjasak vagyunk. Ezért javasolják, hogy ha valaki éhes, igyon meg egy pohár vizet és ha pár perc után még mindig éhes, akkor tényleg éhséget érzett. Érdekes elmélet, de nem teljesen helytelen.
Van erre egy másik érdekes példám is. Ott határozottan védelmi mechanizmus volt az agyam célja. Akkor történt, amikor először ültem repülőn. Portugáliába mentünk egy konferenciára. A gép valamikor kora reggel indult, ezért úgy gondoltuk, hogy nem fogunk otthon reggelizni, hanem majd út közben vagy a reptéren. Nem féltem a repüléstől. Kicsit izgultam, de egy pillanatig se volt bennem félelem. Ezt onnan véltem tudni, hogy nem voltak előtte rémálmaim, hogy lezuhan/felrobban vagy valami más baja lesz a gépnek meg ilyenek. Viszont amikor odaértünk, valahogy nem ment az evés. Pedig joghurtot ettünk reggelire, szóval még rágni se kellett. Mindenki azt mondta, hogy a repüléstől való félelem okozta, de én nem éreztem ilyet. Viszont tény, hogy a dolog azonnal elmúlt, amikor az induló sebesség belepréselt az ülésbe.
Szóval kénytelen vagyok elismerni, hogy előfordulhat, hogy mégis tartok kicsit a szüléstől. Szerencsére, ha van is ilyen félelem, nem jön fel tudatos szintre. Viszont az tény, hogy könnyebb félni valamitől, amiről tudod, mikor következik be. Így maximum a bizonytalanság zavarhatja az embert. Mert akárhogy nézzük is, most valami olyasmire készülök, amiről senki nem tud pontos felvilágosítást adni - mindenki máshogy éli meg - és még csak azt se tudja senki, mikor következik be.
Most, hogy egyre gyakoribbak a fájásaim és néha már egész erősek, kezdem érezni, hogy nem lesz sétagalopp. Viszont továbbra is előre tekintek és arra koncentrálok, ami utána következik. Az pedig egy tökéletes kisbaba lesz, akinek én lehetek az anyukája.

Még két hét

Hivatalosan két hét múlva kell megszületnie a kisfiamnak, habár, nem tudom eldönteni, hogy ő mit gondol erről a kérdésről, hiszen néha az az érzésem, hogy azonnal kimászik. Persze ez a kimászás jobban hasonlít az Alien sorozatban látott dolgokhoz, mint holmi születési kisérlethez. Mindenesetre most már szinte minden nap vannak jóslófájásaim.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy felkészültünk. Legalábbis ami a tényleges előkészületeket illeti. Most úgy érzem, hogy lelkileg is készen vagyok - testileg nem tudom, de igazából a testemet arra nevelte az evolúció, hogy amikor itt az ideje, képes legyen életet adni, úgyhogy képes is lesz rá, tudom.
Nincs bennem félelem, talán csak egy kis izgalom. Tegnap olvastam egy érdekes mondatot Tolkientől:

"Aki menekül a félelme elől, arra ébredhet, hogy csupán a rövidebb utat választotta félelme beteljesedéséhez."

Én ehhez igyekszem tartani magam. Aminek el kell jönnie, úgyis eljön, akkor meg nincs értelme külön idegeskedni miatta. Nekem most az a célom, hogy pihenjek, magamra és a babára figyeljek és ne foglalkozzak semmivel, ami kizökkent vagy felidegesít. Most már nincs más dolgom, mint türelmesen várakozni (meg leszedni a karácsonyfát, mert arra tegnap lusta voltam :P )

Rádöbbenés

Gyermekkorom egyik rejtélyéről sikerült ma lehullania a lepelnek, így majdnem 20 év távlatából. Apai nagybátyám első felesége (ennél politikailag korrektebben nem tudom nevezni) ugyanis valami fergeteges módon tudott narancsot pucolni, ami számomra - akkoriban - érthetetlen volt.
Ha ugye nekünk odaadtak egy tál narancsot, hogy pucoljuk meg, akkor a kis ujjacskáinkkal próbáltuk megkezdeni, aminek következtében a narancs súlyos trancsírozási sérüléseket szenvedett és így némiképp veszített az esztétikumából. Ehhez képest Kati néni úgy hámozta meg a narancsot, hogy a héja egyben maradt - kis többágú csillagként -, a narancs pedig teljesen trancsírozásmentesen került a tányérra. És ma rádöbbentem, hogy mi is a titok. Késsel csinálta.
Persze nekem így 25 évesen sem sikerül tökéletesre a narancs hámozása - mindig túl mélyen szántok a késsel és felsértem a gerezdeket -, de ma, garpefruitpucolás közben végre megvilágosodtam. Ez a ráeszmélés pedig olyan lelki megnyugvást jelentett számomra, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom a világgal az univerzum eme végső titkát.

Emlékezetes beszélgetések...

Jason:

Én úgy vagyok vele, hogy aki kibír engem / kibírok vele 2 évet, az pontosan ki fogja bírni a többi 30-at is
ilyen korban meg főleg
valaki kibírja 2 évet, megkérem a kezét

Ma letelt a két év... akkor most reménykedhetek? :)