"és Fanni várna szőkén..."

Ma délelőtt, 102 évesen elment az ország egyik legtiszteletreméltóbb asszonya. Olyan nő volt, aki lényével adott lényeget a magyar irodalom talán legszebb szerelmes verseinek, aki egy teljes emberöltőt élt le a szeretett férfi halála után, hűségben, tisztességben. 

Csodálom ezt a hitet, erőt, kitartást, amit ez a nő képviselt, és közben tudom, hogy én erre sosem lennék képes. Minden tiszteletem ezé a csodálatos nőé, akinek megadatott, hogy egy férfi úgy szeresse, ahogyan a legtöbb nőt sosem szeretik, és akinek mégsem juthatott ebből a szerelemből annyi, amennyit megérdemelt volna. Élete végéig hűséges és odaadó volt.

Most őt várta valaki, hosszú, hosszú idő óta, hogy végre örökre megpihenjen mellette.

Örök fiatalságát őrzi az utókornak az irodalom. Szép álmokat, Fanni.

In memoriam

Aminek van kezdete, annak vége is van. Van, hogy mi döntünk úgy, és van, hogy egyszerűen lejár az idő. Nem mindig az megy el, akire számítunk és nem fáj kevésbé, ha olyat veszítünk el, aki nem váratlanul távozik. 

Maradni nehéz. Élni a tudattal, hogy most már biztosan nem mondhatod el, amit eddig nem sikerült. Nem hall meg a rideg kő, a homok, a kemény fadoboz. Süket a világ. Üvöltheted vagy suttoghatod a fájdalmat, már nem változik semmi. Neked nehéz, mert maradtál, és maradnod kell, élni, menni, nevetni, lenni. Úgy, hogy tudod, a világ már sosem lesz ugyanolyan.

Elment. Nevetése, kedvessége, segítőkészsége betöltötte a világot és az emberek szívét. Olyan volt, akiben hinni lehetett, aki inspirált, aki el tudta hitetni, hogy nekem is lehet. Lehet úgy, hogy közben ne szűnjek meg ember lenni. Nőként. Tanárként. Informatikusként. Olyan űrt hagyott, amit nem fog soha betölteni senki.