Megállapítás

Ha hajnalban arra ébredsz, hogy a nyakad környékén a a kellemetlen nyomást az okozza, hogy a párnád alatt 2-3 különböző játék van eldugva, akkor biztos lehetsz benne, hogy a gyereke(i)d a hálóban játszott(ak).

PTSS - biztos ezt akarják?

Alapvetően nem szeretem a pszichológiai fogalmakat, de a poszt traumás stressz szindróma egy olyan dolog, aminek a létezését én is elismerem. A kiváltó ok persze sok dolog lehet, én most konkrétan - még mindig, mert egyre jobban dühít a médiamaszlag - az otthon szülést emelném ki. És ebben az esetben nem a nő az, akiről elsősorban beszélünk, hanem az apuka. Erre a tényre Jozsó világított rá tegnap, amikor arról beszélgettünk, hogy - a fájdalmon kívül - nyilvánvalóan ő emlékszik jobban a szüléseimre, hiszen ő LÁTTA.

Első körben rugaszkodjuk el attól a ténytől, hogy mekkora higiéniai hiányosságokat lehetne felfedezni egy akármennyire tiszta otthonban (pedig az is megérne egy misét), viszont képzeljük el, hogyan tudna élni valaki egy olyan lakásban, ahol ránéz a kanapéra/fürdőkádra/hitvesi ágyra (attól függően, hogy konkrétan hol szült a nő) és a szeme elé tolulnak a szülés képei, a rengeteg vér és egyéb dolog. Most komolyan... én be se tudnék lépni egy olyan helyiségbe, ahol előtte egy nagy rakás vért láttam szanaszét. Annak idején remegő lábbal léptem be a szobába, ahol nagymamám aludt hónapokkal a halála előtt, az ágyát pedig nagyon sokáig meg se mertem közelíteni, pedig nem ott halt meg, csak azt a helyet nevezte utoljára az otthonának. 

Szóval, komolyan nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk tovább élni a lakásunkban azzal a tudattal, hogy egy kisebb mészárlásnyi vér borította a lakótér bizonyos részeit. Vagy ilyenkor az ember kidob minden bútort és újraburkolja az egész lakást? Vagy ezeket az embereket nem zavarja a tudat? Nem értem én ezt...

Más nők attól tartanak, hogy a férjük nem fog rájuk nőként tekinteni egy apás szülés után, de mi van akkor, ha nem csak mi válunk undor tárgyává, hanem az újdonsült apuka hányingerrel gondol a közös családi otthonra is. Íme egy újabb aspektus, amit illene megfontolni az otthonszülés kapcsán. Ugyanis a szülés nem csak az anyáról szól, hanem a babáról, az apáról és az összes többi családtagról is (testvérek mondjuk). Szerintem nem lehetünk annyira önzők, hogy őket egyáltalán nem vesszük figyelembe...

Határozott célok

Egy újabb brit kutatás szerint kisebbségbe kell vonulnom, amennyiben teljesíteni akarom a saját magam elé kitűzött célt, miszerint nem kívánok különbséget tenni a fiam és a lányom között. Ez persze nyilván sarkítás, hiszen mindkét gyerek külön egyéniség, illetve korkülönbség is van köztük, de ami biztos, hogy egyikük rovására sem fogom a másikat jobban szeretni vagy elnézőbb lenni vele. Ez a szülői lét legnehezebb kihívása (állítólag). Természetesen az ember nem szereti ugyanúgy a gyerekeit, mivel minden gyerek másféle szeretetet és odafigyelést igényel. Véleményem szerint a feladatunk az, hogy minden gyerekünknek maximálisan megadjuk azt a mennyiségű és minőségű szeretetet, törődést, odafigyelést és segítséget, amit igényel - természetesen saját korlátainkon belül.

Amit viszont feltétlenül el kell kerülni, az a különböző határok felállítása. Nem lehet kettő (többes) mércével mérni a gyerekeket. A "nem szabad" határ minden gyereknél ugyanaz kell, hogy legyen. Ha az egyiknek megengedünk valamit, azt a másiknak is meg kell engedni - nyilván nem arról van itt szó, hogy a 17 ves nagylány elmehet diszkóba, akkor az 5 éves is, de mondjuk a nagylány éppúgy nem ehet csokit ebéd előtt 5 perccel, mint a kicsi. Ezek a szabályok nem bonyolultak és nem is nehéz őket megtartani, ha következetesek vagyunk és mint szülők, vállvetve kiállunk mellettük.

Az "anyuci pici fia" és "apuci pici lánya" sémákat pedig szépen elfelejtjük, lehúzzuk a vécén vagy csinálunk velük amit akarunk, de semmiképp nem alkalmazzuk őket.

A brit tudósok szerint persze a többség igenis ilyen módon él, és az az oka például a nők túlzott önkritikájának és megfelelési kényszerének, hogy a mindkét nemű gyereket nevelő anyukák a lányaikkal már kis koruktól kezdve kritikusabbak, míg a kisfiúknak sokkal több dolgok elnéznek.

Állítsuk meg ezt a tendenciát és alakítsunk ki egészséges családmodellt, hiszen csak rajtunk múlik, hogy a jövő generáció milyen értékrendet visz tovább.

u.i.: Én emiatt nem indítok mozgalmat, nem szervezek élőláncot sehol, de ilyen elvek szerint fogom növelni a gyerekeimet. A lehetőség mindenkinek adott :)

Eddig bírtam szó nélkül

Igazából másról akartam ma írni, de mivel az úgyis "csak" egy újabb emlék, igazából ráér. Viszont, ma végleg betelt a pohár nálam, és ezt muszáj kiadnom magamból.

Hetek óta "hangos" a sajtó (nyilván a tv meg a rádió is, de azokkal nincs napi kapcsolatom) Geréb Ágnessel, illetve mindenféle celebekkel, politikusokkal, orvosokkal és egyéb "szakértőkkel" (úgy látszik, rekord mennyiségű idézőjel lesz ebben a bejegyzésben) az otthonszülés témában.

Első megjegyzésem a témában: apukám otthon született, minden komplikáció nélkül, és nagymamám is köszöni szépen, jól van - idén tölti a 81-et. Tehát vannak jó példák a közvetlen családomban is.

Ugyanakkor, aki rendszeresen azzal fárasztja az agysejtjeit, hogy olvassa a blogomat, tudhatja, hogy én is túl vagyok már két szülésen, és sajnos mindkettőről elmondható, hogy otthonszüléssel meglehetősen veszélyes lett volna a dolog. Sőt, meg merem tippelni, hogy az elsőt például nem tudtam volna orvosi asszisztálás nélkül megszülni.

Tényleg nem értem én az embereket... Mondjuk azokat sem, akik a nőgyógyászati váró előtt egyik kezükben kávéval a másikban cigivel ácsorognak vagy simán elmennek este szórakozni és megisznak egy-két felest vagy egy sört (hiszen annyitól még simán nem részegek), amikor a csapból is az folyik, hogy ezek milyen veszélyesek a magzatra.

Az otthonszülésről nekem - és most ismét durva párhuzamot fogok vonni - a szülés utáni anyai brutalitás és az újszülöttek megölése, pottyantós wc-be, kútba, kemencébe dobása, megfojtása jut az eszembe. Higgye el mindenki, nincs ember, aki nálam jobban utálná az orvosokat vagy a kórházakat. Gyűlölöm az egész intézményrendszert és tele vagyok fóbiákkal miatta. Ugyanakkor értelmes, felelősségteljes felnőtt ember vagyok és tudom, hogy bizonyos esetekben igenis kórházra és orvosra van szükség.

Ha a saját egészségével játszik az ember az többé-kevésbé magánügy (feltéve, ha teszünk rá, hogy a lerobbanásunk, esetleg a korai halálunk mit okoz a környezetünknek vagy a hozzátartozóinknak), de amikor egy másik ember (veszekedhetünk a magzati jogokról, de úgy gondolom, hogy a szülés pillanatában már mindenképp EMBERről beszélünk) életét vagy egészségét veszélyeztetjük, az már felelőtlenség, sőt szándékos gyilkosság(i kísérlet). 

Négy nap. Ennyi időt kell kórházban tölteni a szülés után, ha minden rendben van - ha meg nem, akkor az otthonszülés után is bevisznek a kórházba. Ennyit ki lehet bírni azért, hogy az ember gyereke megkaphassa a lehető legjobb és leggyorsabb ellátást a születésekor és utána. Miért gondolják egyesek mégis azt, hogy ez morális kérdés? Mert ugye olyanokkal védekeznek, hogy sokkal természetesebb, lelkileg kevésbé megterhelő, otthonosabb (meg még sorolhatnám a sok, amúgy a gyerek egészsége szempontjából teljesen irreleváns jelzős szerkezeteket), ha az ember a saját megszokott környezetében hozza világra a gyermekét.

Azt én is elismerem, hogy a stressz nem tesz jót sem a várandósság alatt, sem a szüléskor, de azt nem értem, hogy ha az ember otthon szül, nem görcsöl jobban attól, hogy komplikáció esetén milyen lassan fog orvosi ellátáshoz jutni? Mert a kórházban szükség esetén pár perc alatt beadják az érzéstelenítőt és - szó szerint - kikapják a gyereket. Ennyi idő alatt a mentő diszpécsere fel se veszi az adatokat, nemhogy kiérjen valaki, aki segíteni tud. És amihez műtét kell, azon nem segít a bába, dúla vagy Geréb Ágnes összes jóindulata sem. Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy ma Magyarországon nincsenek meg a tárgyi feltételeink ahhoz, hogy teljes biztonsággal és tényleges nyugalomban szülhessenek otthon a nők. Ezért úgy gondolom, jobb lenne, ha az otthonszülést szorgalmazók inkább ezen feltételek biztosításáért lobbiznának, és amíg ezek nem teljesülnek, nem ámítanák azzal a leendő anyukákat, hogy az otthon szülés ugyanolyan veszélytelen, mint ha kórházba vonulnánk.

Anyaként csak azt tudom mondani, hogy a gyerekeim élete és egészsége számomra mindennél fontosabb, és ebben a mindenben egy négy napos kórházi tartózkodás (minden fóbiám ellenére is) annyira apró szerepet tölt be, hogy mikroszkóppal is alig érzékelhető. Ha az ember szülő lesz, rájön, hogy a saját kényelmét simán képes feladni a gyerekeiért. Akkor nem tűnik önzőségnek az otthon szülés, ami lehet, hogy nekem kényelmesebb, viszont veszélyezteti a gyerekemet?

Hát, ez az én véleményem.

Hiányzik

Felnőttünk. Nap mint nap szembesülök ezzel a ténnyel, amikor öltöztetem, etetem, szórakoztatom a gyerekeimet, amikor Jozsó elindul a munkába, amikor nekem kell elmosogatni, kitakarítani, mosni vagy bármi mást csinálni.

Október van, szüretidő. De már nincs hol szüretelni. Azok a régi szüreti hétvégék, amikor szombat reggel kimentünk mamáékhoz, ahol várt a töltött káposzta (mert Zsuzsi úgy szereti). Amikor bujkáltunk a szőlőtövek alatt, dünnyögtünk, hogy nagyapa összeszedeti az utolsó lesett szőlőszemet is a földről, amikor már rosszul voltunk a sok szőlőtől, amit magunkba tömtünk. A tepertős pogácsa, amit azóta sem tudok úgy elkészíteni, ahogy mama csinálja. Az ebéd utáni ebédek, amikor csak mi, gyerekek leültünk a megterített, félig romokban heverő asztalhoz és össze-vissza ettük a különböző fogásokat fogpiszkálóra szúrva, kis falatkákban. Az a rengeteg édes savanyú uborka, amiből mindig kapok mamától egy üveggel, és amit egy ültő helyemben meg is eszek általában.

De a szőlődombon évek óta nincs szőlő. A tövek egy része ugyan ott van apáék kertjében, de azok még kicsik a tényleges szüreteléshez. Meg aztán, mi sem vagyunk sehol. Katáék Hollandiában, Zsuzsiék Pesten, Lívi Gödöllőn, Adriék Károlyfalván, mi meg Debrecenben. Már az is csoda, ha a család felét sikerül összerántani egy-egy családi eseményre.

Honvágyam van.