Először megmagyarázhatatlant akartam írni, de aztán rájöttem, hogy attól azért messze állok. Meg tudom magyarázni - épp csak nem akarom.
Ma elpakoltam a bébijátékokat - csörgőket, rágókákat. Már nincs rá szükségünk. Ferike ugyan még néha-néha pakolgatja őket ide-oda, de igazából nagyon jól megvan nélkülük is. Ez a lépés főleg a leendő kistestvér miatt fontos. Ugyanis majd ha megszületik, akkorra Ferikének már semmi szüksége nem lesz ezekre a bébijátékokra, de ha nem pakoljuk el őket időben, akkor úgy fogja venni, hogy az az övé és nem fogja hagyni, hogy a kicsi játsszon vele - akkor sem, ha neki igazából már nem kell. Miért van az, hogy a nagy pszichológiai igazságok mindig fájnak? Értem én, ez máris elszakadási pánik (biztos más a neve) nálam, meg félelem, hogy az amúgy még alig 11 hónapos fiam felnő, meg ilyenek, de akkor is. Én kérem jól viseltem a szoptatás leépítését is. Tudatosan csináltuk, azzal az értelmes gondolattal, hogy ez az élet rendje. Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. Talán, mert az igazán fárasztó volt (tudom, gonosz, önző, szemét anya vagyok, aki azért nem szoptatott tovább, mert az kényelmetlen volt - ne menjünk bele). Szóval ez most nem ugyanaz. Ez valamiért érzékenyen érint. Talán, mert amúgy is érzékeny vagyok. Érzékennyé tesz a karácsony közelsége. Érzékennyé tesz a hó. Érzékennyé tesznek azok a novellák, amiket olvasok - még ha amúgy irodalmilag szemetek is néha. Most amúgy mit magyarázkodom? Érzékeny vagyok és kész. Mindig is az voltam. Csak most kicsit jobban előjött. Ennyi. Talán ezért húztam ezt a pakolást ilyen sokáig. Pedig Ferikének fel sem tűnik. Most is inkább a felmosóvödröt sétáltatja...
Akkor nekem miért kell ilyen nehéznek lennie?
