Számvetés - ilyenkor az jön, nem?

Visszagondolva azokra a szilveszterekre, amikre emlékszem, elmondhatom, hogy voltak fura esetek, de kevés olyan, ami tényleg említésre méltó.
Kisebb koromban - értsd 12 éves kor alatt - többször töltöttük együtt a szilvesztert az unokatesóimmal. Ilyenkor vagy mamáéknál vagy nálunk voltunk. Emlékszem, hogy mamánál apáék régi szobájában kipakoltunk az asztalra egy csomó édességet meg ropit, volt jó sok üveg kóla, és rengeteget játszottunk. Néha átmentünk és együtt néztük a tévében Hofit és a hasonló kaliberű műsorokat - nagyapa imádta őket, nekünk meg nem volt beleszólásunk a választásba.
Emlékszem egy otthon töltött, szintén unokatesós szilveszterre is. Két napig irtottuk az otthon fellelhető színes papír készleteket lyukasztóval, hogy elegendő mennyiségű konfettit gyárthassunk. Anyával néztük a reggeli műsorokat, amiben azt magyarázták, hogy kell szilveszteri italokat, bólét, grogot, ilyeneket készíteni, közben meg szendvicseket gyártottunk. Akkor még csak darabra volt két tévénk. A nappaliban ment a hatalmas Videoton csoda - büszkék voltunk rá, sok évig húzta és színes volt. A gyerekszobában pedig a majdnem kiszuperált piros csoda, a régi kor letűnt emléke, egy fekete-fehér Junost. Apa a másik épületből húzott át hozzá kábelt, hogy antennához legyen kapcsolva, én meg addig ügyködtem, míg be tudtam úgy szerelni és állítani, hogy egy, kis állítással két csatornát fogjon. Arra már nem emlékszem, mit néztünk, de akkor még nagy szó volt, hogy külön tudtunk tévézni. Ami még rémlik ebből a szilveszterből, hogy még következő húsvétkor is találtunk itt-ott konfettimaradványokat - például a virágok tavaszi átültetésekor a cserepekben (rejtély, hogy kerültek pont oda).
Idősebb korom szilveszterei kissé máshogy teltek. Középiskolás éveimben például rendszeresen átaludtam a dolgot, esetleg egy darabig néztem a tévét, de ennyi.
Amikor egyetemre kerültem, sokféle módon próbálkoztam megtalálni a számomra ideális szilveszteri elfoglaltságot. Töltöttem szűk baráti körben, filmnézéssel - ügyesen el is mulasztottuk az éjfélt -, kettesben az aktuális barátommal (vettünk egy playstation játékot és játszottunk), vagy egyedül egy nagy összeveszés után.
Ezután következett egy teljesen új időszámítás - bár ettől még minden szilveszter más volt. Előzör is volt egy emlékezetes szilveszteri buli a koliban, amire elég nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán elmenjek, de mondhatom, igazán megérte. Tavaly Lehonál voltunk - nevezzük házibulinak - és társasjátékkal, kártyázással és beszélgetéssel töltöttük az estét.
Az idei szilveszter pedig ismét újdonságot tartogat. Az, hogy itthon leszünk, egyértelmű, hiszen velem már nem lehet bulizni menni. De hogy pontosan mi lesz, az jelenleg egy rajtunk kivül - oké, rajtam belül (fejen) - álló személytől függ. Nagy ünneplés nemigen lesz, de az biztos, hogy új időszámítás kezdődik 2009-cel. Erről szól a hászasságom. Szinte minden nap egy új világ kezdődik. Azt hiszem, ez a természetes, mégis furcsa néha. Mindenesetre, ettől kerek a világ.
Hát, tudom, ez a számvetés nem az elmúlt évről szól, de ha valaki arra kíváncsi, olvassa vissza a korábbi bejegyzéseimet - talán majd később azt is összefoglalom.
Számomra ez a nap olyan, mint a többi és mégis más. Most pedig mindenkinek jó szilveszterezést és boldog új évet kívánok. Ne tegyetek olyan fogadalmakat, amiket úgyse tudtok megtartani, ne petárdázzatok és ne igyatok közterületen, mert az törvénytelen, viszont mindenképpen töltsétek úgy a szilvesztert, hogy az emlékezetes lehessen számotokra. BÚÉK.

Karácsony

Ez volt az első - és egyben úgy néz ki, hogy az egyetlen - olyan karácsony, amit kettesben töltöttünk el. A két és fél még kettőnek számít (bár Pöttöm azért nem nagyon hagyta, hogy egy pillanatra is elfelejkezzünk a jelenlétéről)!
Amúgy sikerült a lehető legkellemesebb és legkevésbé aktív karácsonyt produkálnunk. Aludtunk, játszottunk keveset, pihentünk, néztünk tv-t és körülbelül ennyi. Ránk is fért már a pihenés. Főleg rám, ugye, aki köztudottan rendkívül sok mindent csináltam az elmúlt időszakban.
Viszont még 23-án voltunk dokinál, aki azt állapította meg, hogy Pöttöm most már érett magzatnak számít, azaz nyugisan megszülethet, ha akar. Jelenleg azonban még leginkább engem akar rugdosni...
Szóval, a karácsonynak vége, viszont Apa szerencsére január 5-ig nem dolgozik, így még pihenhetünk egy teljes hetet. Bár, ezalatt még egyszer el kell menni dokihoz, de ez már így lesz még néhány hétig. Már nem is olyan sok idő, és a kis legény itt fog üvölteni a lakásban, hogy ne csak az anyját, de az apját se hagyja aludni. És úgy tűnik, mégis türelmes lesz és a születési dátuma 2009-cel fog kezdődni. :)

Helyzetjelentés

Mindenki azt kérdezgeti, hogy vagyok? Hát, erre nehéz így válaszolni. Nem tudom. Furcsán. Olyan dolgokat érzek, amiket még soha és amiket nem is tudok szavakba önteni. (Hogy lehet egyáltalán szavakba önteni valamit, mert mondjuk pohárba oké, de szavakba?) Szóval, van bennem egy pici mocorgó, aki elég aktívan végzi a dolgát - vagyis mocorog. Persze a legjobbkor csinálja mindezt, mindig, mikor aludni akarok. :) Ennek örömére leginkább egy álmos bébibálnához tudnám magam hasonlítani - bár, Márk ma megjegyezte, hogy jól nézek ki. Egészen biztosan, már amennyire az ember terhesen jól nézhet ki. Vékony az nem vagyok, viszont jelenleg ez nem is cél.
Most már kezdek felkészülni a szülésre is. Legalábbis lelkileg. Azt olvastam, hogy a szülés attól függően fáj, mennyire vagy képes elfogadni a tényt, hogy ez természetes dolog. Szóval nem szabad rettegni tőle. Hát, én nem is rettegek - már. Volt, amikor féltem, de most inkább várakozással telinek mondanám magam. Igazából nem is gondolok a szülésre. Arra koncentrálok, hogy most a pocakomban van egy kis manó, aztán meg egyszer csak majd már a karjaimban lesz - és az apját se hagyja majd aludni, nem csak engem (haha). Mindenesetre a szülés ebben a folyamatban egy elkerülhetetlen, átmenetet képző valami, amin úgyis túl fogok esni, úgyhogy nem görcsölök rajta, mert akkor nem is a baba lenne a lényeg, hanem a szülés. Márpedig itt a baba a lényeg.
Fárasztó hetem van. A diákjaim most mutogatják be a félévi beadandót - persze van, aki megpróbál még időt nyerni... Csak tudnám, mit gondolnak, hogy majd a szülőszobán fogom aláírni az indexüket? Leginkább velük is igyekszem nem idegesíteni magam.
Fura érzés így lenni. Máshogy néznek rám az emberek. Mosolyognak. Így hát, nekem sincs más dolgom, mint mosolyogni. Ez a szép a terhességben. (De azért már várom a végét.)

Reggel

Kábultan ülök és bámulok a monitorra. A bioritmusom gyakorlatilag nem létezik. Az utóbbi időben egyszerűen képtelen vagyok rendesen aludni. Egyszerűen, amikor már nem bírom, elnyom az álom. És ez nagyon ritkán történik úgy, hogy akkor most már este van és elmegyek lefeküdni.
Manókám egyre kevesebb hellyel és egyre nagyobb mozgásigénnyel rendelkezik, ami nemigen segít a pihenésemben, Apának viszont kifejezetten tetszik.
Közben tegnap kimostam a gyerekruhákat. Most mini méretű tipegők és bodyk száradnak a nappali közepén - Apa tegnap kérdezte is, hogy hogy fog ezekbe beleférni a gyerek :)...
Anyukám szerint - mivel elég agresszívan jelentkezik a tejelválasztásom (óriási tejfoltok képében az összes ruhán, ami épp rajtam van) -, ne is számítsunk rá, hogy ez a gyerek megvárja a január végét. Hát, ha nem, hát nem. Visszadugni nem fogjuk...
Tegnap Apa meghozta a bundazsákot is, úgyhogy ma azt fogom mosni, meg a gyerekülés és a babakocsi huzatát. Ne mondja senki, hogy nem készültem fel.
De most még bambulok egy kicsit. Megiszom a teámat (mármint az első bögrével a sok közül), befejezem a reggelit és élvezem a terhességem utolsó hónapjának minden percét.

Félelmek

Rájöttem, hogy az éppen aktuális kisebb-nagyobb paráim mellett van egy tényleg állandó nagy félelmem, mégpedig az, hogy elkezdek olvasni egy könyvet és meghalok, mielőtt a végére érnék. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de nekem igenis ennyire fontos az olvasás. Így engem nem is az foglalkoztat, hogy van-e élet, hanem hogy vannak-e könyvek a halál után...

Babaruhák, kellékek, ajándékok, sómegvonás

Összevont bejegyzés következik az elmúlt napok eseményeiről. Jelentem, kezdek fáradni, úgyhogy valószínűleg ritkulni fognak a bejegyzések.
Szombaton bevásároltunk pöttöm fiacskánknak. Hát, nem olcsó dolog gyereket vállalni, de azért nem kell feltétlenül elszállni. Először is - nagy szerencsénkre - a Tescoba mentünk. Nos, eddig is tudtam, hogy van a Tesconak babás részlege, de most egész kellemes meglepetések értek. Sikerült találni 3 db-os kiszerelésű body csomagot 800 Ft-ért (összehasonlításképp: a bababoltban 865 Ft darabja), illetve szintén 3 darabos rugdalózó csomagot 2200 Ft-ért (bababolt 2500/db-tól). Így végül a legtöbb cuccot ott vettük meg (pl.: tetra törölköző, cumisüveg). Ezután jött a gyógyszetár: nedvességfogó ágybetét (nem tudom, mi a hivatalos neve), lázmérő és mellszívó - ez utóbbit tegnap cseréltettük ki, mert mint itthon kiderült, el volt repedve (a használatától előre félek). A körút végén jött a bababolt, ahol már csak apróságok kellettek (olló, orrszívó, babahajkefe), meg persze a matrac.
A matracnál kicsit megállnék. Először is, nem vagyunk trendik, hiszen nem kókusz, hanem szivacsmatracot vettünk - mi is felnőttünk, pedig akkor a kókuszrostot még nem matracosították, és ez sokkal olcsóbb (fujj, a gyereken spórolunk, lehet utálkozni). Ami engem meglepett, az a matrac mérete: 60*120-as. Tudtam, hogy ekkora kell. Lemértük, ez fér be a hálóba, ilyenhez kértük a gyerekágyat Lacitól, de akkor is, olyan kicsike. Amúgy félelmetes, hogy minden milyen kicsi. Az 56-os rugdalózó akkora, hogy szerintem nem menne rá az otthoni játékbabáimra sem. Pöttöm. Egyszerűen olyan meglepő tud lenni, hogy egy ember olyan picike, amikor megszületik. És ez még egy átlagos emberke mérete.
Ajándékok: először is megkaptam a várandós mama csomagomat (mindenkinek ingyen jár a 3. trimeszterben), amiben nem sok használható dolog volt, de legalább cumi volt benne (kék - micsoda szerencse), úgyhogy azt nem kellett venni. Emellett kaptam a Brendon bababoltban egy csomó katalógust, meg a gyógyszertárban valami Baba Patika nevű újságot, ami szintén ingyenes és még kérni se kellett - látszik rajtam, hogy terhes vagyok, na, csak a buszon felejtik el mindig észrevenni.
Ajándék témakörben még valami: ha valaki úgy érzi, hogy majd babalátogatni akar jönni és még esetleg valamit hozni is akar (igazán nem kell), a következőket kérem szépen figyelembe venni (ígérem, nem szállok el, csak szeretném, ha nem vásárolnátok fölösleges hülyeségeket). Szóval, 56-os és 62-es méretű ruhákból előre láthatólag eléggel rendelkezünk, így olyat ne - amúgy is pár hét alatt kinövi majd a gyerek. A következő méret asszem a 68-as. Ha valaki ruhát akar venni, javasolni tudom ugyanúgy a Tescot, ahogy mi csináltuk - viszonylag normális áron vannak aranyos rucik (mi fehéret vettünk kezdésnek, egyetlen kikötés, hogy ne rózsaszín legyen). Sapkát, sálat, kesztyűt, ilyneket nem érdemes venni, több okból: először is drága, másodszor az anyukám nekiállt ilyeneket kötögetni, úgyhogy lesz. Játékok: nem akarok porfogókat látni a gyerek körül. Porfogó alatt én a plüss és hasonszőrű jószágokat értem, amikben előszeretettel fog megtelepedni jónéhány poratka. A babáknak való játék műanyag - remélhetőleg nem tartalmaz káros anyagokat, bár ezt manapság semmi nem garantálja. Lehetőleg kerüljétek el a 3 éves kor alatt nem ajánlott dolgokat - oké, ez már csak vicc. És komolyan, de nagyon komolyan, ne költsetek vagyonokat ajándékokra, ez a dolog nem arról szól.
És akkor röviden a mai nap eseményei (tényleg hosszú lesz ez a bejegyzés): bementem a városba, hátha látok valami jó könyvet. Még nőnapra kaptam 3000 forintnyi Alexandra utalványt az egyetemtől, gondoltam, levásárolom. Hát, hülye ötlet volt. Meg kell jegyeznem, a méreteim már vetekszenek egy bébibálnával, de ettől függetlenül sem érezte úgy senki, hogy esetleg átadja a helyét a buszon. Nem baj, két megállót kibírtam. Meg amúgy is, már csak két napig érvényes a bérletem, utána meg hónapokig úgyse fogok buszozni. Mindenestre, ismeretlenül is köszönöm minden kedves debreceni buszozónak, akivel ma volt szerencsém összefutni. Nos, a vásárlás mindössze annyi eredménnyel zárult, hogy vettem a DM-ben egy ajakbalzsamot meg jól elfáradtam. Hazafelé ráadásul elkapott az eső, a ház előtt meg még a védőnőm is, aki rögtön közölte, hogy mostantól lehetőleg mellőzzem a sófogyasztást. Hogy miért? Mert a 8. hónapban vagyok és menetrendszerűen elkezdett vizesedni a kezem. Már a kisujjamra sem megy fel a karikagyűrű- ez rettentően zavar is, miután egy éve szinte le se vettem (majdnem most sem, mert későn vettem észre, hogy már nem akar lejönni). A só meg meggátolja a víz eltávozását a szervezetből, szóval ront a helyzeten. Tehát mostantól még többet kell innom és még kevesebb sót kell ennem. És jajj. Megint elfelejtettem bevenni a déli szögbogyót. Utálom, hogy nem bírom számontartani, mikor milyen tabletta jön. Nade, moat gyorsan beveszem, mert a vas kis kell. Ezt a bejegyzést meg befejezem, mert sikerült kicsit túlzásba vinni...
Mindenkinek kellemesebb napot kvíánok, mint nekem volt eddig. Mostantól már nem lehet rossz, mert ki se mozdulok itthonról :)

A ma reggeli kedvenc cikkem

Tangó egy gyermekért

Meghatódós, sírós kismama vagyok, de megígérem, hogy ha elég nagy lesz a baba, hogy legyen időm mellette másra, végre igazán, tényleg, rendesen megtanulok táncolni...

Pelenka és egyebek

Tegnap vásároltunk - szoktunk néha. Ami az eddigiektől eltér, hogy a vásárlás eredményeképpen most ott figyel a szekrényben két csomag Pampers Newborn pelenka meg egy doboz direkt kisbabáknak való fülpiszkáló. Emellett persze nekem is vettünk néhány apróságot, amire a szülés után lesz szükség. Tehát elkezdődött...

Meg kellene fordulni

Ma voltunk UH vizsgálaton. A kisfiam átlagos méretű és lassan gömbölyödik. Láttam az arcocskáját is, ahogy a dokinéni fogalmazott: kis pofis :). Amúgy 82 mm a koponyaátmérője, 87*86 mm a mellkasa és 62 mm a combcsontja.
Most elvileg 2 kiló körül kell lennie és kb. 30 centis összesen (legalábbis ez az átlag). Innentől hetente kellene neki kb. 250 grammot hízni - ahogy ismerem, fog menni neki a dolog. :)
Egyetlen apró dolog van még hátra, meg kellene fordulnia. Ugyanis most medencevégű a fekvése, ami a születéskor nem túl előnyös. A doktornéni azt mondta, hogy azért is aktívkodik annyira, mert ösztönösen próbál megfordulni. Szóval lehet neki szurkolni.
Holnaptól pedig hivatalosan is beléptünk a 8. hónapba.

Hormonok

Először is, elnézést kérek mindenkitől, aki jobban ért a biológiához, mint én - én szinte semennyire nem értek hozzá. Szóval itt most valami áltudományos dolog fog következni.
Úgy érzem, felfedeztem egy új hormont magamban, ami az anyai ösztön kialakulásáért felelős. Valójában nem tudom, létezik-e ilyen hormon, de tény, hogy a dolgok kezdenek bennem megváltozni.
Tegnap Apa kivette a szekrényből a mózeskosarat. Ez a hetekkel ezelőtti elhatározás következő lépése lett volna, miszerint megtanuljuk, hogyan kell rögzíteni a kocsiba. Nos, addig jutott a dolog, hogy most a nappali közepén ott van a mózeskosár. Este a kanapén fekve pedig azt vettem észre magamon, hogy lábbal ringatom - mármint a mózeskosarat. Érdekes dolog ez. Mondjuk épp ideje, hogy kialakuljon valami hasonló dolog, hiszen már két hónapon belül vagyunk, nemsokára megérkezik a kis jövevény. Addig persze még van mit tenni (meg venni is :) ).
Egyre többet pihenek - elég hamar elfáradok és olyankor nehezen kapok levegőt. Lassan a karácsonyt is meg kell terveznem, mivel előre láthatólag sehová nem fogunk menni. Így viszont sütni-főzni fogok, amit jól be kell osztani, hogy bírjam. Persze nem fogom magam túlerőltetni...

Leánybúcsú

Rozmaringos jérceleves húsgombóccal. :) Ez volt ma az ebédem. Aki ismer, tudja, hogy nem igazán szoktam műkaját, főként porleveseket enni, de ma kivételt tettem. Egyszerűen nem volt kedvem főzni, a szendvics meg mégse ebéd. Szóval fogtam magam és elkészítettem az amúgy egyetlen itt fellehető ilyen dolgot.
Ezt a porlevest még a leánybúcsúmra kaptam. Igazából azt hittem, soha nem fogom megfőzni. Mellesleg amúgy is lejárt volna a szavatossága egy hónap múlva. :) És még meglepően jól is esett. Lehet, hogy több levest kellene ennem...
Szóval, köszönöm, lányok.

Már eltelt volna egy év?

Hihetetlen. Egy éve ilyenkor jöttünk ki az anyakönyvvezetőtől. Boldog voltam, ahogy most is. Azóta sokminden megváltozott. Elköltöztünk, vettünk autót, babát várunk. Azt hiszem, elértünk valamit. Valami olyat, amire mindketten vágytunk. Nem állítom, hogy amit most érzek, ugyanaz az érzés, mint amit egy évvel ezelőtt éreztem. Nem az. Valami sokkal mélyebb, sokkal letisztultabb. Egy éve valami szárnyalót éreztem. Az is boldogság volt. Intenzív és határozott. Akkor megígértem a férfinak, akit szeretek, hogy vele fogom leélni az életemet. De akkor még fogalama sem volt, hogy ez mit jelent. Sok örömöt, de sok bánatot és lemondást is.
De most, egy év elteltével már biztos vagyok benne, hogy végig tudok menni ezen az úton. Már nincsenek kétségeim. Mert szeretem.

Kelengye

Betöltöttük a 30 hetet, így most már eljött az ideje, hogy átgondoljam, mire is lesz ennek a lurkóóónak (egy rúgás) szükségeee (még egy), amikor előbújik, hogy au (megint) megtekintse ezt a kinti világot. Persze okos tanácsokkal van teli a padlás. Ezt vegyél, azt meg ne, de igazán még senki nem ült le velem megbeszélni, hogy akkor tényleg, mit vegyünk meg.
Egy kééét dolog persze már megvan: babakocsi, fürdetőkád, mózeskosár, pólya, paplan, textil pelenka, néhááány ruhácska (örökölve, de még használható, ha minden más mosásban van). Meg ugye a karácsonyi ajándékok: a kiságy meg a pelenkázó, hála Lacinak.
De annyi minden kell még. Matrac - ezt pont tudom, már kinéztük. "Berendezések vagy kütyük": légzésfigyelő (ehhez nem értek, de kell, mert parázok a bölcsőhaláltól - persze jó drága), mérleg (ezt tuti bérelni fogjuk), mellszívó (eh), orrszívó (ebből nem tudom, elég-e a kézi vagy kell valami spéci elektromos). Cumisüveg(ek?), cumik (tegnap tudatosult bennem, hogy van külön főzelékes meg teáztató meg mittudoménmilyen extra cumi is - el fogok veszni). De akkor most műanyag vagy üveg, füles, fogantyús vagy sima, milyen méretű, milyen anyagú cumi kell hozzá (ó, igen, ebből is többféle van) meg különben is...
Meg ugye ruhák. Mekkora az 56-os méret? Na erre tegnap megpróbáltam választ kapni, de nem sikerült. Ami biztos, az a legkisebb és elvileg olyat szoktak venni először. De az első hónapokban nagyon gyorsan nő a gyerek, szóval lehet, hogy mire hazahozom, már kicsi lesz az 56-os. Az okosok 62-est ajánlanak, azt meg nem is tudom, hogy közte van-e számozás. Kissé elveszett vagyok.
És akkor az elnevezések: rugdalózó (ez oké, az én kiskoromban is így hívták), de mi az a kombidressz? Elvileg ugyanaz, de van, ahol nem, mert van, ahol body (nekem erről eszembe jut egy női fehérnemű, gondolom ez is hasonló). Anyukám a "kis inget" magyarázza folyton. Nos, olyan nem létezik. Kell vagy nem kell cipő? Kell egy bundazsák. Otthon van egy, de mivel mégse adok rózsaszín bundazsákot szegény kisfiamra, kénytelen vagyok venni egyet. És azt se tudom, hogy van-e különbség a bundazsák meg a levegőztetőzsák között. a kocsikabáttól a hideg kiráz. Harisnyanadrág - na, ezt tuti nem veszek, mert nincs az a türelem, amivel fel tudnám erőltetni egy izgő-mozgó gyerekre.
Ja igen, a kisbabák köztudottan utálnak öltözködni. Merthogy ha már kivetted őket az ágyból, akkor szeretnek jól körbenézni, és ha te ide-oda húzgálod rajtuk a ruhát, az zavarja őket a nézelődésben. Szóval ilyenkor jön az üvöltés. Tehát olyan ruhákat kell venni, ami pl nem sokáig takarja el előlük a kilátást: gombolós cuccok - értem én, kis ing, de ha nincsen?
Ó, igen, és akkor pelenka: ebből aztán végtelen a választék. Elvileg van olyan, hogy newborn. De azt se mondják meg, hogy mekkora, szóval csak reménykedhetek, hogy jó. Valószínűleg abból fogunk venni egy maximum két csomaggal és ha jó, Apa majd megy és beszerez még. Ha meg nem, akkor vesz másmilyet (de hogy milyet?).
Szóval, megállapítom, hogy nem egyszerű dolog elsőnek lenni a gyerekszülésben (se a családban, se a baráti körben). Nektek, kedves ismerőseim, már sokkal könnyebb dolgotok lesz, hiszem, mire gyerkőcötök lesz, én már profi leszek abban, hogy mit ne csináljatok. Én meg tanulhatok a saját káromon. :)
De közben legalább a gyerkőc elaludt. :)
A következő bejegyzésben irányelveket fogok megfogalmazni azok számára, akik majd gyereklátogatóba szertnének jönni és esetleg ajándékot akarnak hozni. Az is vicces bejegyzés lesz...

UPDATE: Felhívott a védőnőm, hogy pénteken 10-re jön látogatni. Remek. Addig nem engedem ki a lakásból, amíg nem lesz egy kész bevásárlólistám. Végre egy jó hír a mai napra. :)

Kellemes meglepetés

Tegnap egy középkorú hölgy átadta nekem a helyét a buszon. Ez volt az első ilyen alkalom, mióta gömbölyödik a pocim, pedig már egy ideje látszik. Egyszer már valaki megpróbálta átadni a helyét, de már csak akkor vette észre, hogy babát várok, amikor lefelé szálltam a buszról. Persze sűrűn kért elnézést, hogy ha észrevette volna, akkor azonnal leültet.
Mindenesetre én megtanultam a terhességből, hogy ugyan vannak esetek, amikor az ember úgy érzi, nem bír állni a buszon, de mindenki higgye el, terhesen szinte folyamatosan ez van. Egy biztos, én innentől habozás nélkül mindig át fogom adni a helyem, ha meglátok egy kismamát.
És hogy honnan lehet észrevenni, hogy valaki terhes? Erre a húgom diplomaosztóján az unokatestvérem mondott egy "receptet": Ha simogatja a hasát, akkor terhes, ha nem, akkor egyszerűen csak kövér.
Ehhez én hozzátenném, hogy ha nem is mindig simogatjuk a hasunkat, általában legalább egy kezünk a hasunkon vagy alatta pihen (megtartás céljából - legalábbis én folyamatosan úgy érzem, hogy tartani kell a hasam).
Szóval kérlek, hogy ha egy nagy pocakkal közlekedő lányt/asszonyt/hölgyet láttok, könnyítsetek a megpróbáltatásain azzal, hogy átadjátok a helyeteket. Kis áldozat, de sokat jelent.
Köszönöm.

Tanulj meg nevetni

Alapvetően kétféle gyermeki viselkedést ismerek, ami a fájdalomra reagál. Az egyik a sírás, a másik a nevetés. És legtöbb esetben mindkét reakció a szülőtől és a neveléstől függ.
A gyerekek zseniálisak. Első néhány évükben többet tanulnak, mint hátralévő teljes életükben. Ha ez túlzásnak is hangzik, gondoljunk bele. Úgy jönnek a világra, hogy egy-két magukkal hozott reflex kivételével (szopás, ölelés, kéz megszorítása) semmit sem tudnak. Meg kell tanulniuk rendesen mozogni, használni az izmaikat, kommunikálni, enni és még nagyon sok mindent. A mi dolgunk pedig az, hogy segítsük őket a tanulásban. Ebből ugye nyilván látszik, hogy miért is hárítom a felelősséget a szülőkre.
De nézzük a fájdalom kérdését. Ha egy gyerek elesik, beüti a fejét, magára rántja a fiókot, mert abban megkapaszkodva akart felállni, két lehetőségünk van. Vághatunk kétségbeesett arcot, odarohanhatunk és elkezdhetjük babusgatni csemeténket. Hamar rá fog jönni, hogy a sírás, amit a fájdalom (vagy nem az) vált ki azt eredményezi, hogy a szülő odarohan és csak vele foglalkozik. Mint említettem, a gyerekek nagyon okosak és tanulékonyak.
A másik lehetőségünk, hogy jót nevetünk az eseményeken. Nem kinevetni kell a gyereket! Ha nevetünk, a gyerek is úgy fogja érezni, hogy nem történt semmi eget rengető baj, és velünk együtt fog nevetni. (Persze ilyenkor is oda lehet menni, és felsegíteni a gyereket.) Ha következetesen ezt a módszert alkalmazzunk, gyermekünk akkor is képes lesz nevetni saját baklövésein, amikor nem is vagyunk ott mellette, hogy vele nevessünk. Így sokkal vidámabb és kiegyensúlyozottabb lesz a csemete, és ettől még nem hanyagoljuk el, csak nem neveljük arra, hogy hisztivel érje el, amit akar.
Szóval, kérek mindenkit, aki majd valamikor a kisfiam közelében lesz, hogy inkább nevessen egy jót, ha a gyerek esetleg elbotlik és mondja, hogy Hoppá!

Nem látom a lábamat

Gyerekkoromban több olyan embert is ismertem - néhányukat ma is -, akikről viccesen csak azt mondták, hogy bizonyos testrészüket már csak a tükörben látják, illetve, hogy nem tudják bekötni a cipőfűzőjüket. Ezek persze általában tényleg nagyon kövérek voltak.
Viszont valahogy kismamák esetében még sosem hallottam ezeket a kifejezéseket... Én azonban ma észrevettem, hogy ha megállok egyenesen és lenézek, bizony már csak egy nagy pocak látszik belőlem. Sehol egy lábfej vagy akár egy lábujj. A cipőmet még pillanatnyilag fel tudom venni, de egyre nehezebben. A körömvágás kész vicc. És közben még a gyerek is rugdos... És hol van még a vége? :)

Gyűrűk ura és Odüsszeia

Nem kell megijedni, nem a meseprojektet tervezem ilyen vad elképzelésekkel, egészen másféle párhuzamot szeretnék most vonni.
Aki esetleg nem ismerné az Odüsszeia történetét, annak ez kicsit talán vad lesz, de most nem kezdem el Homéroszt elemezni. A lényeg - nem az eposzban, hanem a jelen események tükrében -, hogy amikor Odüsszeusz feleségét már nagyon zaklatják a kérők, hogy már eltelt tíz (ha jól emlékszem tíz) év, és ő még mindig várja vissza a férjét, ahelyett, hogy választana a kérők közül (Ithaka királyi címére sokan ácsingóztak), az asszony úgy dönt elkezd szőni egy leplet vagy mit. A megállapodás úgy szól, hogy ha a szövés elkészül, és Odüsszeusz nem ér addig haza, akkor választania kell és férjhez kell mennie. Ő egy darabig szorgosan szövöget is, de mivel annyira nem akarja feladni a reményt, újra férjhez menni meg végképp nincs kedve, esténként visszabontja a szövést, hogy mégse haladjon olyan gyorsan. Aztán persze lebukik, utána meg Odüsszeusz is megjön - még épp időben -, de ez most az én történetem szempontjából nem lényeges.
Ehhez képest az én verzióm a következő (volt): Néhány hónapja elkezdtem olvasni a Gyűrűk urát (az ugye szép vastag könyv). Na nem olvastam én olyan gyorsan, mivel csak este, lefekvés előtt nyitogattam ki és általában 1-2 oldal elolvasása után el is aludtam rajta. (Rajongók figyelmébe: nem ennyire unalmas számomra Tolkien - imádom a könyveit -, csak egyszerűen bármin képes vagyok elaludni mostanában.) Szóval, miután ilyen döcögősnek látszott a dolog, azt a felelőtlen kijelentést tettem, hogy ez a könyv ki is fog nekem tartani a szülésig. Csak ám nem számoltam bele, hogy nem fogok tudni átaludni éjszakákat, amikor bizony a tv bekapcsolása mellett a könyvet is kinyitottam néha. Ilyenkor persze nem 1-2, hanem néha 100 oldalakat is elolvastam, így aztán gyorsan fogyott a könyv. Tegnap pedig szomorúan tapasztaltam, hogy a végére értem. Így aztán, mivel én nemigen tudom visszabontani a "szövésemet", kénytelen leszek valami mást találni, ami kihúzza a hátralévő időben. Még jó, hogy engem nem kényszerít semmire a fogadalmam...

Liftező has, avagy a gyerek új mozgásokat produkál

Már többször észrevettem, hogy a pocakom nem elég, hogy hatalmasodik, még csak nem is szimmetrikusan teszi ezt. A kisfiam nincs tiszában vele, hogy az ikrek anyukája megőrül a szimmetria hiányától... De ezen most túlteszem magam. Valamelyik hétvégén például anya kiáltott fel, miközben én a tükörben vizsgálgattam épp lecsupaszított dudorodó pocimat, hogy jééé, nem egyformán dudorodik. És tényleg. Sőt, minden szabályosságot mellőzve ráadásul még nem is mindig ugyanúgy amorf. Megfigyelhető tendencia azonban, hogy a gyerek kedvenc helye a pocakon jobbkéz felőli oldalán, valamivel a köldököm (ami már határozottan kifelé dudorodik ) felett található. Ma reggel ez igen szembetűnően meg is mutatkozott, még az apja is észrevette.
Délben viszont még a vándorlást is sikerült megfigyelnem. Növögető csemetém egész jól elvolt a hasamban, néha rúgott egyet-kettőt, de semmi extra. Délben azonban - én botor - lefeküdtem kicsit a kanapéra. Na itt jött a következő Alien film témájául is beillő jelenet. Csilla hasa egyszer csak elkezdett a jobb oldalon emelkedni. Mindezt persze némi feszítő érzés is kísérte, lévén a gyerek kijjebb akart volna furakodni, mint azt a bőröm tolerálta. Minimális idő elteltével így a hasam jobb oldala egy szép kis dombocskává nőtt, míg a többi része némiképp besüppedt. Ebben a pozitúrában - bár nem vagyok biztos benne, hogy a feje vagy a feneke van-e most felfelé - egészen könnyen meg lehet simogatni a gyereket, amit mellesleg nagyon élvez is. Szépen belesimul az ember tenyerébe és igyekszik minél közelebb kerülni a külvilághoz - ismételt feszültséget okozva nekem.
Mindez persze rövid ideig tartó kapcsolatot jelent kicsiny magzatommal, hiszen elég hamar rájön, hogy bizonyos akadályok jelenleg leküzdhetetlenek számára - okos gyerek, nem próbál meg lyukat vágni a hasfalamba -, így hamarosan odébbáll, azaz úszkál.
Ez a fajta magzatmozgás egyébként inkább látványos, illetve csak végeredményben érezhető (feszítés), nem olyan, mint amikor elkezd kapálózni. A rugdosás ugyanis sokkal inkább érződik, akár külső személynek is, ha odateszi a kezét, de ritkán rúg akkorát, hogy az látható legyen. És általában akkor is, mire szólok, hogy na, most rúgott, már lemaradtak róla. Ez a liftezés - mellesleg jelenleg is ezzel próbálkozik - viszont kicsit hosszabb ideig megfigyelhető jelenség.
Megjegyzem, beléptünk a 29. hétbe, gyermekem pedig hatalmas, egy kiló körüli súlyával még mindig tud meglepetéseket okozni. Ez a liftezős jelenség például még csak ma tudatosult bennem. Viszont a gyerek látványosan élvezi a dolgot, mert többszor is próbálkozik. Ő így teremt kapcsolatot.

Sacher muffin

A délutáni alvás után szembejött a recept és nem tudtam neki ellenállni. Nagyon finom lett.
Meg kell mondjam, nem éppen diétás, de hát a sütiket nem is azért szeretjük. Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani, amíg elpusztítjuk őket...

Mindenesetre, álljon most itt a recept, hátha valaki még kedvet kap hozzá (ne csak én hízzak...)

Sacher muffin:

Hozzávalók kb. 12-14 darabhoz:

10 dkg étcsoki (tejcsoki nem jó!)
10dkg vaj vagy margarin

20 dkg liszt
1/2 csomag sütőpor
2 tojás
10 dkg cukor
10 dkg baracklekvár

Elkészítés: A lisztet összekeverjük a sütőporral. Az egész tojásokat habosra (fehérre) keverjük a cukorral, majd beledolgozzuk a lekvárt is.
A csokoládét a vajjal együtt megolvasztjuk, majd apránként a tojásos masszába keverjük. Ezután beledogozzuk a lisztet is.
A muffin formákat 3/4-ig töltjük, és 180 fokon kb. 20-25 percig, sütjük.

Az első megfelelő ajándék

Idén tényleg lesz karácsony. Mármint, végre a saját lakásunkban, együtt, saját karácsonyfával meg minden.
Ez persze sokféle dolgot előrevetít. Például, hogy igazából ez lesz az egyetlen ilyen karácsonyunk, hiszen jövőre már hárman leszünk. Nem, idén karácsonykor még csak majdnem hárman. Maradjon csak bent a kis legény még egy kicsikét. Ráér és addig is gyarapodik. Mi pedig nagy szeretetben fogjuk várni januárban is. Mert a szeretethez nem kell karácsonynak lenni.
A karácsonyhoz viszont kell egy csomó kellék. Úgy értem fa, meg díszek, meg karácsonyi menü (PÁNIK), meg ajándékok (MÉG NAGYOBB PÁNIK), meg még gondolom jó sok dolog, ami most eszembe se jut.
Viszont úgy tűnik, hogy végre találtam egy jó ajándékot.

Mitől jó egy ajándék? Elmélkedés következik.

1. Attól, hogy nem kényszerből adod. (Idén senki nem kap csak azért ajándékot, mert karácsony van és olyankor ajándékot kell adni. Ennek megfelelően nem is fogunk vagyonokat költeni ajándékra, hanem inkább személyes és saját készítésű dolgokat fogunk adni. Legalábbis ez a terv.)
2. Attól, hogy odafigyelsz. (Mármint odafigyelsz arra, akinek adni fogod. Hogy mire vágyik - ezt jó nehéz kitalálni-, hogy minek örülne, néha arra is, hogy mire van szüksége.)
3. Attól, hogy örömet akarsz szerezni. (Sok mindennek lehet örülni. Egy régóta áhított apróságnak éppúgy, mint egy olyan hasznos dolognak, ami mondjuk levesz a válladról némi anyagi terhet - lásd babaágy, amit mi most ajándékba kapunk.)
4. Attól, hogy nem a méret és az ár számít. (Néha a legolcsóbb, legegyszerűbb, legkisebb dolgokkal éred el a legnagyobb hatást. Erre is van jó példám. :) Egy olyan ajándék, amit én kaptam, egy olyan karácsonyra, ami még előttünk volt. Életem legszebb élményét és a legcsodálatosabb érzést.)

És akkor mitől jó az az ajándék, ami most jutott eszembe? Attól, hogy egy olyan űrt tölt be, aminek a betöltéséről azt hittem, hogy esélytelen lesz. Így viszont okozhatok egy kis örömöt. Remélem, így lesz.

Újabb tünetek

Éjjel begörcsölt a lábam. Ez több okból is kellemetlen. Először is ugye felébredtem, ráadásul nem túl kellemes érzéssel. Az már csak elvi dolog, hogy több, mint tíz éve nem görcsölt be a vádlim, hiszen a terhességgel ez is normálisnak mondható. A legnagyobb gondot igazából az jelenti, hogy azóta nem tudok ráálni a lábamra. Reggel majdnem összecsuklottam az ágyról leszállás közben, azóta meg sántikálok. Mármint, amennyit muszáj, csak annyit, mert amúgy pihentetem meg néha tornáztatom és masszírozom, hogy elmúljon a görcs belőle. Azért remélem, hogy nem lesz ebből rendszer. Mindenesetre holnapután megyek a dokihoz és kérek valami kalcium tartalmú bogyót a többi mellé, hogy kicsit jobban bírjam ezeket a tüneteket.
És megint eltelt egy nap. Már csak 85...

Gyerekes vágyak, avagy gyereket akarooook!

Mint az előbbiekben említettem, eszembe ötlött valami, aminek feltétlen külön bejegyzést szeretnék fenntartani, s ezzel megóvni nőtársaimat a felelőtlen, meggondolatlan és gyerekes paráználkodástól.
Előre bocsátom, a szexszel nincs semmi gond. Sőt, a terhességgel, meg a gyerekszüléssel sincs (ez utóbbit csak remélem). Viszont el kell gondolkodnunk - és nem csak filozofikusan - azon a kérdéskörön, hogy mi is történik, mikor az ember lánya hirtelen felkiált, hogy gyereket akarok.
Ez a felkiáltás a kisfiam fogantatása előtt többször is elhagyta a számat, vegyes fogadtatásra találva életem párjának agyában, amely aztán további különböző színezetű szóáradatokba fulladt. Később, mint azt a visszaszámláló csík - meg előtte a teszt két csíkja is - mutatta, nem csupán beszélgetés lett a dologból.
De mi is történik valójában? Nem, kérem, nem fogok szexuális felvilágosítást tartani. Azon kevesek, akik olvassák a blogomat, nagyon is felvilágosultak e téren, nincs szükségük további segítségre. Szóval, mi történik? Általában az, hogy eljutunk egy bizonyos pontig - biológiától függően más-más életkorban -, amikor már nem csak "de édes az a kisbaba" érzéssel és igen, felkiáltással (ciki, hogy milyen ciki dolgokat vagyunk képesek művelni) nézzük a babakocsit tologató anyukákat a városban. Ekkor fogalmazódik meg bennünk, milyen jó lenne, ha nekünk is lenne egy olyan édes, babusgatható, szerethető kis lényecskénk otthon, akiről lehet gondoskodni meg minden. Megjegyzés: fura módon egyszer sem fordul meg a fejünkben, hogy az a gyerek rosszabb pillanataiban ordít, bepisil, a legrosszabb időpontokban kezd el hisztizni stb. Megjegyzés vége.
Szóval szépen elképzeljük, hogy hazamegyünk, lesz nekünk saját kisbabánk, akit öltöztetünk, becézgetünk és majd mi is jól elmegyünk babakocsit tologatni a városba, ahol majd minket irigyel mindenki. Nem hangzik ez kicsit úgy, mint amikor karácsony előtt ácsorogtunk a kirakatok előtt és csorgattuk a nyálunkat valami éppen aktuálisan divatos játék dobozát bámulva? Mert szerintem a dolog kisértetiesen hasonló.
Egyetlen apró szépséghiba azért mégis van az egész álomképben. Mégpedig az, hogy egy gyerek nincs meg pikk-pakk. (Ez most megint nem szexuális utalás.) Most ténylegesen arra a 40 hétre gondolok - amiből mondjuk az első 5 nem jut el ténylegesen a tudatunkig (általában akkor érzékeljük, hogy babát várunk, már ha nem vagyunk annyira bezsongva, hogy gondosan tervezett aktusok után a minimális nap kivárásával rohanunk a drogériába 5-6 különböző tesztet megvenni - tényleg van ilyen...)
Szóval, a gyereket nem a gólya hozza - ami jó hír azoknak, akik osztoznak velem a tériszony szépségeiben -, viszont nem is születik meg varázsütésre. És ugyan örömteli, meg, ha jó orvosokkal hoz össze a balsors, akkor idegeskedésekkel teli, várakozást (is) jelent ez a kilenc, hónap, sok tekintetben megterhelő tud lenni.
Nekem például a derekam kezdi lassan feladni a dolgot, a lábam és a hátam még tartja magát, de már ott is érezni, hogy megterhelő. Csúnya szó az, hogy terhes, de már értem mit jelent. Mindazonáltal, úgy gondolom, erre nem lehet felkészülni. Úgyse tudod meghatározni, hogy mikor és milyen tünet fog előjönni. Egyszerűen, ezzel az állapottal is tudni kell élni és boldognak kell lenni. Mert minden panaszkodásom ellenére feltétlenül boldog vagyok, hogy egész nap éreztem, ahogy a picikém összevissza mocorgott a hasamban (jelenleg is ezt teszi). És ha választanom kellene, a mostani tudásommal, a fájdalmakkal (amiknek gyanítom a nagy része még később jön) és minden egyébbel együtt is újra csak azt tudnám mondani, hogy gyereket akarok. És még akarok is (legalább még kettőt ezen kívül).

Már csak 86 nap? - PÁNIK

Na jó, azért annyira nem rossz a helyzet. Még nem rohangálok a hajamat tépve fel-alá a lakásban, hogy mindjárt megszületik a gyerek, és még semmi sincs előkészítve. Hangsúlyozom, még.
Tegnap már eljutottunk az elhatározásig, hogy levisszük a kocsihoz a mózeskosarat és megtanuljuk, hogy kell beszerelni. Persze az elhatározást még nem követték tettek, de ez már csak idő kérdése, gondolom.
Hogy elfoglaljam magam, főleg, hogy ne vásároljak össze minden felesleges marhaságot leendő gyermekemnek, a hétvégén karácsonyfadíszeket gyártottam. Tudom, korai. DE: most még van hozzá erőm, türelmem stb. Sőt, a karácsonyi ajándékokon is nagyban töröm a fejemet. Eközben a kisfiam lelkesen gyömöszöli a belső szerveimet, így mindketten nagy és halaszthatatlan munkában vagyunk.
És hogy miért is nem készülök nagyobb lendülettel a gyerekszülésre? Na, ennek számos oka van. Anyukám azt mondaná, hogy a babona az első. Annyi idegeskedés volt már vele, hogy nem szabad elkapkodni, nehogy valami balul üssön ki. (Azért Laci már összedobta a gyerekágyat - azt kapjuk karácsonyra.) Meg még amúgy sem értük el a 30. hetet, addig pedig hallgatólagosan várunk a nagy bevásárlással. És különben is, november 9-én lesz a babbörze, majd ott veszünk ezt-azt (feltéve, ha nem kell menni segíteni megint betonozni, mert akkor nem).
Amit viszont feltétlenül meg fogok tenni: a héten terhesgondozáson megbizonyosodok róla, hogy ismét van védőnőm - örülnék, ha lenne. Amennyiben van, kérek tőle időpontot, amikor vagy elmegyek hozzá vagy ő jöjjön családlátogatni és mondja el, hogy mi a csillagok állása szerinti aktuális álláspont arról, mit is kéne feltétlen beszereznem, mielőtt megszületik ez a mocorgó. Egy védőnő mégis jobban tudja. Persze anyukám is sok mindent segít ebben, de hát mi mindketten nyári babák voltunk, így nem tudja pontosan, mi kellhet egy januári jövevénynek - mármint, hogy mennyi meleg ruha kell.
Örömmel jelentem, hogy még nem süllyedtem olyan mély depresszióba, hogy elkezdjek kötögetni. Viszont, ami nem olyan örömteli, még mindig nem tudok ráhangolódni lelkileg a szülés gondolatára. Pedig kellene. Mert ha belegondolok, félek tőle. Ezért inkább nem gondolok bele. Ez viszont nem a legjobb módszer, mert a szőnyeg alatt gyűlik a por, a szülés meg így is, úgy is el fog jönni. Mert ugye mégse maradhat bent az a baba.
Szóval, lehet, hogy most már tényleg el kellene kezdenem a pánikolást, ha nem is a kelengye miatt, de legalább azért, hogy valami módon rádöbbenjek, hogy meg kell szülnöm egy gyereket. (Erről eszembe jutott még valami, de azt hiszem, annak szentelek egy másik bejegyzést.)

Első nap után... fáradtan

Sikeres első napot zártunk. Már ma regisztrált annyi ember, mint tavaly a 3 nap alatt. Szinte minden előadás telt házzal ment. Ha nem lennék fáradékony a baba miatt, most akkor is nagyon fáradt lennék. Így meg többszörösen.
Közben most a kicsi fiam is felébredt és jelzi, hogy nagy kedve van a mocorgáshoz. Azért remélem, fogok tudni aludni is egy kicsit.

Szakmai Napok

Ma kezdődik és szerdáig tart a második Informatikai Szakmai Napok rendezvény az egyetemen. Ez jól hangzik, mert nincsenek órák, csak érdekes előadások. Ezekre viszont én megint nem fogok tudni elmenni, mivel a szervezőknek tavaly is annyi dolguk volt, hogy semmire nem jutott idő. Most viszont rohangálni se fogok - van ott elég fiatalabb és kevésbé terhes segítő, aki majd dolgozik. Én meg bemegyek, felügyelem a munkát, dirigálok és legalább most három napig emberek között leszek. Bár, valószínűnek tartom, hogy ez még így is fárasztó lesz.
Remélem, hogy a kisfiam is jól fog viselkedni... :)

Szorgalmas a gyerek

Pénteken új mozdulatot tanult a kisfiam Apa jóvoltából. Mi is lehetett volna ez más, mint a pörgő szívrúgás. :) Mondhatom, nagyon büszke voltam rájuk. Úgy tűnik, jól megértik egymást. Sőt, becsületére legyen mondva, pöttöm gyermekem tegnap egész este az új fogást gyakorolta. (A bokszzsák természetesen az én hólyagom volt...)

Új autó

Végre megvan. Mármint, végre van saját autónk. Ez azt jelenti, hogy mostantól nem vonatozunk, nem kínlódunk a bevásárlással, hanem beülünk a kocsiba és kényelmesen megyünk. :)

100 napos program - egy biztos pont

Megvan az első, biztos pont amit feltétlenül bele akartam venni a 100 napba. Eddig is tervbe volt véve, csk nem tudtam az időpontot, de most már biztos, hogy november 9-én baba-expo lesz Debrecenben. Ez valami olyasmi, ahová feltétlenül el akarok menni. És így ezzel kapcsolatban van még egy biztosnak tűnő dolog. A hosszú hétvégén össze kell ülnöm a családdal átgondolni, mi hiányzik még a babakelengyéhez, hátha valamit olcsón meg tudok venni.
Ami már tuti nem kell, az a babakocsi, fürdető (csodakád), mózeskosár, gyerekágy (ezt kapjuk Adriéktól karácsonyra). Meg van némi mennyiségű gyerekruha, meg egyéb textiláru, amit otthon már kiválogattunk anyával, csak most számba kell venni, hogy mik vannak és mi kell még. És valahonnan meg kell tudnom, hogyan számozzák a gyerekruhákat, mert igazából erről fogalmam sincs.
És lám, ismét hajnalban blogolok. :) Talán egyszer majd eljön megint az az idő, amikor végig tudom aludni az éjszakát. Addig is, legalább egy lépéssel közelebb kerültem megint a reggelhez.
Anyáék amúgy is jönnek nyolcra, és mától végre elmondhatom, hogy van kocsink. :) És még egy váci kirándulás is belefér...

Tökéletes és huncut

Ez a két jelző az ultrahangos doktornéni száját hagyta el tegnap. Mindkettő a második UH vizsgálaton, mert igen, már megint kettő kellett. Nade, most nem azért, mert valami gond volt, csak mert a kisfiam - Apa szavaival élve - kommandózott kicsit. Már abban a korban van, amikor megnézik, hogy mindene rendben fejlődik-e. Itt konkrétan a száját (farkastorok miatt) és a lábacskáit szerette volna látni a doktornő (hogy megvan-e minden lábujja). Erre mit csinál az én kis drágám odabent? A lábát ügyesen bedugja a méhlepény mögé, a szája elé tartja a kezét és elalszik. Innentől pedig hiába minden jótékony bökdösés az UH masinával, nem hajlandó megmozdulni.
- Na, kismama, akkor most menjen ki, egyen, igyon, sétáljon egy kicsit és vegye rá, hogy kicsikét mozduljon odébb, aztán jöjjön vissza.
Így is tettem. Egy szendvics, egy kis tea, mászkálás meg sok rábeszélés és simogatás után csak sikerült valahogy odébb mozdulni - na nem sokat, épp csak látszott a lényeg (ami jelen esetben nem a fütyi volt - bocs, Apa).
Mindenesetre boldogan jelenthetem, hogy a manóka tökéletes (Apa szerint csak meg kell nézni a vezetéknevét és ez máris egyértelmű), korának megfelelő fejlettségű és arányos. Semmilyen elváltozást nem láttak rajta.
Persze hozzá kell tenni, hogy miután kijöttünk az ultrahangról, azonnal felébredt és akkorákat rúgott belém, hogy majdnem felsikítottam. :)
Hát, ilyen az én kisfiam. Tökéletes és huncut. :)

Pssszt

A gyerek felébred a zajokra, úgyhogy kérlek, csendesen olvasd a blogomat. Bár, az olvasásod valószínűleg mindenképp halkabb, mint az a fúró vagy mi, amit a lépcsőházban bőgetnek - feltéve ha nem megafonba olvasod fel, bár akkor is esélyes, hogy a fúró nyer.
Mindenesetre a én kisfiam most épp a fúró ütemére mocorog bent. Nem mondhatnám, hogy ez pihentető, viszont legalább nem éjszaka csinálja. Mondjuk éjszaka asszem kimennék a lépcsőházba hisztizni, hogy miért is fúrnak pont olyankor. Most meg egyszerűen csak fáradok. De holnap végre nincs semmi tennivalóm, úgyhogy majd pihenek. Remélem, hogy a pici is így gondolja.

Anya, nem lapoztál!

"Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném"

Minden gyereknek megvan a maga meséje. Ez az, amit anya minden este elalvás előtt elolvasott. A jól bevált altató, amivel garantáltan szépeket álmodtál. Nekem ezt Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje jelentette. Még megvan otthon a könyv. Kicsit szakadt, van benne néhány firka színes ceruzával, de hát együtt "olvastuk" anyával. Aztán már tudtam kívülről. Persze anya is kívülről mondta, így fordulhatott elő, hogy elfelejtett lapozni, amit én - szemfüles gyerek lévén - rögtön észrevettem és szóvá is tettem.
Ez az egyik kedvenc "emlékem". Valójában nem emlékszem rá, csak anya mesélte. De a mesét még ma is végig tudom mondani.

Lassan nekem is választanom kell egy mesét. Valamit, amit majd én olvasok fel minden este a kisfiamnak. Ami majd biztos pontot jelent neki a mindennapokban. Egy olyan emléket, amit majd boldogan visz magával, amikor a saját kisbabájának olvas mesét. Ez az egyik legszebb szülői feladat.

Szétszórt, fáradt, de legalábbis fáradékony

Ez nem ér! Minden doki, cikk és védőnő szerint most kéne a legfittebbnek lennem. Túrázni meg minden. Ehhez képest ma reggel sikerült alulmúlnom önmagam.
Először is reggel 6:40-kor az ébresztő felrázott az elmélyült plafonnézegetésből, amit kb. hajnali 4 óta műveltem. Kisfiam tegnap sokat pihent, hát tudtam én, hogy meglesz ennek a böjtje. Mindemellett úgy tűnt, egész friss vagyok, úgyhogy zuhanyoztam, készítettem kakaót, meg Apának teát, és megreggeliztem. Eddig nem is volt nagy gond, ha nem számítjuk, hogy a teába majdnem nem raktam filtert. Ezek után jött a vicces rész, fogmosás. Természetesen a rossz fogkefére tettem a fogkrémet. Két fogkefém van, egy extra polírozós, hajlékony nyakú, hiperszuper és egy kismamás (semmi extra, de főleg nem erős a sörtéje, mert a kismamák ínye fokozottan érzékeny - nekem még ettől is szokott vérezni). Szóval még fogmosás előtt át kellett operálni a fogkrémet egyik fogkeféről a másikra - itt kellett volna visszafeküdni.
Ezután minden létező dolog elkezdett kiesni a kezemből. Beértem, elkezdtem az órát, nem láttam meg a kupac tetjén lévő jegyzetet, amit 5 percig kerestem, aztán olyan 65 perc után elkezdtem nehezen lélegezni és kapaszkodva járni. Nem lehettem szép látvány, mert a hallgatók furán aggódva nézegettek. Persze tudom ilyenkor mi a teendő: ablak kinyit, leül, szuszog. Csak ez kissé vicces, ha te vagy a tanár. Mindenesetre megértőek voltak. Csak kissé aggódom most már, hogy fogom bírni a félévet.
Szerencsére legalabb hazafelé nem kellett kínlódnom, mert Laci meg Anita hazahozott autóval. Most meg ülök, szuszogok és próbálok nem elkókadni. Azt hiszem, túl sok produktívat ma nem fogok csinálni. Vagy csak lassacskán.

Mihály-napi vásár

Őszi őrület Debrecenben, a Böszörményi út lezárva, hatalmas tömeg és hangzavar.
Két élményt szeretnék megosztani a tegnapi vásárlátogatásról (természetesen édességen kívül csak könyvet vettünk, de nem is ez most a lényeg):

1. Alig vetettük bele magunkat a forgatagba, máris hallottuk a különböző árusok akciós hirdetéseit, természetesen kiabálás formájában. A kedvencünk egyértelműen a következő: 5 darab rozsdamentes főzőfakanál csak 150 forint. Hát igen...

2. Tudom, hogy nehéz dolog a szórólapozás. Legalábbis gondolom, mert sosem csináltam. Ugye kiállítják a szegény diákmelóst valahová - esetünkben a vásár közepére -, kezébe nyomnak egy köteg szórólapot, neki meg szét kell osztogatni. Azért néha nem árt(ana) arra is figyelni, hogy kinek adjuk a szórólapot - ezt nevezik ugye célközönségnek -, hogy valami értelme is legyen. Nos, a kislány, aki a kezembe nyomta az ominózus reklámanyagot, tuti nem nézett meg alaposan és csak annyi szerencséje volt, hogy későn olvastam el és amúgy is jobban sajnálom őt, hogy ilyen munkát kell végeznie, mint amekkora a felháborodásom volt. A szórólapon kb. a következő szöveg állt: Gyors fogyás, garantált eredménnyel! Nade kérem, egy kismamának? Oké, előfordul, hogy az ember figyelmetlen. Mindenesetre örömmel jelenthetem, hogy nekem jelenleg egész jó módszer van a tarsolyomban a gyors fogyásra, csak még várok vele januárig. Aztán, ha mégse jön be, majd elgondolkozom a további alternatívákon. Tavasszal is lesz vásár...

Használati utasítás kezdő szülőknek

Egy lelkes kispapa blogjában találtam ezeket a képeket. Remélem, nem haragszik meg, hogy "elloptam" őket.

100 napos program

Ránéztem a kis visszaszámlálóra és rájöttem, hogy ideje száznapos programot felállítani, hiszen holnaptól már 100-tól számolunk vissza. Persze valószínűleg az utolsó néhány napban már csak a pihenés lesz a fő téma, illetve a dolog folyamatosan fog részletesebbé válni, mindenesetre most leülök és atgondolom az életemet. Legalábbis azt, hogy mi mindent kell még megtennem az elkövetkezendő időszakban, hogy a kisbabám a megfelelő környezetbe érkezhessen. Emellett most már nem halogathatom tovább a dolgot, el kell gondolkoznom a szülés tényén is. Valahogy úgy gondolom, hogy erre lelkileg is fel kell készülnöm.
Szóval, most nekiállok tervet készíteni. Meg összeállítok egy feltétlenül szükséges dolgokról szóló listát. Eldöntöm, mit veszünk meg és mit nem. És közben megpróbálok töretlenül mosolyogni. :)

Apa vagy sör? - avagy mi legyen a csemeténk első szava

Na nem mintha ezt olyan könnyű lenne befolyásolni, de ha a kettő közül kellene választani, én azért az "apá"-ra szavaznék. (Furcsa módon, az "anya" fel sem merült, mint lehetőség.) Valamiért azonban Apa véleménye ebben a témában kicsit más, mint az enyém, ezért a tegnap esti pocakkrémezésnél gondosan elkezdte okítani kicsiny fiacskáját a "sör" szó kimondására és persze a jelentősségére.
Aranyos volt. Körbejárt a fejével a hasam körül és mindenhová belemondta, hogy sör. Aztán, mintegy megunva az egyoldalúságot, megkérdezte a fiától, hogy "Hol van a fejed?". Na belőlem itt tört ki a röhögés. De legalább próbálkozik, ha nem is pont azt tanítja, amit szerintem kellene. Abba viszont, azt hiszem, kénytelen leszek beletörődni, hogy ha nem is az első, de az első néhány szava közül az egyik a sör lesz. Na, ez legyen a legnagyobb bajom.

Kialvatlanul

Nos, ha valakinek esetleg kétségei támadtak, hogy miért vagyok kialvatlan, a kép szolgáltat némi magyarázatot, de legalább segítséget.

Valójában az én picikém lábai ennél még jóval kisebbek, viszont egy karatemestert megszégyenítő tempóval és intenzitással képes rugdosni a hasamat belülről. Így aztán tegnap éjjel sikerült egy rakás új tudásanyagot begyűjtenem a delfinekről, bálnákról, pingvinekről, cápákról és fókákról. Legalább az elmondható, hogy az ismeretterjesztő csatornák között találni olyat, amin élvezhető műsor megy. És nem mintha ma olyan sok munkám lenne, de mindenesetre holnap hétévge és lehet pihenni - feltéve, ha tudok. Szerintem ma este hamar ki fogok dőlni. Különösen, mivel jelenleg nem megy az alvás. Pedig a picike épp szundít.

Kisfiú vagy kislány - avagy nem mindegy hány évesnek számítod magad

Ma találtam a Nők Lapja oldalán egy érdekes kalkulátort. Ennek kapcsán úgy tűnik át kell értékelnem az emberi életkorról alkotott képemet. Én eddig kb. úgy számoltam, hogy amikor már eléggé megközelítem a születésnapom időpontját - mondjuk 2-3 hónapra -, akkor már simán mondhatom, hogy mondjuk 18 vagyok már és nem 17. (Tudom, most osztom meg a világot támogatókra és ellenzőkre.)
Nos örömmel jelenthetem, hogy a kínaiak szerint nem nekem van igazam. Márpedig ki vagyok én, hogy egy több ezer éves kultúrával rendelkező nép tudásába belekössek.
Szóval a kalkulátor. A dolog nagyon egyszerű: megadod a fogamzás időpontját, meg azt, hogy akkor hány éves voltál, a program meg megmondja, hogy lányod vagy fiad lesz-e. Na, én ezt könnyen le tudom már tesztelni. (Még jó, hogy nem találtam meg hamarabb, mert feleslegesen elkeserítettem volna Apát.)
Az ember lánya nagy unalmában ugye mindent kipróbál, hát mit veszíthetek, én is nekiálltam megkérdezni az ősi kínaiakat. Fogamzás időpontja: április (csak hónapot kell megadni). Anya életkora: (itt véreztem el, ugyanis a fogamzás már április 2. felében volt, én meg június közepén születtem, tehát már a bűvös 2 hónapon belül voltam) 25. Megnyomom a gombot, és láss csodát, azt mondja, lányom lesz. De nem hagyom én ám ennyiben, hiszen az a 25 éves kor csak kerekítés volt - a fogamzás idejét nem tudom elcsalni, de valahogy mégis ki kellene hozni a helyes eredményt -, szóval nézzük meg 24 évvel. Na, végre, így már fiú. Megnyugodhatok és konstatálom, hogy azoknak volt igaza - feltéve, ha hiszünk a kínaiaknak -, akik szerint csak akkor vagyunk már valamennyi idősek, ha azt a kor ténylegesen betöltöttük.
Szóval jelentem, hogy pillanatnyilag 25 éves vagyok (napra pontosan inkább nem számolom ki), a kisfiam pedig 25 hetes és 2 napos és FIÚ.

Kedvenc idézetem a mai napra

Ismét egy hétvége, juhéjj, nem kell agyonütnünk a vekkert, ami pontosan 6:15-kor veri ki a legszebb álmunkat a szemünkből. Jöhet az édes nyújtózkodás a paplan alatt, egészen, őőőő, 7:00 óráig. No, igen, a gyereket ezért mégsem üthetjük le.

Hogy ez milyen igaz. :) Az én kisfiam például a hiperaktivitást egészen komolyan műveli. Mondjuk más dolga sincs, mint nőni és mocorogni. Bár én ezt a mocorgást már rodeózásnak hívom néhány napja. Mindenesetre megtanultam, hogy akkor kell aludni, amikor lehet, vagyis a gyerek épp nyugalmi fázisban van, mert úgyse lesz olyan szerencséd, hogy ez mindig éjszakára esik. Viszont lesznek olyan napok, amikor egész álló nap rugdos.
Tegnap Apa játszott vele kicsit. Elkezdte bökdösni a hasamat az egyik oldalon, erre a gyerek jól belémrúgott a másikon. Mondanom sem kell, ők nagyon élvezték a dolgot.
Amúgy azt hiszem, minden kellemetlenség ellenére az egyik legjobb érzés a világon, amikor a picurka megmozdul benned. Ha simogatásra teszi, akkor tudod, hogy érzi, hogy rá figyelsz. Ha valami erős zajra, akkor biztos lehetsz benne, hogy jól hall. Ha a fény hatására, akkor a látásval sincs gond. Ha meg csak úgy, akkor egyszerűen azt akarja, hogy figyelj rá. :)

Kismamamánia?

MA nagy önuralomról teszek tanúbizonyságot. Nem megyek el vásárolni. Eddig nagyon jól tartottam magam. Igazából nem szeretek vásárolni. Mármint bemegyek a boltba, megveszem a kajához a kellékeket vagy egy csomag mosóport, de ennyi. Nekem a vásárlás általában kötelesség. Más mondjuk a mosogatással van így. Én azt egyszerűen elkezdem és azt veszem észre, hogy már kész van. De a boltokban képes vagyok rosszullenni.
Ma viszont elkapott valami. Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy elmenjek és vegyek valami babás cuccot. Elképzelésem sincs, mit vennék - valószínűleg semmit -, de nem kísértem a sorsot. Több okból sem. Először is, nem értek hozzá, hogy mire lenne szükség. Másodszor mert korai még mindenfélét felhalmozni. Úgyis van még néhány hónap. És sok mindenben kell még addig dönteni. Szóval erős vagyok és nem kezdek el költekezni. Elég lesz holnap a kocsi... :)

Újabb vizsgálatok

Nagy túlzás lenne azt állítani, hogy a tegnapi életem legrosszabb napja volt, viszont valószínűleg a legutálatosabb terhességi vizsgálat napja. Aki már volt terheléses vércukorvizsgálaton, tudja, miről beszélek.
Először is, előző nap este 7-től nem ehetsz és nem ihatsz semmit, csak csapvizet. Elmész reggel, megnézik a vércukorszintedet a kis digitális mérővel - ez egy szúrás a középső ujjadba. Ha ez rendben van, jön a többi vizsgálat. Vénából 3 ampulla vért levesznek, aztán meg kell innod egy fél pohár cukrot egy pohár teában feloldva. Ezután 2 óra várakozás (akkor még vizet se ihatsz) - iszonyú hányinger, szédülés meg minden, de nem lehet kihányni, mert akkor újra kell csinálni az egészet. A két óra elteltével levesznek újabb egy ampulla vért. Mindebből pedig állítólag le tudják szűrni, hogy hajlamos vagy-e a cukorbetegségre.
Jelentem, túléltem. Csak félig ájultam el és az eredményeim is jók lettek. Szóval büszke vagyok magamra. Ma voltam dokinál, ő is azt mondta, minden rendben. És hallhattam a picurkám szívhangját is. 123-as a pulzusa. (Ez a normális, a magzati pulzus a felnőttének a kétszerese körül van.) Óriási dolog, amikor egy kis tollszerű műszert odatartanak a hasadhoz és az egész rendelő zeng a kisbabád szívétől. :) Jó érzés.
Emellett persze ma - meg tegnap - amúgy is aktív napunk van/volt. Mire beértem a védőnőhöz, kicsi manóm felébredt és ezt határozott rúgásokkal a tudtomra is adta. Hirtelen nem is tudtam más panaszt felsorolni, mint hogy álmos vagyok, mivel két napja ez megy éjjel-nappal - na nem mintha baj lenne.
Ja, igen. Úgy tűnik, a védőnő a mi körzetünkben fogyóeszköz. Most "használtuk el" a másodikat. Az elsővel nem is sikerült találkoznom, csak egyszer beszéltünk telefonon, aztán már fel is mondott. A legutóbbi meg eddig bírta (4 hónapig, ha jól számolom.) És aki ma volt, valószínűleg csak helyettesítő, ha jól értettem, amit mond. Szóval jobb, ha nem lesz semmi olyan dolog, ami miatt védőnőhöz kell fordulnom, mert éppen nincsen olyanom. :)
Mindenesetre mindenki kedves volt ma is. Doki bácsi szokásához híven szófukar - leginkább csak kérdezett. De azt legalább elmondta, hogy a kicsit alacsony vas érték a terhességnél normális, nem kell miatta megijedni.
Most két hétig ismét pihi, aztán újabb ultrahang. A következő terhesgonodzás meg 4 hét múlva.

Jelenlegi helyzet:

• baba: 25. hétben, jól érzi magát, eleven, folyamatosan mocorog
• anya: fáradt, 10 kilót hízott, de nagyon boldog
  

Apa születik

Már túl vagyunk a félidőn, rengeteg vizsgálaton, kétszer annyi ultrahangon, mint amennyi eredetileg elő van írva, sok-sok idegeskedésen, de együtt. Néha nehéz. Vannak orvosok, akik úgy tűnik szent kötelességüknek tartják, hogy rendellenességeket találjanak - igazán hálás lehetek érte, hogy csak bebeszélik maguknak (meg persze nekem) a dolgot.
Nem egyszerű dolog babát várni. Mindig van miért aggódni, annyi mindent olvas, hall az ember. A vizsgálatok egy része meg néha tényleg úgy tűnik, hogy csak azért van, hogy nehogy nyugodt légy néhány napra.
Ilyenkor kell, hogy legyen melletted valaki. Valaki, aki megnyugtat. Megölel. Helyetted is szidja a hülye dokit (tényleg csak a hülyét, sajnos nemrég volt egyhez szerencsém). Szóval, aki törődik veled. Én megtaláltam ezt a társat.
A pici még meg sem született, de nekünk máris vannak közös napi rutinjaink. Apa keni be a hasamat, hogy ne feszüljön annyira, figyel, simogatja, érzi ha mocorog bent a kis jövevény. Néha "neveli" is a kisfiát. Kell ez a közvetlenség. Nekem és a picinek mindenképp.
Már csak néhány hónap és az életünk gyökeresen megváltozik. Az elején nem tudtam biztosan, hogyan leszünk képesek megbirkózni a feladattal. De ahogy telik az idő, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tudom, hogy bár lesznek nehézségek, és biztosan követünk majd el hibákat, de minden nehézséget meg fogunk oldani.
Nehéz ezeket az érzéseket megfogalmazni, ha az ember még nem volt ilyen helyzetben. Biztos vannak olyanok is, akiknek nem elég ez a néhány hónap, hogy felnőjenek és szülőkké váljanak. Én szerencsésnek tartom magam, mert egy olyan férfit tudhatok magam mellett, aki felelősséggel és szeretettel gondoskodik rólunk, és akire mindenben számíthatok.

Köszönöm.

Átalakulás

Hát, erre is sor került végül. Kissé átszabtam ezt a blogot. Na nem felismerhetetlenre, csak kicsit személyesebbre. Így talán előtérbe kerülnek azok a dolgok, amik fontosak nekem.

Things Just Happen

A változatosság gyönyörködtet, úgyhogy most magyarul írok.
Komolyan gondolom, a dolgok csak úgy megtörténnek. Néha persze teszünk értük vagy ellenük, sőt általában próbáljuk irányítani az életünket, de nem mindig úgy sikerül minden, ahogy terveztük.
Talán furcsán hangzik ez így, de azért ha belegondolunk, igaz. az élet elrepül mellettünk, mi pedig - bár átéljük - szinte csak megéljük, se mint irányítjuk a dolgok alakulását.
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, sok minden történt. Voltak nehéz pillanatok, de most ezek is a feledés homályában vesznek. Emlékszem képekre, pillanatokra, mozzanatokra, de nincs meg a teljes film. Pedig ott voltam végig. Vicces, hogy amikor számadást készítünk, milyen kevés dolog ugrik be.
Emlékszem egy óriási lelki törésre, amikor megtudtam, hogy költözünk - először, de messze nem utoljára. Emlékszem, hogy apa énekel, miközben a kocsit szereli - a kocsira nem emlékszem, bár tudom, hogy trabant volt.
Aztán megvan néhány kósza kép az óvodából. Főleg érzések - utáltam. Általánosból már kicsit több. Azt eleinte untam - de jó, ha az ember anyukája tanár, így első néhány évben nem mondanak újat.
Emlékszem a húgom műtétjére. Nem volt jó érzés - pedig nekem csak fantomfájdalmaim voltak.
Aztán volt egy felvételi, majd középsuli. Na, annak azt hittem, sosem lesz vége. De vége lett.
Egyetem - sok probléma, még több kihívás, barátok, csalódások, szerelem. Aztán PhD. Házasság, lakás.
25 éves vagyok. A pocakomban épp egy nagyon aktív kisfiú tevékenykedik. Tanítok, fordítok, élem az életem, készülünk kocsit venni.
Amikor kicsi voltam, nem tudtam elképzelni, hogy a szüleim, meg úgy általában a felnőttek, hogyan jutottak el odáig, ahol vannak. Állapotokat láttam. Volt diplomájuk, lakásuk, kocsijuk, gyerekük (én meg a tesóm). De sosem tudtam őket elképzelni, mint gyerekeket, jegyekért küzdő diákokat vagy bármi egyebet. Úgy gondoltam, ez majd máshogy lesz, ha én élem át ezeket a dolgokat. Bár akkor azt is gondoltam, hogy könnyebb lenne, ha látnám az utat magam előtt. De nem hogy könnyebb nem lett, még csak nem is látok semmit. A saját, már bejárt utamat sem látom folyamatként. Ismét csak pillanatok vannak. Van egy kép, egy mostani én, aminek a kialakulásában nyilván nagy szerepe volt a szüleimnek, a példának, amit mutattak, a folyamatnak, amin végigmentem. Tanárok, társak, hátráltató tényezők. De nem tudom megfogni őket. Nincsenek mérföldkövek - mármint jellemformáló pillanatok vagy ilyesmik. Csak a most van. A pici, a napi rutin, az életem.
Hogy boldog vagyok-e? Igen.
Rájöttem, hogy nem kell mindent megérteni vagy átlátni. Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Persze sosem szabad várni, hogy majd magától megy minden. Továbbra is küzdeni kell, mindent megtenni, ami lehetséges. És reménykedni, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. Néha még jobban is. Azt hiszem, ide rejti a vallás az istenképet.
:) A terhesség sokféle önértékelést előhoz. Néha nem is a legjobbakat. Néha félek. Félek, hogy hogy fogom feldolgozni, ha már nem bennem fog mocorogni. Félek a fájdalomtól. Ugyanakkor boldog vagyok, hiszen tudom, hogy szeretetbe fog érkezni. Már most mindenki szereti és gondoskodik róla. Ő pedig napról napra fejlődik. Figyel és jelzéseket küld. És néha sokkal éberebb, mint én.
Már nagyon várom. Szeretném, ha nem csak a hasamon keresztül tudnám megsimogatni vagy beszélni hozzá. Tudom, hogy azt is megérti, hiszen reagál rá, de mégis más lesz, ha majd a karomban tarthatom. Mindent meg akarok neki adni, ami csak az erőmből telik. Mert szeretem.

Long Time No See...

Well, how can I start? It was really a long time. I had no connection, sorry. Okay, I am searching for excuses, but it's true. But now. We moved into our very own and very new home, and from yesterday we have Internet. :) This is the time I should promise I will write more, isn't it? Well, I can't.
I am working at home now, translating an SQL book and trying not to strain myself. I have to think of somebody else too. So I try to relax a lot, and definitely eat more than before and hope that everything will be all right with us.
Tomorrow we are going to the doctor and see how the new little life grows inside me. Looking forward to it. :)

I Want to Be a Woman

I am a woman among computer scientists and a computer scientist among women. That may cause some problems in my personality.
I hope that as we move in this problem will be ended. I think as a real housewife or somewhat I will become a woman in my habits and thinking.
I really do want to be a woman. I need some girl friend, I need to talk to girls about everyday things. I don't like that the only thing I can talk about is IT. I hate this. And I will change this soon as I don't want to become mad about it.

Welcome Back

I am back again after some month. I don't thing I should try to write about those days I didn't use my blog. Let's say that I had no time for that.
I'm counting down again, this time I'm waiting for our flat to be ready. It will hopefully be on 15th April. So, it's not too far. I've already made a lot of things and bought some furniture and accessories for the new flat. We already have most of the things we will need. Except for e.g. a vacuum-cleaner. Well, we should buy that soon. Maybe I will change my blog a little bit. At least I will try to do it.
So, hello again, I came back to write my blog. Have a nice day for everyone.