Végjáték?

Honnan tudhatod, hogy terhesség vége felé jársz? Itt van néhány árulkodó jel:

• 3 nap alatt összesen nem aludtál 8 órát
• éjfélkor még nekiállsz spagettit főzni, mert meg akarsz halni éhen
• akárhogy ülsz/fekszel, minden kényelmetlen
• nem tudod eldönteni, hogy jobban félsz-e a szüléstől, mint amennyire szeretnél már túl lenni rajta
• már tényleg terhesnek érzed a dolgot

Az utóbbi napokban kezdek besokallni. Meleg van, kényelmetlen vagyok saját magamnak, nem tudok aludni, a kialvatlanság miatt türelmetlen vagyok. Nem jó ez így. Még mindig van 51 nap hátra. Nem hiszem, hogy korábban szeretnék szülni - legalábbis semmiképp nem sokkal korábban -, mert azt akarom, hogy fejlődjön ki rendesen a baba. Ugyanakkor az biztos, hogy ez a nyári terhesség sokkal rosszabb, mint a téli volt (legközelebb odafigyelünk a fogantatásra).

A baj leginkább az, hogy nem tudom kipihenni magam és nem fekhetek le akármikor, mivel Ferikét nem hagyhatom magára. Szegény már lassan biztos érzi, hogy változás jön, mert egyre kevesebbet emelgetem (nem bírom el) és sajnos néha elég türelmetlen vagyok vele a fáradtság miatt.

Emellett hatalmas árakat fizetek minden alvással töltött időért. Tegnap például - két olyan éjszaka után, amikor egyenként maximum 3 órát aludtam - délután sikerült egy huzamban teljes két órát aludni. Ennek az lett a böjtje, hogy ma éjjel egy pillanatra se bírtam elaludni. Amikor Ferikével voltam terhes, ez nem volt gond, aludtam után való nap, amikor el tudtam aludni. Most viszont reggel fél hétkor kelünk és a 11 órás ebédig játszunk. Utána Ferike alszik egyet, én meg vagy igen vagy nem - sajnos az emberek egy részének tökéletes érzéke van ahhoz, hogy pont akkor hívjon fel, amikor véletlenül sikerült elaludnom. És ha ilyenkor felébredek, akkor annyi az alvásnak. Fáradt vagyok.

Tudom, hogy nehéz lesz az életünk két gyerekkel, de most úgy érzem, hogy fizikailag könnyebb lenne, ha ténylegesen el bírnám látni a feladataimat. Aztán majd siránkozom, hogy mennyire lestrapál a két gyerek. :)

Amúgy a látszattal ellentétben boldog vagyok, csak valahogy ki kellene pihennem magam. Meg lehetne lyan 8-10 fokkal kevesebb... De egyszer majd ennek is vége lesz, és akkor majd jön más. :)

Szeretnék a jövőbe látni...

Csak egyszer... csak szombat estig... :)

Válás

Nem olyan régen olvastam egy cikket arról, hogy a baráti körökben "ragályos" a válás vagy a szakítás. Mindezt a nálam okosabb emberek azzal magyarázták, hogy ha a közvetlen környezetünkben valaki a kapcsolata befejezése mellett dönt, az minket is arra késztet, hogy felülvizsgáljuk a saját párkapcsolatunkat, és ilyenkor esetleg előjöhetnek olyan rejtett "potenciálok", amik miatt mi is szakítunk.

Valamilyen szinten egyetértek a fentiekkel. Nem hiszem, hogy a ragályosság jó szó a dologra, de azt én is tapasztalom, hogy egy közeli ismerős párkapcsolati válsága valóban elindít egyfajta önelemző folyamatot. Vannak dolgok, amiket viszont nem értek.

Vegyünk egy régi ismerőst. A kapcsolat egészen romantikusan indul, mindenki boldog. Együtt vannak 6-7 évig - ebben benne van egy kisebb mosolyszünet -, aztán egyszer csak megjelennek az eljegyzésről szóló hírek. Ahogy ez lenni szokott, nagy készülődés, felhajtás, csodás, uszályos menyasszonyi ruha, nagy esküvő. És aztán egy évvel később a meglepetés. A pár egyik tagja minden közösségi portálról törli magát - ahol előtte fotók és a családi állapot is fennen hangoztatta, hogy megtalálta élete párját -, a másiknál pedig a családi állapot "egyedülálló"-ra módosul. Elváltak.

Nyilván, nem akarok ítéletet mondani, hiszen nem ismerem a konkrét részleteket, de azért elgondolkodtatónak tartom a dolgot. Számomra a házasság - bár lehet, hogy a miénk is elkapkodottnak tűnt a kívülállók számára - egy felelősségteljes döntés, amit nem egy-két évre köt az ember. Emellett nagy luxusnak tartok egy flancos, nagy bulis valamit egy bizonytalan kapcsolat "megerősítésére", ugyanis másra ilyen esetben nem tudok gondolni, csak arra, hogy az esküvő ezt a szerepet hivatott betölteni. Ugyanolyan hiba ez szerintem, mint egy házasság megmentése érdekében gyereket vállalni. Ha nem vagyunk biztosak magunkban, egymásban vagy a kapcsolatban, akkor várjunk inkább, ne szaladjunk bele egy nehezen felbontható vagy visszafordíthatatlan dologba.

A történet már foglalkoztat néhány napja és engem is elfogott tőle az önelemzési kényszer, aminek eredményeképp rájöttem, hogy ugyan egy kapcsolat sem zökkenőmentes - a miénk sem -, de ettől még tartom magam ahhoz, hogy akartam és továbbra is akarom ezt a házasságot. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen könnyen fel tudnám ezt adni. Egy kapcsolatot ápolni kell, nem belesüllyedni és várni, hogy kibírja-e a hétköznapokat. De kérem, annyi év után az ember nem érzi, hogy nem elég stabil a kapcsolata? Nekem is volt rossz kapcsolatom, és bár sokáig próbáltam meggyőzni magam, már akkor is tudtam, hogy nem az utolsó néhány nap, hét vagy hónap döntött el mindent, nem akkor ment tönkre a dolog. 

Az én véleményem az, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de ha úgy döntünk, belevágunk egy házasságba, akkor meg nem szabad az első néhány nehézség után feladni.

Mindenesetre a történet elgondolkodtató...

Testvérek

Igyekszem elolvasni egy rakás cikket arról, hogy miként célszerű két gyerekkel bánni, hogy minimálisra tudjam csökkenteni a testvérféltékenységet meg az esetleges félrenevelést.

Ne hasonlítsd össze őket! A "bezzeg a testvéred ilyen vagy olyan" kijelentések olajat öntenek a tűzre. Mindegyik gyerekben találd meg azt, amiben ő a jó és azt erősítsd. De ne ess át a ló túlsó oldalára! Azt se mondd neki, hogy látod, te ebben vagy jobb, mert az meg a másiknak fog rosszul esni. Igyekezz mindkettőt egyformán dicsérni és ahol kell, segíteni.

Ne próbálj testvérvitában dönteni! Ha döntőbírót játszol, akkor az egyik gyerek mindenképp úgy érzi, hogy a másikat jobban szereted, hiszen az ő pártját fogtad. Jobb megoldás arra biztatni őket, hogy hagyják abba a veszekedést. "Mi lenne, ha együtt játszanátok azzal a játékkal, ahelyett, hogy veszekedtek rajta." vagy "Hagyjátok abba inkább a veszekedést, és együnk meg együtt egy szelet süteményt." Ha eltereled a figyelmüket a veszekedésről, akkor elérted a célt és közben nem bántottad meg egyiket sem.

Ne egyformán kezeld őket, hanem egyéniségként! Nem várható el, hogy két különböző emberi lény - legyen akármilyen fiatal is - ugyanúgy reagáljon mindenre. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az egyiknek többet kell megengedni vagy adni, mint a másiknak, viszont nem szabad görcsösen ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amik a nagyobbnál működtek. Ez ugyanis visszakanyarodik az első hibához - a gyerekek összehasonlításához. Szeresd őket ugyanúgy, de bánj velük a személyiségüknek megfelelően. Mindig találj középutat.

Ne kényszerítsd őket kibékülésre! A békepuszi, kézfogás, megígérem, hogy többet nem húzom meg a haját nem jó megoldás, mert felszín alá temeti a problémákat, amik később sokkal nagyobb gondokat okozhatnak. Ha a gyerek duzzogni akar, tegye. De ne vigasztald se a duzzogót, se a másikat. A sértődés rövidebb idő alatt elmúlik, ha hagyod, hogy kidolgozza magából a gyerek. Csak akkor avatkozz be, ha a dolog tettlegességig fajul. De akkor határozottan vess véget a veszekedésnek, esetleg kérd meg őket, hogy üljenek le egy-egy párnára/sarokba és gondolkodjanak el, hogy ez nem volt szép viselkedés. Ha hagyod őket duzzogni, azzal fejlődnek.

Próbálj lehetőség szerint közös és külön programokat is szervezni! Ha a kicsi már elég nagy, lehet közösen játszani, fürdeni. Ugyanakkor mindkét gyereknek éreznie kell, hogy önmagában is fontos. Legyen időd arra, hogy külön-külön is foglalkozz velük. Amíg a kicsi alszik, lehet a naggyal külön játszani vagy akár sütni egy süteményt. Aztán a kicsivel tornázunk, közben nagy játszik mellettünk, vagy ő is tornázik ("Milyen jó, hogy te már egyedül is tudsz tornázni" kijelentéssel nem fog követelőzni, hogy őt is te mozgasd meg).

Ne tiltsd el a nagyot a kicsitől! Még ha maga is kicsi, a nagy testvér hamarabb megszokja a kicsi jelenlétét, ha segíthet a körülötte lévő munkákban. Ne adjunk neki ereje fölötti feladatokat, de apró dolgokat nyugodtan rábízhatunk, így minél inkább aktív részese lesz a testvér életének.

Végezetül, anya megjegyzése arra, hogyan lesz időm mindenre két gyerek mellett: "Egy nap 24 óra és egy éjszaka. Csak sajnos az éjszakát már nem bírod átdolgozni."

Hát, sok sikert nekünk. :)

Körkérdés: Boldog vagy?

Sikerült ma több cikket is elolvasnom emberi sorsokról, illetve arról, hogy általánosságban is igaz, hogy nem vagyunk boldogok. Valami nemzetközi felmérés szerint például tízes skálán a magyarok boldogság indexe 5 alatt van. Tényleg ennyire nem vagyunk boldogok?

Összegezzük hát az életemet, hogy megtudjuk, mi is lehet a boldogság. Az alapelv az lesz, hogy nem siránkozom a döntéseim miatt, hiszen visszacsinálni nem lehet őket, és nem próbálok azon álmodozni, mi lett volna, ha (el fogom mondani, mi is lehetett volna, de nem vágyakozásom tárgyának tekintve).

Nézz magadba, ember: te döntöttél.

És nem is döntöttem mindig jól. Nem tudtam egyből olyan szakot találni az egyetemen, ami nekem való. Nem találtam meg azonnal életem szerelmét. Nem ment minden zökkenő mentesen.

A diploma után elkezdtem a PhD-t és szentül hittem, hogy tanítani akarok - most már ebben vagyok a legkevésbé biztos. Ezután férjhez mentem, vettünk lakást, megszületett Ferike. Ez persze sok változást hozott az életünkben és rengeteg lemondással jár. De most is kijelentem, én akartam így és nekem ez így jó. Most pedig ismét messzebb toltam a nagy karrierépítést, hiszen szeptembertől újra kisebb lesz a lakás. De továbbra is fenntartom, hogy ez is saját választás és nem adnám semmiért.

Mi lett volna ha...

Lehettem volna sikeres(?) pedagógus vagy akár építhettem volna (építhetnék) karriert a versenyszférában - végülis állítólag versenyképes diplomám van. Bulizhatnánk esténként, járhatnánk nyaralni vagy csak vehetnénk egy rakás kényelmi cuccot - plazmatévé, mittudomén. De komolyan, hiányzik ez nekem? Hazudnék, ha azt mondanám, nem lenne jó néha többet pihenni. De hogy egy nyaralás vagy egy átbulizott éjszaka miatt lemondjak arról a sok csodáról, amit az anyaság jelent... soha. (Bár nekem sosem volt egyik sem létszükséglet)

És akkor most mi is van?

Huszonhét éves vagyok, szeptembertől két gyerek édesanyja. Van egy lakásunk, kocsink. Nyögjük a frankhitelek összes kockázatát, mint sokan mások. Egy fizetésből, gyesből és szülői segítségből élünk. Nyaralás címszó alatt elmehetünk a szülőkhöz vagy a testvérekhez. Nincsenek luxuscikkeink, nem élünk nagy lábon. Valószínűleg a két gyerek után, majdnem nulla szakmai tapasztalattal nem lesz egyszerű munkát találnom. Jelenlegi helyzetünkben csak távoli reménysugár, hogy egyszer kertes házunk lehet és így vállalhatunk harmadik gyereket is.

Ülök itthon, hupikék törpikéket nézek a gyerekkel, vagy sétálunk, építünk kockákból tornyot vagy formákat válogatunk. Közben igyekszem rendben tartani a lakást, mosok, főzök, mosogatok, takarítok. Mindez azért 7 hónapos terhesen már egyre fárasztóbb. És sokaknak úgy tűnhet, hogy két diplomával elvesztegetem az időmet.

Hogy boldog vagyok-e?

Igen. Határozottan boldog vagyok. Nem mondom, hogy állandóan. azt se mondom, hogy nincsenek nehézségek vagy igazi mélypontok. De ettől még érezheti magát teljesnek és boldognak az ember. Persze ehhez hozzátartozik, hogy nem siránkozok azon, hogy másoknak mi jutott. Nem nézem irigykedve, hogy mim lehetne, hanem örülök annak, amim van.

Szerencsésnek érzem magam, hiszem 27 évesen sok dolgot elértem, amit kitűztem magam elé. Nem mindent, de sokat. Persze, ha az ember tényleg belegondol, mindent nem lehet, mivel rengeteg álom egyszerűen üti egymást. Aki mégis meg tud mindent valósítani, annak gratulálok :), én azonban nem érzem magam kevesebbnek ettől.

Tisztában vagyok a lehetőségeimmel, a korlátaimmal és azzal, hogy ugyanannyi erőfeszítésbe telik örülni annak, amink van, mint azon keseregni, hogy mink nincs. Az utóbbi azonban csak fölöslegesen rövidíti az életünket, ami újabb lehetséges sikerektől foszthat meg minket. Nekem ez az életfilozófiám.

És köszönöm szépen, boldog vagyok. :)

Valami elromlott belül...

Aki ismer, az nagyon jól tudja, mennyire édesszájú vagyok. Mindig is imádtam a süteményeket, fagyikat, mindenféle édességet. Aztán jött az első terhesség, és én megállás nélkül lapátoltam magamba a cukrot - nem szó szerint, hanem mindenféle változatos formában. Valami eredménye lett is a dolognak, hiszen több, mint 20 kilót híztam a kilenc-tíz hónap alatt, aminek azért a nagy (jó nagy) része visszament. Ezután ismét kiderült, hogy babát várok és megkezdődött az újabb súlydömping. Most azonban volt egy plusz aspektus, a diabéteszgyanú. Elhagytam a cukrot, szinte teljesen. Majdnem mindent meg lehet oldani nélküle - amit meg nem, abba vagy beleteszem (kelt tészta) vagy azt elhagyom az étrendemből. Eleinte nehéz volt, aztán hozzászoktam. Vannak dolgok, amiket már nem is fogok visszaalakítani - például a tejeskávé meg a kakaó tökéletesen megfelel édesítővel is. Most nem is hízok, csak a hasam nő.

Az arculcsapás ezután jött, vasárnap, amikor fagyit készítettem. Befőttből volt, mivel rengeteg a befőttem és el kellene használni, így plusz cukor nem is ment bele. Ennek ellenére azért szerettem volna enni belőle egy keveset. A sokk a második kanálnál ért. Egyszerűen nem esett jól az édes íz - pedig meggyfagyi volt, vagyis nem is émelyítő. Szóval, most ott tartok, hogy nem hogy kibírom cukor nélkül, de egyszerűen nem bírom cukorral. Remélem, ez nem jelenti azt, hogy valami tényleg elromlott - esetleg a cukorszintem mégis rosszul áll -, hanem csak valami hormonális vagy megszokási dolog, amit a szülés után "ki fogok nőni". Nagyon remélem.

B-terv, ami a diabetikus sütinél is működik

Ha a süti nem sikerül, nem baj, majd lesz belőle somlói. Ezt a trükköt mindenki ismeri, aki rontott már el piskótát (nyilván nem az elsózott, hanem a darabokra tört verzióra gondolok).

Úgy kezdődött a dolog, hogy tortát akartam sütni. a múltkori sikeren felbuzdulva most egy tejszínes torta lett volna terítéken - hozattam is Jozsóval egy fél literes tejszínt.

A koncepció úgy nézett ki, hogy egy kakaós (2 tojásos) diás piskótára teszek 3 réteg tejszín krémet, sorban: kakaós, kávés és sima tejszínt, majd megszórom kakaóval az egészet. Az elmélet el is jutott a gyakorlatig, mindössze ott hibádzott hogy a tejszínkrém a habfixáló ellenére nem volt elég szilárd (vagy én nem voltam elég türelmes, mindenesetre, a torta elkezdett szétfolyni. Nem okozott ez azért akkora gondot, csak így maradt a somlóis megoldás. A krémet belekanalaztam egy tálba, a tortalapot pedig beledaraboltam. Igyekeztem a krémbe úgy beleforgatni a lapokat, hogy ne váljon egyneművé, így azért még érezni külön is a kakaót és a kávét benne.

Így lett végül egy tiramisu és kakaós somlói közti diabetikus desszertem.

A hozzávalók:

piskóta: 2 tojás, 2 evőkanál édesítő, 1 evőkanál liszt, 1 evőkanál kakaó, 1 teáskanál sütőpor.

krém: 0,5 liter tejszín, 2 evőkanál édesítő, 1 evőkanál kakaópor, 1 dl kávé (nekem koffeinmentes, természetesen :P)