A gésa lét tanulsága

Sosem tudhatod, mennyi fájdalom, félelem és szenvedés rejtőzik a tökéletesség maszkja mögött.

Ugyanakkor, az embereket ez általában nem is érdekli...

Kombinálok

Unatkozom. És elmélkedem. Vagy kombinálok, ahogy jobban tetszik. A nők ezt szokták. Állítólag. Talán tényleg.

Mi a boldogság? Talán a változás. Ha egymás felé irányul, akkor lehet. Például egy kis víz a reggeli cumisüvegben. Vagy egy gesztus az esti film előtt. Egy tea. Amit persze azért én fogok elkészíteni. Vagy egy ölelés.

Mindenesetre, az unalom hülye gondolatfoszlányokat szül. Lehet, hogy mégis kombinálok. Vagy csak észreveszek dolgokat. Talán olyanokat, amik már tudatalatti szintre süllyedtek. Talán mégis érdemes próbálkozni. És néha nem árthat az se, ha őszinték vagyunk. Hátha így tényleg belénk lehet látni. Senkitől nem kéne elvárni, hogy gondolatolvasó legyen. Vagy mentalista, azt hiszem, ez rá a mai divatos elnevezés. Talán Tünde megoldása lenne az ideális. Ha minden gondolatunk egy lila buborékban megjelenne felettünk. De talán akkor mind egyedül maradnánk. Nem jó mindent ismerni. De igenis van, amit tudnunk kell. És ha máshogy nem megy, le kell ülni és a másik orra alá dörgölni. Ha kell, akkor újra és újra. Addig, amíg a két álláspont egymáshoz nem csiszolódik. Mert nincsenek teljesen összeillő emberek. Olyan emberek vannak, akiknek megvan a lehetőségük egymáshoz illeni. Ha hajlandóak érte változni. Feladni bizonyos - talán rossz - szokásokat és felvenni új - talán még rosszabbakat. És ha elég időnk és türelmünk van, akkor egyszer majd tényleg összeillők leszünk. Ezt mutatja meg a lila köd. Abban a ködben úgy látjuk egymást, ahogy a csiszolódás után lehetünk. Minden kis mozzanatunk, minden, saját - talán az auránkon lévő - kis résünk beleillik a másikéba. A lila köd csak azt nem mutatja meg, hogy ez csak egy lehetséges állapot. És ezért az állapotért tenni kell. Kinek többet, kinek kevesebbet. És még csak recept sincs rá, hogy kinek mennyit. De ha türelmesen próbálkozunk, mert úgy érezzük, hogy megéri, akkor egyszer ismét megtalálhatjuk azt az idilli állapotot, amit a lila köd engedett sejteni. Addig pedig alakulunk. Néha csiszolódunk, máskor megfeszülünk vagy elhasadunk. Egyes esetekben pedig kiábrándulunk és új lila ködöt keresünk, ami majd talán olyan változásokat vetít előre, amiket jobban tudunk tolerálni. És ismét reménykedünk.

Pedig egyetlen dologra van csupán szükségünk. Elég erőre ahhoz, hogy a lila köd célja ne halványodjon el. Meg kell látnunk a jót minden helyzetben, mert egyszerű a könnyebb utat választani, de annak a végén egyedül maradunk. Akkor pedig ismét feltehetjük a kérdést, hogy mennyi változást ért volna meg a boldogság.

Hát igen, kombinálok. De a lényeg az, hogy még ha nekem kell is elkészíteni, mellette ihatom meg a teámat.

Ars poetica

Ünnepekre igenis szükség van. Nem azért, hogy minél több pénzt tudjunk elkölteni, nem is azért, hogy legalább arra a kis időre szeressük egymást, hanem sokkal inkább azért, hogy megálljunk és ráérjünk odafigyelni a másikra. Vannak dolgok, amiket igenis megéri megünnepelni. Például a születést, ami a legnagyobb csoda a világon. De a szeretetről is érdemes megemlékezni. Több lehetőségünk is van, hogy ünnepeljük a szeretetet. A legkevésbé személyestől, amilyen a Bálint nap a legszemélyesebbig, amilyenek az évfordulók. Akkor mégis mi szükség van még egy ránk erőltetett ünnepre, amikor mindenki kötelezően ajándékot vár el a másiktól, ami az egész meghittséget valami kényszeredett vásárlási mániává degradálja vissza? Nem, arra nincs szükség. Amire mindannyiunknak szüksége van, az maga a meghittség, az érzés, hogy fontosak lehetünk másoknak. És ehhez nem kell ajándékokat osztogatnunk. Nem ezért kell. Sőt, ha kényszer, akkor egyáltalán nem kell.

Akkor miért akarok mégis ajándékozni? Azért, mert úgy érzem, hogy nem tudok elég időt és figyelmet fordítani azokra az emberekre, akik fontosak számomra. Akkor most meg kívánom váltani ezt valami tárgyi dologgal? Nem. Azt szeretném megmutatni, hogy figyelek ezekre az emberekre, hogy fontosak számomra a vágyaik és szeretnék egy kicsit hozzájárulni a mosolyukhoz. Nem azért, mert elvárás, hanem, mert ezt szeretném.

És akkor miért pont most? Azért, mert annyit rohanunk egész éven, hogy szinte nincs is időnk megállni és örülni egymásnak. Így kénytelenek vagyunk ezen a rövid időszakon belül átadni annyi szeretetet, amennyit csak tudunk. A tárgyak pedig nem a szeretet és az odafigyelés hiányának megváltását segítő eszközök, hanem az emlékezésé. Azért adok, mert úgy érzem, hogy ha a megajándékozott ránéz azokra a dolgokra, amiket tőlem kapott, használja őket vagy visszagondol egy együtt töltött délutánra, akkor valami kellemeset fog érezni.

Mindenki tudja, ki ismer, hogy senkinek nem szoktam nemet mondani. Nálunk mindenki szívesen látott vendég, aki az év bármely napján kaphat segítséget, tanácsot, meghallgatást vagy egy vacsorát. Nem lehet - úgy gondolom - a szememre vetni, hogy csupán karácsonykor adok vagy csak akkor gondolok az emberekre. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy legyen egy olyan időszak az évben, amikor tudatosan megnyílunk egymás felé. És talán a karácsony elmúltával mindig néhánnyal több szív marad majd nyitva. És mivel mutathatnánk ki jobban a figyelmünket a másik irányába, mint egy apró kedvességgel? Engedjük át egy kicsit az összes szkepticizmusunkat a fények, a süteményillat és az ajándékozás örömének. Mert nem kell, hogy több legyen az ünnep, mint egy globális szívdobbanás.

Mérleg

Nem csak ül és nézi, de mosolyog is a tv-re, néha nevet rájuk vagy beszél is nekik. A hupikék törpikékről beszélek, ami Ferike kedvenc meséje.

A kisfiam nem egész 10 hónapos. Van két foga, rengeteget "beszél" és már 5 lépést is meg tud tenni teljesen egyedül.

Kiegyensúlyozott, boldog és talán egy kicsit el is van kényeztetve. Mindenesetre őrült tempóban fejlődik, amivel az összes körülöttünk élő és megforduló embert ámulatba ejt. Ja kérem, ha valakivel foglalkoznak...

Új kihívás

Minden nap egy új kihívás. Holnap pedig valami egészen újjal fogok megpróbálkozni. Feltéve, ha ébren bírok maradni azután, hogy Ferike elaludt... :)

Nekem azt tanították, hogy...

... ha jót nem tudsz mondani, inkább fogd be a szádat.

Természetesen én sem mondhatom el magamról, hogy ezt az elvet mindig szem előtt tartom (mint most se fogom), de azért igyekszem nyilvánosan nem piszkálni a világot. Ez a bejegyzés már érik egy ideje, mivel a mindennapi internetböngészés közben rengeteg olyan emberrel "találkozom", akik a kákán is... Sőt, ha esetleg még sincs rajta csomó, majd ők kötnek.

Kérem szépen, ha már a címe alapján tudom, hogy felforgatja a gyomrom, kiborít, tönkreteszi a reggelem/estém/napom egy cikk, akkor miért kattintok mégis a linkre és miért olvasom el?

Vannak emberek, akiknek tényleg életcélja, hogy minden létező dologról elmondják a(z általában negatív) véleményüket? Főleg azért találom ezt furának, mivel az internetes oldalak jó része - főleg a bulvár kategóriában - direkt vitaindító cikkeket jelenít meg, amivel el is érik a céljukat, hiszen több tíz (ha nem több száz) emberből hozzák ki a bunkó állatot. Igen, tudom, miért olvasom én a cikkekre beküldött kommenteket? Talán, mert érdekel(ne) más emberek véleménye a világról. Néha még tanulni is lehet egy-egy ilyen megjegyzésből. Viszont, a legtöbb esetben sajnos nagy halom szemét közül kell kiválogatni azt a kevés értelmeset.

Megjegyzem, nekem is szokott (hol negatív, hol pozitív) véleményem lenni a napi cikkekkel kapcsolatban, de mire odajutok, hogy esetleg valamire reagálnék, az egésztől elmegy a kedvem a sok piszkálódástól. Így maradok ismételten egyoldalú személyiség, aki elolvas egy rakás cikket, de akinek a véleményét senki, vagy csak nagyon kevesen ismerik. Ez van.

Kis változások - nagy eredmények

Kiengedtem a hajamat. Régen volt már ilyen, és nem is tudom, meddig fog tartani. Talán addig, amíg Ferike először kapaszkodik bele...

Házassági évforduló

 Van, aki két év után is tud még meglepetést okozni. Vagy változni a kedvünkért. Jobbá tenni egy napot. Most, hogy belegondolok, nem is tudom, mikor kaptam utoljára virágot. Most pedig egyenesen három szál gerberát. :) Mondjuk, azt is be kell vallanom, hogy egy félbevágott ásványvizes üvegbe kellett beletennem. Lehet, hogy legközelebb vázát kellene kérnem virág helyett...

Mindenesetre, a tegnapi nap igazán kellemes volt. És még nekem is sikerült olyan ajándékot találni, ami érdekes és a maga módján még hasznos is.

De a lényeg, hogy most boldog vagyok. :)

Hát nem szép?

Ott fogok várni rád...

a lemenő nap
fénnyel festi az eget.
örök őszi táj

Rajongás

Újfajta rajongást vettem észre magamon. Minél több haikut olvasok, annál jobban tetszenek. Azt is megállapítottam, hogy reggel, illetve késő este, amikor a fáradtság homályt vetít a gondolatokra, a haikuk is könnyebben megérintik az elmét.

 

Kis irodalmi áttekintés (forrás: Wikipédia):

A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak (a fordításokban szótagosak). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek – mintegy mellékesen – rímelhetnek, de ez nem előírás. (Az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.) A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van. Az európai lírai műfajokkal ellentétben a haiku nem én-központú. A természeti jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, csupán egyszerű rögzítése azoknak.

 

Néha úgy tűnhet, hogy a haiku mindössze néhány összedobált szó, aminek semmi jelentése nincs. Ugyanakkor, ha kellő elvonatkoztatással (például néhány szaké után) olvassuk, akkor már a vers a saját gondolatainkat magába szőve, teljes egésszé, érzéssé formálódik.

A fordítások - természetesen - nem mindig adják vissza a költő vagy szerzetes (mivel a zen szerzetesek is gyakran írnak haikukat) eredeti hangulatát, de kis szerencsével azért találhatunk jó fordításokat is. 

Én - személy szerint - Terebess Gábor fordításait szeretem igazán, de előfordul, hogy mások művei is megfognak. 

Ez az új szenvedély itt, a blogomon is megjelenik. Ehhez csak egyetlen megjegyzést tennék: a haikunak nincs címe, tehát a blogban megjelenő "címek" valójában csak azt tükrözik, hogy milyen érzés, gondolat, fogalom jutott eszembe, amikor az adott haikut olvastam. Remélem, másoknak is kedvet csinálok ezzel a haikuk művészetéhez. És talán egyszer majd én is tollat ragadok ismét...

Reggel

antikvár könyvben
négylevelű lóhere -
nyár csöpp illata

Josimura Ikujo (1944-) - Terebess Gábor fordítása

A japán kultúra napja

Várva-várt lépted
hallom messziről – zizzen
a hulló levél.

Josza Buszon 1716-1784 - Terebes Gábor fordítása

Ősz

A vadludak -
minden, amit itt hagyok
olyan gyönyörű

Isida Hakjo (1913-1969) - Terebess Gábor fordítása

Hideg

A szilvaszirmok
lehullottak – újra
fáznak a fűzfák.

Josza Buszon 1716-1784 - Terebess Gábor fordítása