Bonbonkészítés képekkel

A karácsonyi ajándékdömping idei egyik sztárja a házi készítésű bonbon. Többféle ízesítésűt és formájút is készítettem, itt most a narancskrémes kosárkákat mutatom meg részletesen.

A narancskrémet egy egyszerű citromkrém átírásával készítettem. 2 narancs levét és reszelt héját, 15 dkg cukrot és 5,5 dkg margarint gőz felett összeolvasztunk. 

Amikor szobahőmérsékletűre hűlt, belekeverünk 3 tojást és gőz felett sűrűre főzzük. A kész krémet leszűrjük és megtöltjük vele a bonbonokat.

A bonbon a következőképpen áll össze:

1. lépés: vegyünk egy papírformát (mini muffin alakú bonbonpapír, a Corában vettük)

2. lépés: kenjük ki a formát olvasztott csokoládéval

3. lépés: óvatosan szedjük le a papírt a csokiról

4. lépés: töltsük meg a csokiformát a narancskrémmel

5. lépés: olvasztott csokival fedjük be a krémet

6. lépés: olvasztott fehércsokival díszítsük ki a bonbont

Karácsonyi ajándék - a hagyományos és a modern kombinációja

Alapfeladat: kevés anyagi ráfordítással készítsünk testhezálló ajándékot a férjünknek.
Az ajándékkészítés fázisai:

• ötlet (mivel a szóban forgó személy olvassa, ezt most nem részletezném)
• adathalászat (google)
• rendezés, szerkesztés (openoffice, MS Word - mindkettő többször is kiakasztott)
• nyomtatás (ennél konkrétan a hajam téptem, mert sehogy nem akart olyan lenni, amilyet én akartam)
• hajtogatás (ez konkrétan nem nehéz feladat)
• rendszerezés (ezzel sincs sok gond)
• új módszerek tanulása (segít a Discovery Channel és a youtube)
• lyukasztás (na, itt kellett volna egy műhely meg néhány célszerszám)
• állványkészítés (ezt Ferike élvezte különösen)
• varrás (nehezebb, mint ahogy gondoltam, de végülis kevés hibával megvalósult)
• tervezés (és újratervezés és újratervezés és újratervezés)

Itt járok most. Ami még hátra van, az talán a könnyebbik fele.

• ragasztás (ez igazán egyszerű)
• nyomtatás (ez már rutinból megy)
• szabás (nehezítés: három különböző anyagból)
• varrás (sok-sok-sok mintatanulmányozás és youtube után)
• ragasztás (jó sok hibalehetőséggel)
• feliratozás (ehhez még indigó is kell, ami persze miért is lenne)
• mintarajzolás (na, ez már csukott szemmel is menne)
• festés (ez pedig már igazán csak jutalomjáték)

Eme néhány egyszerű(nek tűnő) lépés után már csupán be kell csomagolni az ajándékot és reménykedni, hogy a megajándékozottnak tetszeni fog.

Dobozba zárt szeretet?

Újra eljött az ünnepi "őrjöngés", amit mi persze kedvesebbnek hangzó szóval készülődésnek nevezünk. De klasszikust idézve: bárhogyan nevezzük, éppoly illatos. Érdekes szóvicc, különösen, ha a karácsonyi ünnepeket körüllengő mindenféle mézeskalács, fahéj és egyéb ünnepinek szánt illatkompozíciók is eszünkbe jutnak. Nekem inkább nagymamám mondása jut az eszembe, ami ugyan a házasságra vonatkozik, nem a karácsonyra, miszerint: ki milyen virágot szakított, azt szagolja. Na, de eltértem a témától.

Szóval ünnepek. Nálunk az ünnepek kicsit tágabb időintervallum, mert mint kiderült az ősz-tél időszak tartalmazza a családunk ünnepeinek a jó részét. Család alatt jelenleg a szűkebb, négy tagból álló közösséget (de idétlen szó) értem. Szóval, kezdünk ugye szeptemberben Vica születésnapjával, aztán jön novemberben a házassági évforduló. Majd decemberben kezd a dolog összesűrűsödni: 3-a Ferenc nap, 6-a Mikulás (mert ugye gyerekeink vannak), karácsony, ami nem mellékesen egybeesik az Éva névnappal. A szilvesztert már csak félve említem, mert esetleg a szülőknek is kellene valami kikapcsolódás... És ezeket már csak kellemes távolságból zárja le január végén Ferike születésnapja.

Szóval, ha az ember belegondol, már ennyi ünnep is elég ok (és kötelesség) az ajándékozásra. Félreértés ne essék, nem teher nekem az ajándékozás, különösen nem, ha a gyerekeimről van szó (bár meg kell mondjam, kezdem úgy érezni, hogy a sok játék kiszorít minket erről a szűk 56 négyzetméterről).

A bajom a kommunikáció hiányával van. Meggyőződésem ugyanis, hogy felnőtt testvéreink és unokatestvéreink is pontosan ugyanazokat a (jobb szó híján) "kínokat" élik át, mint mi, vagyis fogalmuk sincs, mivel oldják meg a kötelező ajándékozás kérdését.

Van ugyanis (összeszámoltam tavaly) körülbelül harminc ember, aki szerepel az ajándékozási listán. Szeretem ezeket az embereket. Nem azért ünnepeljük többé-kevésbé közösen a karácsonyt, mert muszáj, hanem, mert összetartozunk valahol mélyen. De ezeknek az embereknek a 70%-ával évente körülbelül 2-3 alkalommal találkozunk. Szomorú ezt mondani, de egyáltalán nem ismerjük már egymást. Az a néhány alkalom, amikor sikerül összefutni valahol - mamáéknál, nálunk, náluk - valóban ünnepnek felel meg. És ezzel együtt hatalmas ajándék. Akkor miért kell ezt kötelezően bedobozolni és a másik fejéhez vágni? Nem csak drága és értelmetlen - mert akit nem ismersz, annak csak óriási szerencsével tudsz pont olyan ajándékot venni, aminek tényleg örül (milyen fura, hogy a megörül és a megőrül szó alig különbözik egymástól, nem?). Szóval, nem csak drága és értelmetlen, de fölösleges is.

Én személy szerint jobban örülnék annak, ha egy tálca süti és egy cappuccino mellett leülve lenne időnk tényleg jól elbeszélgetni. Mert nekem valójában maguk az emberek hiányoznak, nem az, hogy ajándékokat hozzanak (mint mondtam, amúgy se férünk már el).

És ennek ellenére én is folytatom a felmenőink által elkezdett képmutatást, hiszen nem akarok olyan emberek lelkébe gázolni, akiknek ez egy fontos gesztus.

Talán egyszer majd lesz erőm hozzá, hogy leüljek a szeretteimmel és megbeszéljem velük ezt a dolgot. Addig viszont marad a készülődés...

Digitális szerelmeim

nyomtató: HP Deskjet 5740
fényképező: Fuji Finepix S1800
honlap: Canon Creative Park

Elhatározás

Mától minden nap szánok magamra egy órát. Akkor is, ha este emiatt később fogok lefeküdni. Kis kikapcsolódás kell.

Kép(ek)

A három kép időrendi sorrendben van. Az első (2010.09.07.) kilenc nappal Vica születése előtt készült, a második (2010.09. 24.) nyolc nappal a szülés után, az utolsó pedig ma (2010. 11. 19.), két hónappal és három nappal a szülés után. Fogalmam sincs hány kiló vagyok, majd hétvégén megmérem Semjénben (még mindig nincs szobamérlegünk), de kezdek tényleg formába jönni (és a forma már nem is annyira kerek).

Kávétorta

Mai okosság...

Nem kérdezünk meg olyat, amire tudjuk a választ és nem azt akarjuk hallani.

Formában

Igen, tudom, a kerek is egy forma, de most tényleg kezdek óriási sebességgel formába jönni. Hála érte a személyi edzőm speciális edzésprogramjának. :)

Mindenesetre, a múlt heti mérés alapján két hét alatt 5 kilót fogytam. Szóval, a dolog működik.

Képek hamarosan.

Megállapítás

Ha hajnalban arra ébredsz, hogy a nyakad környékén a a kellemetlen nyomást az okozza, hogy a párnád alatt 2-3 különböző játék van eldugva, akkor biztos lehetsz benne, hogy a gyereke(i)d a hálóban játszott(ak).

PTSS - biztos ezt akarják?

Alapvetően nem szeretem a pszichológiai fogalmakat, de a poszt traumás stressz szindróma egy olyan dolog, aminek a létezését én is elismerem. A kiváltó ok persze sok dolog lehet, én most konkrétan - még mindig, mert egyre jobban dühít a médiamaszlag - az otthon szülést emelném ki. És ebben az esetben nem a nő az, akiről elsősorban beszélünk, hanem az apuka. Erre a tényre Jozsó világított rá tegnap, amikor arról beszélgettünk, hogy - a fájdalmon kívül - nyilvánvalóan ő emlékszik jobban a szüléseimre, hiszen ő LÁTTA.

Első körben rugaszkodjuk el attól a ténytől, hogy mekkora higiéniai hiányosságokat lehetne felfedezni egy akármennyire tiszta otthonban (pedig az is megérne egy misét), viszont képzeljük el, hogyan tudna élni valaki egy olyan lakásban, ahol ránéz a kanapéra/fürdőkádra/hitvesi ágyra (attól függően, hogy konkrétan hol szült a nő) és a szeme elé tolulnak a szülés képei, a rengeteg vér és egyéb dolog. Most komolyan... én be se tudnék lépni egy olyan helyiségbe, ahol előtte egy nagy rakás vért láttam szanaszét. Annak idején remegő lábbal léptem be a szobába, ahol nagymamám aludt hónapokkal a halála előtt, az ágyát pedig nagyon sokáig meg se mertem közelíteni, pedig nem ott halt meg, csak azt a helyet nevezte utoljára az otthonának. 

Szóval, komolyan nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk tovább élni a lakásunkban azzal a tudattal, hogy egy kisebb mészárlásnyi vér borította a lakótér bizonyos részeit. Vagy ilyenkor az ember kidob minden bútort és újraburkolja az egész lakást? Vagy ezeket az embereket nem zavarja a tudat? Nem értem én ezt...

Más nők attól tartanak, hogy a férjük nem fog rájuk nőként tekinteni egy apás szülés után, de mi van akkor, ha nem csak mi válunk undor tárgyává, hanem az újdonsült apuka hányingerrel gondol a közös családi otthonra is. Íme egy újabb aspektus, amit illene megfontolni az otthonszülés kapcsán. Ugyanis a szülés nem csak az anyáról szól, hanem a babáról, az apáról és az összes többi családtagról is (testvérek mondjuk). Szerintem nem lehetünk annyira önzők, hogy őket egyáltalán nem vesszük figyelembe...

Határozott célok

Egy újabb brit kutatás szerint kisebbségbe kell vonulnom, amennyiben teljesíteni akarom a saját magam elé kitűzött célt, miszerint nem kívánok különbséget tenni a fiam és a lányom között. Ez persze nyilván sarkítás, hiszen mindkét gyerek külön egyéniség, illetve korkülönbség is van köztük, de ami biztos, hogy egyikük rovására sem fogom a másikat jobban szeretni vagy elnézőbb lenni vele. Ez a szülői lét legnehezebb kihívása (állítólag). Természetesen az ember nem szereti ugyanúgy a gyerekeit, mivel minden gyerek másféle szeretetet és odafigyelést igényel. Véleményem szerint a feladatunk az, hogy minden gyerekünknek maximálisan megadjuk azt a mennyiségű és minőségű szeretetet, törődést, odafigyelést és segítséget, amit igényel - természetesen saját korlátainkon belül.

Amit viszont feltétlenül el kell kerülni, az a különböző határok felállítása. Nem lehet kettő (többes) mércével mérni a gyerekeket. A "nem szabad" határ minden gyereknél ugyanaz kell, hogy legyen. Ha az egyiknek megengedünk valamit, azt a másiknak is meg kell engedni - nyilván nem arról van itt szó, hogy a 17 ves nagylány elmehet diszkóba, akkor az 5 éves is, de mondjuk a nagylány éppúgy nem ehet csokit ebéd előtt 5 perccel, mint a kicsi. Ezek a szabályok nem bonyolultak és nem is nehéz őket megtartani, ha következetesek vagyunk és mint szülők, vállvetve kiállunk mellettük.

Az "anyuci pici fia" és "apuci pici lánya" sémákat pedig szépen elfelejtjük, lehúzzuk a vécén vagy csinálunk velük amit akarunk, de semmiképp nem alkalmazzuk őket.

A brit tudósok szerint persze a többség igenis ilyen módon él, és az az oka például a nők túlzott önkritikájának és megfelelési kényszerének, hogy a mindkét nemű gyereket nevelő anyukák a lányaikkal már kis koruktól kezdve kritikusabbak, míg a kisfiúknak sokkal több dolgok elnéznek.

Állítsuk meg ezt a tendenciát és alakítsunk ki egészséges családmodellt, hiszen csak rajtunk múlik, hogy a jövő generáció milyen értékrendet visz tovább.

u.i.: Én emiatt nem indítok mozgalmat, nem szervezek élőláncot sehol, de ilyen elvek szerint fogom növelni a gyerekeimet. A lehetőség mindenkinek adott :)

Eddig bírtam szó nélkül

Igazából másról akartam ma írni, de mivel az úgyis "csak" egy újabb emlék, igazából ráér. Viszont, ma végleg betelt a pohár nálam, és ezt muszáj kiadnom magamból.

Hetek óta "hangos" a sajtó (nyilván a tv meg a rádió is, de azokkal nincs napi kapcsolatom) Geréb Ágnessel, illetve mindenféle celebekkel, politikusokkal, orvosokkal és egyéb "szakértőkkel" (úgy látszik, rekord mennyiségű idézőjel lesz ebben a bejegyzésben) az otthonszülés témában.

Első megjegyzésem a témában: apukám otthon született, minden komplikáció nélkül, és nagymamám is köszöni szépen, jól van - idén tölti a 81-et. Tehát vannak jó példák a közvetlen családomban is.

Ugyanakkor, aki rendszeresen azzal fárasztja az agysejtjeit, hogy olvassa a blogomat, tudhatja, hogy én is túl vagyok már két szülésen, és sajnos mindkettőről elmondható, hogy otthonszüléssel meglehetősen veszélyes lett volna a dolog. Sőt, meg merem tippelni, hogy az elsőt például nem tudtam volna orvosi asszisztálás nélkül megszülni.

Tényleg nem értem én az embereket... Mondjuk azokat sem, akik a nőgyógyászati váró előtt egyik kezükben kávéval a másikban cigivel ácsorognak vagy simán elmennek este szórakozni és megisznak egy-két felest vagy egy sört (hiszen annyitól még simán nem részegek), amikor a csapból is az folyik, hogy ezek milyen veszélyesek a magzatra.

Az otthonszülésről nekem - és most ismét durva párhuzamot fogok vonni - a szülés utáni anyai brutalitás és az újszülöttek megölése, pottyantós wc-be, kútba, kemencébe dobása, megfojtása jut az eszembe. Higgye el mindenki, nincs ember, aki nálam jobban utálná az orvosokat vagy a kórházakat. Gyűlölöm az egész intézményrendszert és tele vagyok fóbiákkal miatta. Ugyanakkor értelmes, felelősségteljes felnőtt ember vagyok és tudom, hogy bizonyos esetekben igenis kórházra és orvosra van szükség.

Ha a saját egészségével játszik az ember az többé-kevésbé magánügy (feltéve, ha teszünk rá, hogy a lerobbanásunk, esetleg a korai halálunk mit okoz a környezetünknek vagy a hozzátartozóinknak), de amikor egy másik ember (veszekedhetünk a magzati jogokról, de úgy gondolom, hogy a szülés pillanatában már mindenképp EMBERről beszélünk) életét vagy egészségét veszélyeztetjük, az már felelőtlenség, sőt szándékos gyilkosság(i kísérlet). 

Négy nap. Ennyi időt kell kórházban tölteni a szülés után, ha minden rendben van - ha meg nem, akkor az otthonszülés után is bevisznek a kórházba. Ennyit ki lehet bírni azért, hogy az ember gyereke megkaphassa a lehető legjobb és leggyorsabb ellátást a születésekor és utána. Miért gondolják egyesek mégis azt, hogy ez morális kérdés? Mert ugye olyanokkal védekeznek, hogy sokkal természetesebb, lelkileg kevésbé megterhelő, otthonosabb (meg még sorolhatnám a sok, amúgy a gyerek egészsége szempontjából teljesen irreleváns jelzős szerkezeteket), ha az ember a saját megszokott környezetében hozza világra a gyermekét.

Azt én is elismerem, hogy a stressz nem tesz jót sem a várandósság alatt, sem a szüléskor, de azt nem értem, hogy ha az ember otthon szül, nem görcsöl jobban attól, hogy komplikáció esetén milyen lassan fog orvosi ellátáshoz jutni? Mert a kórházban szükség esetén pár perc alatt beadják az érzéstelenítőt és - szó szerint - kikapják a gyereket. Ennyi idő alatt a mentő diszpécsere fel se veszi az adatokat, nemhogy kiérjen valaki, aki segíteni tud. És amihez műtét kell, azon nem segít a bába, dúla vagy Geréb Ágnes összes jóindulata sem. Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy ma Magyarországon nincsenek meg a tárgyi feltételeink ahhoz, hogy teljes biztonsággal és tényleges nyugalomban szülhessenek otthon a nők. Ezért úgy gondolom, jobb lenne, ha az otthonszülést szorgalmazók inkább ezen feltételek biztosításáért lobbiznának, és amíg ezek nem teljesülnek, nem ámítanák azzal a leendő anyukákat, hogy az otthon szülés ugyanolyan veszélytelen, mint ha kórházba vonulnánk.

Anyaként csak azt tudom mondani, hogy a gyerekeim élete és egészsége számomra mindennél fontosabb, és ebben a mindenben egy négy napos kórházi tartózkodás (minden fóbiám ellenére is) annyira apró szerepet tölt be, hogy mikroszkóppal is alig érzékelhető. Ha az ember szülő lesz, rájön, hogy a saját kényelmét simán képes feladni a gyerekeiért. Akkor nem tűnik önzőségnek az otthon szülés, ami lehet, hogy nekem kényelmesebb, viszont veszélyezteti a gyerekemet?

Hát, ez az én véleményem.

Hiányzik

Felnőttünk. Nap mint nap szembesülök ezzel a ténnyel, amikor öltöztetem, etetem, szórakoztatom a gyerekeimet, amikor Jozsó elindul a munkába, amikor nekem kell elmosogatni, kitakarítani, mosni vagy bármi mást csinálni.

Október van, szüretidő. De már nincs hol szüretelni. Azok a régi szüreti hétvégék, amikor szombat reggel kimentünk mamáékhoz, ahol várt a töltött káposzta (mert Zsuzsi úgy szereti). Amikor bujkáltunk a szőlőtövek alatt, dünnyögtünk, hogy nagyapa összeszedeti az utolsó lesett szőlőszemet is a földről, amikor már rosszul voltunk a sok szőlőtől, amit magunkba tömtünk. A tepertős pogácsa, amit azóta sem tudok úgy elkészíteni, ahogy mama csinálja. Az ebéd utáni ebédek, amikor csak mi, gyerekek leültünk a megterített, félig romokban heverő asztalhoz és össze-vissza ettük a különböző fogásokat fogpiszkálóra szúrva, kis falatkákban. Az a rengeteg édes savanyú uborka, amiből mindig kapok mamától egy üveggel, és amit egy ültő helyemben meg is eszek általában.

De a szőlődombon évek óta nincs szőlő. A tövek egy része ugyan ott van apáék kertjében, de azok még kicsik a tényleges szüreteléshez. Meg aztán, mi sem vagyunk sehol. Katáék Hollandiában, Zsuzsiék Pesten, Lívi Gödöllőn, Adriék Károlyfalván, mi meg Debrecenben. Már az is csoda, ha a család felét sikerül összerántani egy-egy családi eseményre.

Honvágyam van.

Következtetések szűk két hét után

Repül az idő, ha az embernek minden perce be van osztva. Most van egy kis nyugi. Még van kb fél órám a szoptatásig, Jozsó nemsoká hazaér, mindkét gyerek alszik, én pedig megpróbálok mérleget vonni.

Nem tudom, hogy nagyon szerencsések vagyunk vagy nagyon jól neveltük Ferikét, mindenesetre eddig úgy tűnik, hogy az iszonyatos hisztis trónfosztásos tesóutálatot megúsztuk (mondom, eddig). Mindenesetre, azért kicsit úgy érzem, hogy ebben jó nagy szerepe van annak, hogy Ferike nem igazán elkényeztetett kisfiú, mivel úgy gondoltam már eredetileg is, hogy mindent meg akarok adni neki, de nem ő a főnök a nap 24 órájában. Így megszokta, hogy nincs mindig valaki a sarkában, egyedül is el tud játszani egy ideig, nem borul ki, ha fél percre magára marad stb. Ráadásul most komolyan úgy érezheti, hogy a kistesó megszületésével több idő jut rá is. Nem, sajnos nem tudom görbíteni se a teret se az időt, pedig jó lenne. Mindössze annyi történt, hogy a terhesség utolsó heteiben már alig bírtam mozogni is, nem hogy szaladni meg ugrálni vele, így most, hogy bírok, ténylegesen többet tudok fele foglalkozni (amit meg is teszek, amennyire az időmből telik).

Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy pont jó korkülönbséget sikerült kifognunk. Ehhez persze hozzá jön, hogy Vica is elég nyugodt baba - bár így is fárasztó, hiszen már épp kezdtük megszokni, hogy tudunk aludni éjszaka -, és Ferike napirendjébe is be lehetett tenni egy másik gyerek körüli teendőket. Persze ehhez is kell némi átalakítás (főleg bennünk), nem is egyszerű, de majd kialakul, ami még nem jó és akkor majd egészen könnyű dolgunk lesz.

Egyszer olvastam valahol, hogy egy kétgyerekes anyuka nem értette, hogy az egy gyerekkel rendelkezők miért is nyafognak, hogy semmire nincs idejük. Érdekes felvetés, de én is úgy gondolom, hogy a két gyerekkel lényegesen könnyebb dolgom van, mint eggyel volt. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy kevesebb a baj velük vagy több időm van, egyszerűen csak "edzettebb" vagyok. Persze most fáradt vagyok, kimondhatatlanul. Igyekszem minden lehetőséget megragadni, hogy pihenhessek - például ezért jó, hogy délben mindkét gyerek alszik-, de még szoknom kell ezt az új helyzetet. Eddig egész jól megy. :)

Elhamarkodott kijelentések, avagy Vica, a gyorsvonat

Nézem az előző, nem gyengén türelmetlen bejegyzésem és mosolygok magamban. Nem egészen egy órával később már görnyedtem a laptop előtt és pötyögtem befelé az sms-t Jozsónak, hogy azonnal induljon haza az egyetemről. Az akkor tíz perces - kétségtelenül szülési - fájások minimális idő alatt (negyedóra) sűrűsödtek kétpercesekké, aminek következtében még Andrist is sikerült "megfuttatni", hogy időben ideérjen Ferikére vigyázni.

A kórházban fogadott az újabb meglepetés - ismét ugyanaz az orvos van ügyeletben, akinél Ferikét szültem. Első hallásra kicsit korainak tartotta, hogy a háromnegyed órával azelőtt kezdődött fájásokkal mit keresek bent, de egy gyors vizsgálat és a körülmények ismertetése után közölte, hogy ez bizony gyors szülés lesz.

NST fel a hasra, közben adatrögzítés, úgy látszik, minden rendben. 18:28-kor leveszik az NST-t, jön a beöntés, utána a rohangálás a wc-re. Két rohanás közt már elviselhetetlen a dolog, kezd gyanússá válni, hogy ezek már tolófájások. Felfekszek az előkészítő ágyra, kínomban püfölöm az asztalt. Közben jön az előkészítős nővér, hogy zuhanyozzak le. Ketten kísérnek a zuhanyzóba, ahol akkora fájás jön rám, hogy kiesik a kezemből a zuhanyrózsa, így a szülésznő több vizet kap, mint én - nem mondhatnám, hogy viccesen fogadja a dolgot, de akkor egy gyors bocsánatkérés után már nem érdekel, mert ő vizes lett ugyan, de én meg vajúdok, na.

Azonnal a szülőszékhez visznek - kétszer állunk meg a fájás miatt -, közben behívatom Jozsót, aki a folyosón vár - az előkészítőbe senkit nem engednek be. Felültetnek a székbe, aztán jön a tényleges kitolási szakasz.

1. tolófájás - repesztik a burkot.

2. tolófájás - 4 nyomás, már látszik a gyerek feje.

3. tolófájás - Vica kint van. 4050 gramm, 50 cm, azonnal  felsír, 10/10-es Apgar, a pontos idő 19:23 perc.

Ezután már igazán a könnyebb része jön. Második alkalomra végre megtapasztalhatom, milyen, amikor azonnal a mellkasomra teszik a kisbabámat, még lüktet a köldökzsinór. Ezt aztán Jozsó vágja el, majd megy a mosdatáshoz, miközben nekem jön a következő szakasz.

A méhlepény lassan válik, a doki türelmes, mert a korábbi leválasztás miatt ez rizikós művelet. Közben Jozsó visszahozza Vicát, aki gyönyörű és szép csöndben elvan az apja kezében. Nem tűnik olyan nagynak, mint Ferike tűnt, pedig nagyobb.

A lepény után (ami az orvos szavaival élve bazi nagy) jön a méh kipucolása (ezt furán vicces műveletnek találom, pedig elvileg kellemetlen), majd az összevarrás. Itt szembesülök a ténnyel, hogy Vica bizony nem csak a fejét, de a kezét is előre dugta a születéskor, így van rajtam egy W alakú repedés. Pedig vágtak, csak nem eleget. A varrás alatt kiderül, hogy Lampé doktor úr titokban a kórházi hímzőkör vezetője, aki művi gondossággal, és nem utolsó sorban felszívódó cérnával, varrja szépre (ő mondta) a sebemet. Sőt, még bevet egy kis plusz plasztikát is, levágja a valamikori szűzhártyámból megmaradt kis részt, amire ugye semmi szükség, minek lifegne ott. Az egész minimális fájdalommal jár - pedig több ideig tart, mint maga a szülés - közben meg még viccelődni is van kedvem. (Szerintem a gyors szülés valami ismeretlen endorfinbázist szabadíthatott el bennem.) Közben kicsit sajnálom a két orvostanhallgató kislányt, akik végignézték a szülésemet és saját bevallásuk szerint, nem rohannának rögtön vajúdni. Pedig ez most tényleg gyors volt.

Az éjszakát persze - Vica nélkül - megint az utógondozóban töltöm, jelenlegi mérlegem 3 ájulás, reggel háromnegyed hatkor mehetek le végre a gyerekágyas osztályra.

A kórházban töltött négy napról nem is mondanék sokat. Eltelt, szerencsére. Kaptam tanácsokat, kioktatást, hideget, meleget, de már nem számít. Itthon vagyok, két gyönyörű, egészséges és mindeddig úgy tűnik, jól kezelhető (ezt gondolom sokszor fogom még visszaszívni) gyerekkel. Köszönöm szépen, minden rendben van.

Majd ha megint lesz egy kis szabadidőm, részletesebben beszámolok az itthoni dolgokról is. De most jön az uzsonnaidő és a délutáni szoptatás. Szóval, majd...

Tévedtem...

Igen, tudom. Mit keresek még net előtt? Miért nem szültem már? Megsúgom, én is ezt kérdezem. Hétfő óta minden nap járok vizsgálatokra. Hétfőn azt mondták, bármikor elkezdődhet. Szerdán, hogy már beindult, még aznap baba lesz. Ma már csak sajnálkozva néztek rám az ambulancián és arcról tudták ki vagyok és milyenek a leleteim.

Már szülhetnék. A méhszájam elég nyitott hozzá. Minden dolog klappol. Csak épp fájásom nincs. Így marad a várakozás. Illetve, ha addig nem történik semmi, akkor holnap reggel újabb vizsgálat...

Úgy látszik, nekem ilyen túlhordós terhességek jutottak. :)

(Remélhetőleg) utolsó (terhes) bejegyzés

Igen, még mindig egyben vagyok (egy benn, egy kinn). Pedig higgye el nekem mindenki, hogy már nagyon szeretném, ha végre Vica is itt kint lenne velünk, ebben a borongós-esős, én akkor is szeretem szeptemberi világban. 

Jelenleg valahol 74-75 kiló körül vagyok (ebből valószínűleg 4 kiló közelében van a gyerek), a hasam pedig kb. 106 centi, és bár mindenki azt mondja, hogy tök jól nézek ki és csak a hasam nőtt, én óriásinak érzem magam. Nem tehén vagyok, már nem is bálna, hanem egyenesen egy bálna, aki egészben lenyelt egy tehenet. Aki képeket akar látni, itt vannak.

Közben Vica látványosan jól érzi magát odabent, amit számomra egyre fájdalmasabb amúgy pedig igencsak látványos rúgásokkal ad a világ tudtára. Jozsó egyszerűen csak alienfocinak hívja a dolgot. Úgy kell elképzelni, mintha a hasfalamnál a bőröm alól kinyomódna egy kb 8-10 centi hosszú, 3-4 centi átmérőjű henger (ez kb a gyerek vádlija lehet a fekvés alapján). A nyomás erősségét nem tudnám mihez hasonlítani, de egy biztos, fájdalmas.

Mindeközben persze elővesz a terhességgel járó majdnem összes létező tünet: fáj a derekam, a lábam, feszül a hasam, a mellem, félpercenként járok pisilni és nem tudok aludni. Ja és persze vannak ám jóslófájásaim is, csak az igaziak váratnak még magukra.

Amúgy az élet szép. :) Én viszont már türelmetlen vagyok...

Fejlődés

Egy baba koraszülöttnek minősül, ha betöltött 37. hét előtt, illetve 2500 gramm alatti súllyal születik. Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint mi mindkettőn túl vagyunk. A 37. hetet múlt vasárnap töltöttük be, tegnap pedig voltunk ultrahangon, ahol ismét "megtippelték" Vica súlyát. Ezek szerint jelenleg a hölgyemény 3240 gramm (+-10%). Ehhez az adathoz még hozzájön, hogy ilyen korban már heti minimum 250 grammal gyarapszik a baba, és hogy a szülésig hivatalosan még van majdnem két és fél hét. Azt hiszem, most már "bátran" kijelenthetem, hogy Vica sem lesz kisebb, mint Ferike volt a születésekor - hacsak nem érkezik valamivel hamarabb, mint a kiírt dátum, de már akkor sem lesz picike.

Ami még tegnap kiderült a vizsgálatokból, hogy lesz egy pici haja is - nem sok, de lesz -, illetve, hogy a placentám 1-es érettségű, ami a védőnő szerint azt jelzi, hogy nem nagyon akar idő előtt megszületni. Pedig már igazán megszülethetne, mert már nagyon fárasztó és nehéz (mondhatni terhes) a dolog. Egyre kevésbé találok kényelmes pozíciót az alváshoz és alapvetően nem szeretem a heti minimum két orvosi vizsgálatot sem. De már semmiképp nem tart sokáig a dolog, még akkor sem, ha ki kell várni ezt a kb. 16 napot - remélem, azért több nem lesz...

A Kozell pékség ajánlata

Tegnap nekiálltam péket játszani. Az eredmények a lenti képeken látszanak - kicsit hiányosan, mivel már ettünk belőle.

A bagett egy saját könyvből készült, nem túl bonyolult recept: 500 g liszt, 2,5 dl víz, só, cukor, élesztő. A lényeg, hogy lehetőleg minél hosszabb ideig kelesszük -  a recept 5 órát ír. A kép csalóka, ugyanis ebből az adagból két ilyen bagett készült, de az egyik már elfogyott (Jozsó szendvicse és a reggeli felemésztette :))

A TK formakenyeret a korábban már bemutatott zsömle recept alapján csináltam: forrás.

A napraforgó süteményekre vagyok most talán a legbüszkébb - a recept itt található. Én tegnap fél adag tésztából készítettem nem egy nagy, hanem 6 kis napraforgót az édes verzióból. (Imádom Garffyka receptjeit.)

Mindhárom tésztát jó hosszú ideig kelesztettem és kétszer gyúrtam(tuk) át. Utoljára már formában keltek.

Megjegyzés: a kenyerek sülési ideje alatt akár két tepsi darabos péksütemény is megsül (ugyanis a lényeg az volt, hogy az energiaspórolás jegyében lehetőleg teli sütővel dolgozzunk, ezért együtt sült a teljes adag) - legközelebb tehát még valamit hozzáteszünk.

Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a jó illat mellett a család minden tagja szereti a házi péksüteményt és kenyereket, és az áremelések tükrében akár olcsóbban is kijöhetünk velük, mint a boltban vett (ki tudja mit tartalmaz) verziókkal. Emellett azt is meg kell jegyezni, hogy ha otthon készítjük a pékárut, csak emiatt nem kell lemenni a pékségbe (ahová nálunk például nem lehet bemenni babakocsival - "Hagyja kint az ajtó előtt a gyerekkel a kocsit.") és amikor fogyatkozik a mennyiség, minimális erő- és időbefektetéssel újat tudunk készíteni. Csak egy kicsit több türelem kell, mint ami például Adrinak van. :)

Vasárnapi mérleg

Mondhatnám, hogy tegnap vasárnap volt, tehát mennyit pihentünk, de nyilván bagatell ilyet állítani, ha az embernek gyereke van. Ezzel szemben rengeteget játszottunk, Jozsó még dolgozott is - Leho csak eljutott idáig végre (hónapok óta mondogatja, hogy jön és melóznak) -, sőt, még sétálni és fagyizni is volt idő.

A legjobb dolog a tegnapi napban vitán felül a munkamegosztásból adódó finom ebéd volt. Zöldséges-májas rizottó és Pavlova torta. A rizottót Jozsó készítette el - persze előtte én mindent szépen kimértem és összedaraboltam, hogy csak meg kelljen főzni. Aki valaha készített már májat, tudja, hogy az az egyik legkönnyebben elrontható ételféleség, de el kell mondjam, hogy Jozsónak tökéletesen sikerült, pedig életében először készített ilyet. Természetesen a főzés nem teljesen önálló munka volt, inkább háttérből irányított folyamat, de akkor is övé a dicsőség. Nagyon büszke voltam rá - és nem mellékesen nagyon jót ettem :).

A Pavlova torta az én feladatom volt, és az is pompásan sikerült hála az Adritól kapott szederbefőttnek. Sajnos csak két felesleges tojásfehérjém volt éppen, úgyhogy a torta el is fogyott ebéd után. (gy aztán kénytelen voltam délután még egy muffint is sütni, hogy legyen valami nassolni való - Ferike jól be is lakmározott belőle.

Szülés előtti pánik

Töredelmesen bevallom, hogy félek a szüléstől. Pedig nem akartam. Mármint nem bevallani (bár azt se), hanem félni. De hiába minden próbálkozás, nem tudok teljesen elvonatkoztatni a korábbi tapasztalataimtól. Persze mondogatom, hogy ez majd könnyebb lesz, most fittebb vagyok, a szervezetem még emlékszik, mit kell csinálni, nincs elmerevedve meg ilyenek.

Ugyanakkor a karomon hetek óta éktelenkedő, állandóan újra szétszedett, lekapart, feltépett sebek tökéletesen mutatják, hogy valami baj van, és most már kénytelen vagyok belátni, hogy az ok a szüléstől való félelem.

Még van három hetem elvileg, ami még elég a további pánikolásra vagy jobb esetben a megnyugvásra is. Szeretnék már túl lenni rajta...

Kirándulás-főtér

A mai délutánt (igazából a 11 és 15 óra közti időt) kint töltöttük a Kossuth téren. Volt minden: fagyizás, szökőkút, séta, perecevés, virágkocsik, találkozás Lehoékkal, elfáradás.
És itt vannak az annyira követelt képek is. Tessék, így nézek ki 22 nappal a kiírt dátum előtt - két adag fagyival a kezemben (az egyik a Jozsóé).

ELÉG MÁR!

Mégis mekkora méretnél akar végre megállni a mellem növekedése?

Megjegyzem, nekem már két számmal ezelőtt is túl nagyok voltak, de ma betelt a pohár. A hónapban most vettem másodszor melltartót azért, mert az előzőek végképp kicsinek bizonyultak. És a 95D kosár nekem már sok. Micsoda problémákkal küzdök ugye?

Ami hiányzik az iskolás évekből

Úgy tűnik, az őszies időjárás egészen nosztalgikus hangulatba hozott ma reggel...

Aki ismer, az tudja, hogy messze nem vagyok az a vásárolgatós típus, sőt. Általában bemegyek egy boltba, megállok középen, körbenézek és megállapítom, hogy nincs semmi, amit meg akarnék venni. Ez néha egész nagy nehézségeket tud okozni...

Van, azaz volt, egy olyan eset, amikor kifejezetten szerettem vásárolni. Ez pedig a nyár végi nagy bevásárlás az iskolakezdéshez. Nem is annyira a vásárlás volt jó az egészben, bár az izgalom valóban ott kezdődött, hanem az utána következő készülődés. Adrival minden évben előre készítettünk az éppen aktuális kedvünknek és ízlésünknek megfelelő órarendeket, díszítettük, bevontuk a füzeteket, feltöltöttük a tolltartókat - nem is emlékszem, vettünk-e valaha ilyen most divatos, előre feltöltött tolltartót. Ennek ellenére mindig megvolt mindenünk az iskolakezdéshez. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy többször is varrtunk magunknak tolltartókat, mappákat, készítettünk naptárt, falitáblát és hasonló dolgokat. Nem mintha nem lehetett volna ezeket megvenni, de nekünk ez hozzá tartozott a készülődéshez - szívesen csináltuk.

Ezek a dolgok most egy ideig még kimaradnak az életemből - aztán majd egy idő után csak a háttérből figyelhetem, hogy a gyerekeim hogyan készülnek az iskolakezdésre, esetleg mélyen benyúlhatok a pénztárcámba. Azért remélem, hogy majd annak idején az én gyerkőceim is fogják annyira élvezni az iskolakezdés előtti készülődést, mint amennyire én élveztem. Mindenesetre, én meg fogom nekik mutatni, milyen öröm, amikor az ember saját magának, saját ízlése szerint készít el bizonyos dolgokat - ha nem is mindent - az iskolakezdéshez.

Kicsit korán kezdtem ezen gondolkozni, nem? :)

Fogynak a napok és a teendők

Tegnap végre jóváírták a beküldött Libero pontokat, így ma reggel megrendeltem a két gyerkőc kis ajándékát - egy-egy zsiráf kesztyűbábot. Én személy szerint nagyon beleszerettem, remélem a gyerekeknek is fog tetszeni. Mindenesetre, legalább van valami haszna a rengeteg pelenkának a nyilvánvalón kívül is. Remélem, karácsony környékére összehoznak még valami ötletes dolgot, és akkor megint onnan fogom rendelni az ajándékot (micsoda pénzspórolás).

Közben véglegesedett a kórházi csomagom, kifőztem a szoptatós dolgokat is, még a keresett műcicit is megtaláltam. Szóval, minden el van készítve. Még a napirendet kell összeállítani - az jön ezután a bejegyzés után.

A mai nap volt az első NST (magzatmozgást vizsgáló) vizsgálatunk. Jó sokan voltak, iszonyú volt a meleg és sok bunkó apuka nem érezte úgy, hogy nem nekik kellene ülni, hanem mondjuk az ácsorgó pocakos kismamáknak. Na, mindegy, túl vagyunk rajta. Jövő hétfőn persze jön a következő. Ez a legrosszabb talán a várakozás mellett, hogy állandóan várótermekben kell ücsörögni. Közben Ferike persze kialudta magát az autóban, úgyhogy az én déli pihenésem szépen kimaradt - ez egyre kényelmetlenebbül érint, mivel egyre jobban fáradok. Persze Jozsó is jó későn végez, mivel délen át kénytelen volt eljönni, hogy bevigyen a dokihoz meg Ferikére vigyázzon.

NA, valahogy fel kell ébrednem, mert még sokat kell játszani ma délután. Most pedig napirend a fiúknak...

Lassan készen állunk

Már csak a plédeket kell kimosni, de most épp nem tudom őket hová teríteni. Amúgy készen vagyunk. A ruhák bepakolva, szekrények felcímkézve, babahordozó huzata szárad, a pelenkázó fölött megint van izzó a lámpában, vettünk elemet a légzésfigyelőbe, a gyerekágy a helyén. Délután még összedobom a kórházi csomagomat - ehhez még ki kell főzni a mellszívót meg a tejtartókat. Még a fiúknak kell megírnom az instrukciókat, hogy mit mikor és hogyan csináljanak. Nem lesz itt gond. Innentől már csak várakozni kell és legyűrni a szorongást. Már elvileg csak 28 nap...

Málnalevél tea

Az orvos szerint használhat, a gyógyszerész még nem is hallott ilyen felhasználásról, a fórumokon megoszlanak a vélemények és a tapasztalatok, de végülis vesztenivalóm nincs.

A málnalevelet gyakran használják a gyógyításban. Alkalmazási területei: nátha, torokgyulladás, hasmenés, és a terhesség különböző szakaszainál.

A málnalevél tea különösen a terhesség előtt és a terhesség utolsó heteiben a leghasznosabb. A terhesség 34. hete után rendszeresen fogyasztható.

A málnalevél tea hatásai:
- fellazítja a kismedence izomzatát
- méregtelenítő, salaktalanító hatása van a bélben, ezzel biztosítja a jó bélmozgásokat
- a bél simaizomzatával együtt a méh simaizomzata is rendszeres ingereket kap, ezzel magyarázzák a málnalevéltea méhkontrakciókat kiváltó hatását
- megkönnyíti a vajúdást

Továbbá jól alkalmazható a sérült bőrön mint vérzéscsillapító, mivel összehúzza a bőr felső rétegét. Száj öblögetésre használva csillapítja a torokfájdalmat, és nyugtatja a száj nyálkahártyáját is.

A málnalevéltea elkészítése:
Vegyen 1 evőkanál teát csészénként, az egész leveleket törje össze és forrázza le forró vizzel. Max.10 percig állni hagyni. Ne főzze!

Kiderül...

Földöntúli boldogság

Kinézek az ablakon és ősz van. Ennél csodálatosabbat nem is láthatnék. Tudom, hogy csak illúzió és nagyon átmeneti, de most akkor is szárnyal tőle a lelkem. :)

Felelősségteljes tévézés

Évekkel ezelőtt, amikor először vetítette a viasat3 a Helyszínelők sorozatot (akkor még szó sem volt spin-off(ok)-ról), az ORTT besorolása szerint 16-os korhatárt állapítottak meg rá, ami azt jelentette, hogy este 9 előtt nem lehetett sugározni. Ez így is történt, hiszen 21:05-kor kezdődött mindig. Aztán sorban jöttek az újabb évadok, illetve a Miamiba és New York-ba kihelyezett verziók is, amelyeket már nem csak a viasat3, hanem szép sorban az RTLKlub (később a Cool TV) és a TV2 is elkezdett megvenni. Ezek után, valamikor a sorozatok egyre nagyobb népszerűségének köszönhetően a korhatár ügyesen "lejjebb kúszott" a 16 éves korról a 12 évesre, illetve a szülői felügyelettel nézhetőre. Ilyen besorolással persze már nem volt muszáj őket este 9-kor kezdeni, ami még jobban megnövelte a nézettséget (ördögi kört kialakítva). Mindezekből már szinte egyenesen következik, hogy már nem is csak mondjuk este 8 után (amikor azért lelkiismeretesebb -vagy szigorúbb(?) - szülők már aludni küldik a csemetéket) vetítik ezeket a sorozatokat, hanem egyre korábbi időpontokban. Sőt, a Cool Tv odáig merészkedik, hogy napközben(!), konkrétan délután 2-4 körül simán vetíti ezeknek a sorozatoknak az ismétléseit.

Ezek még mindig ugyanazok a sorozatok. Fegyverkereskedők, halottak, közvetlen közelről mutogatott (mű)véres sebek, áltudományos maszlagok és rengeteg (lehet, hogy egy felnőttnek nem tűnik fel, de egy gyereknek ez sok) erőszak. Biztosan kell ez a gyerekeknek? Persze értem én, nézettségi kérdés, ami meg ugye pénzt jelent.

Ráadásul nyári szünet van, amikor délen át, a nagy melegben (amikor még a meteorológusok is bezavarnak minket a lakásba, mert ugye UV sugárzás) mit is tehetne mást a szerencsétlen általános iskolás (is), minthogy bekapcsolja a tévét. És mivel alapvetően érdeklődő és kíváncsi faj vagyunk, igenis meg fogja nézni a helyszínelőket.

De, kérdem én, ilyenkor nem aggódunk a következő generáció lelki fejlődéséért? Vagy nem félünk, hogy majd szorongó, rosszul alvó, pszichológushoz járó huszonévesek lesznek? Vagy pontosan ez a cél? Hogy újabb szakmát tegyünk létjogosulttá azáltal, hogy a tévétársaságok is egyre többet keresnek? Ilyen mértékben nem változhatott meg a társadalom értékítélete. Vagy talán mégis?

És akkor - szerintem - innen már csak egyetlen lépés a sorozatgyilkosokat, erőszaktevőket és egyéb szatír hajlamú bűnözőket bemutató Gyilkos elmék sorozat (aminek egyik másik részét én magam is szorongva nézek meg), amit egy-két év múlva talán majd szintén megnézhetnek a gyerekeink akár a délutáni matiné idején is.

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy merre haladunk.

Rádöbbenés

Mostam. És most tele van a ruhaszárító rózsaszín, sárga, narancsszín fodros-bodros ruhácskákkal. Ettől most kicsit fura, sokkos állapotba kerültem. Ugyebár egy ideje egyértelmű, hogy lányom lesz. De egy dolog a tudat és egy másik dolog a rádöbbenés.

Nekem már van egy fiam. Hogyan fogok tudni elboldogulni még egy lánnyal is? Jönnek a kétségek. Mit kell másképp, mit kell ugyanúgy? És még van 5 hét hátra, ha minden igaz. Addig még akár hozzá is szokhatok a gondolathoz. Nem egyszerű ám ez a dolog, de majdcsak lesz valahogy. 

Ma az otthonról hozott gyerekruhákat mostam ki. Holnap előszedem a szekrényből a korábban elpakolt bébiruhákat, amiket Ferike kinőtt. Utána jön az ágynemű, gyerekülés huzat és a többi járulékos dolog.

Ja, és tegnap óta nejlon ágybetéttel alszom. Nem mintha félnék a burokrepedéstől, de a matracot mégsem kellene tönkretenni. Most már tudatosan készülődök. :)

Szüléstörténet átgondolva

Az idő megszépíti? Lehet. De nem fogom azt mondani, hogy jó volt vagy mégse volt olyan rossz, mint amit leírtam másfél éve. Mert igenis fájt, hosszú volt és alapjaiban reméltem, hogy jobb lesz. DE!

Így a második előtt megint olvasgatom mások (az enyémet nem merem) szülési élményeiről szóló beszámolókat. Sok a panaszkodó anyuka. Nem figyeltek rá eléggé, durván szóltak hozzá, nem volt megfelelő az ellátás stb. Úgyhogy én most le fogom írni a pozitívumokat az első szülésemmel kapcsolatban, hogy aki látja, adja tovább, hogy egy rossz szülés is lehet jó. Meg amúgy is igyekszem a jó dolgokra koncentrálni, mert ha begörcsölök a rossztól, még nehezebb lesz a szülés.

Először is, ugye nem volt fogadott orvosom/szülésznőm/fenékvakaróm/vécés nénim. Ugyebár ez szokott lenni az első "hiba", amit felrónak, ha a kismama szerint nem foglalkoztak vele eleget. Miért nem fogadtál orvost? Nos, ennek több oka is van, amikbe most nem mennék bele, de most se lesz fogadott doki.

Nem volt a szülésem se könnyű, se komplikációmentes, de megvolt. Jól legyengültem, de a gyerek egészségesen született, jól elláttak engem is meg őt is, és mindenki kedves volt hozzánk. Nem nyaltak körbe, nem bántak velem úgy, mintha porcelánból lennék, hanem elmondták, mit kell tudni/tenni és segítettek, ahol kellett. Én nem is vártam volna el, hogy abajgassanak, nem az a dolguk.

A kórházi kosztról nincs sok élményem. Ettem valamennyit, arra emlékszem, de alapvetően anyáék meg Jozsó hoztak nekem ehető kaját - ezt tudom ajánlani mindenkinek, ha nem tetszik, amit adnak.

A csecsemős nővérek sem ugráltak körül. Elmondták, hogy rosszul szoptatok - biztos úgy is volt -, mondjuk mind szerint épp az volt rossz, ahogy az előző útmutatása alapján próbálkoztam, de ez mellékes. Igenis, egy elsőgyerekes anyuka nem tudja, hogy kell szoptatni. Azért, mert ezt nem tudod gyerek nélkül gyakorolni és kész. Tudomásul kell venni, hogy nem piszkálni akarnak azzal, hogy azt mondják, rosszul csinálod, hanem segíteni, hogy jobban menjen. És igenis nehéz lehet kívülről "megmutatni", hogy kell csinálni. Arra kénytelen vagy ráérezni. Persze akkor, hormonokkal tele elég nehéz objektívnek maradni és nem sértésnek venni a segítséget.

Emellett egyetlen nővér vagy orvos se tolt le azért, mert nem bírtam nézni, ahogy vért vesznek a gyerektől - sőt, a sápadtságom miatt még széket is adtak, hogy üljek le gyorsan, nehogy bajom legyen. Senki nem szólt be, hogy bezzeg a nagyanyáink szültek, szoptattak és mentek vissza kapálni...

Szóval, nekem az a véleményem, hogy hormonoktól túlfűtve sok dolog van, ami hirtelen rosszul eshet, de így utólag belegondolva én szerencsésnek érzem magam, mert a DOTE szülészeten minden felszerelés és alkalmazott rendben volt, és mindent megtettek (és megfelelően csinálták), ami benne van a munkakörükben.

Körülugrálni meg ott volt a család, miután hazajöttünk. És csúnya dolog ezt mondani, de az sokkal zavaróbb és fárasztóbb volt... :)

Hány rokonod van?

A téma az esküvő. A szereplők a faluban (anyáéknál) lakó család. Nagyi és apuka nyugdíjas, anyuka varrónő - hol van munkája, hol nincs. Három gyerek van, ebből kettőnek van már családja, a legkisebb most fog nősülni. Anyuka nemrég mondta anyának, hogy milyen szerencsések (mármint anyáék), hogy tudnak minket támogatni anyagilag, mert nekik sajnos nincs rá lehetőségük. Erre azt gondolná az ember, hogy akkor nem szerveznek rongyrázós lagzit, hiszen nincs miből.

Nos, ma beszélt anya az anyukával. Kétszáz(!) fős esküvő lesz. A rendezvény nagy részét a menyasszony családja fizeti (tőlük jön a több vendég), az ismerőséknek "mindössze" 60 meghívottjuk van.

Elsőre kiakadtam a számokon. Egy 200 fős esküvő kétmillió forint - fejenként 10000 forintot szoktak számolni rá, nyilván ennél lehet olcsóbban és drágábban is kihozni. Nem az én dolgom, hogy vagy honnan fizetik ki (akár a saját 600 ezres részüket, akár az egészet - bár nem értem, minek ennyi pénzt fizetni egy napért, de mindegy). 

Ami engem megdöbbent, az a vendégek száma. Hogy a manóba tudnak összeszedni ennyi vendéget? Adriék esküvőjén talán 70 ember volt (vagy 75?) összesen. Ebben már benne voltak a szomszédok, apa és apósék főnöke feleségestől, ismerősök, barátok, kötelező körök (az ő esküvőjükön voltak tesómék) és a rokonok. Oké, szűkített lista volt. Minden baráttal együtt lehetett volna 120 fő is, de az a maximum. És szerintem így is túl sok volt a "kívülálló". Nálunk össze-vissza 43 ember volt, és nekem az is tömegnek tűnt. Szóval, el sem tudom képzelni, hogy tud egy pár összeszedni kettőszáz embert egy esküvő vendéglistájára... Nekem ez akkor sikerült volna, ha mondjuk meghívom az összes évfolyamtársam, gimis és általános iskolás osztálytársam - nyilván a Jozsóét is - az összes közvetlen munkatársat és szerintem még akkor se jönne ki a 200. Tényleg nem értem. Ahogy azt sem, hogy mi értelme van. De egy dolog valószínű - mivel ismerem a vőlegényt, merek tippelni - ugyan a nagy esküvő nem garancia semmire, de ők nem fognak két év múlva elválni. Legalábbis, nagyon meglepődnék rajta. 

De mostanában olyan sok meglepetés ért, hogy lehet, nem is kellene tippelgetnem...

Shrek - az utolsó

Hétvégén megnéztük a legújabb Shrek filmet. Minden szülőnek (főleg a fáradt apukáknak) ajánlani tudom, aki úgy érzi, a fejére nő a család. Igen, néha valóban borul a bili, de azért nem szabad mindent eldobni az első "ajánlatra", mert a végén rájöhetünk, hogy mekkora hibát követtünk el. (Nem kanyarodok vissza a válásos bejegyzéseimhez, bár lehetne.)

Nem akarok most részletes kritikát vagy egyáltalán a történetet leírni, mindenki nézze meg, akit érdekel. Talán annyit mondanék el, hogy szerintem nagyon jól beleültették a megszokott Shrek stílusba azt a mondanivalót, amit a felnőtteknek szántak vele, ugyanakkor a gyerekek számára is élvezhető maradt a történet.

Tényleg csak azt tudom mondani: nézzétek meg!

Abortusz

Olvastam egy bejegyzést a Poronty blogon. Sokat lehet vitatkozni a témáról - hogy az írónak például tényleg abortusza volt-e vagy sem -, ott ebbe nem akartam belemenni, viszont önkéntelenül is elgondolkodtatott a kérdés, és úgy érzem, már tudok róla értelmesen írni.

Előrebocsátom, hogy nagyon nem preferálom az abortuszt. Ennek nincsen igazán vallási vagy egyéb ideológiai alapja, nem vitatkoznék senkivel, hogy a magzat jogi személy-e vagy hasonlók, csak alapvetően azt mondom, hogy ha lehet, inkább ne. Ugyanakkor természetesen nem dugom a homokba a fejemet és minden nehézség nélkül fel tudok sorolni olyan eseteket, amikor magam is az abortuszt választanám.

Újabb kategorikus kijelentés a témához: felelőtlenségnek tartom, ha valaki 60+ évesen, betegen (örökíthető, gyógyíthatatlan, szellemi betegségekre gondolok például) vállal gyereket. Egyszerűen azért, mert egy gyereknek szüksége van a szüleire - lehetőleg mindkettőre és lehetőleg minél tovább (mi ezért is vállaltunk a trendhez képest fiatalon gyereket). Ugyanakkor szintén nem tartom nagyon szerencsésnek (a felelőtlenség ide talán durva szó, bár néha szoktam azt is használni), ha valaki megtudja a terhesség alatt, hogy a gyerekének olyan baja lesz, amivel nem hogy teljes életet nem fog tudni élni, de egész életében másokra lesz utalva, ennek ellenére ragaszkodik a gyerek megtartásához. Mondhatjuk, hogy ez az ő magánügye. És tényleg az, amíg ő gondoskodik róla. De azért lássuk be, a szülő általában hamarabb hal meg (esetleg rokkan le már korábban), minthogy a gyerekét élete végéig ellássa. Akkor pedig azt a szegény gyereket igenis be fogják dugni valamilyen intézetbe, ahol ugyan kap szakszerű segítséget, hogy elvegetáljon (tisztelet a kivételnek, ahol többet is), de ennyi.

Van egy régi történetem egy asszonyról, akit nagyra tartok, és aki maga megrögzött abortuszellenes. Szerinte az abortusz bármilyen okból is történik, gyilkosság. Kicsit megingatandó a kijelentésében felvázoltam neki egy lehetőséget. Mi volna, ha -az akkor 12 éves- kislányát megerőszakolná valaki és minden utólagos óvintézkedés ellenére teherbe esne? Akkor is kényszerítené a gyerekét, hogy megtartsa a babát? Erre igazából nem tudott válaszolni, én pedig kicsit szégyelltem is magam, hogy ilyen durván estem neki a témának. Ugyanakkor sajnos látni kell, hogy igenis vannak esetek, amikor az abortusz a felelős döntés.

A reggel olvasott cikkben szereplő hölgynek amúgy valóban nem abortusza volt, "csupán" a terhesség első harmadában elhalt magzatát szedték ki a testéből, ugyanakkor voltak vele egy szobában olyanok, akiknek valódi művi megszakításuk volt (például egy 15 éves kislány).

Szomorú, hogy ennyire "könnyű" racionálisan látni egy ilyen összetett kérdést, mint amennyire én annak látom most. De sajnos muszáj. Mert ez is a felelősség vállalásáról szól, ugyanúgy, mint az, ha megtartunk egy babát. Az első terhességemnél még rettegtem az abortusz gondolatától, a másodiknál már értelmesen tudtam róla gondolkodni. Azt hiszem, egészen más azt mondani, ha kiderül, hogy beteg lenne a baba, hogy vetessük el, ha az embernek már van egy egészséges. Nem hiszem, hogy könnyű döntés lett volna, ha meg kellett volna hozni, de tudom, hogy meghoztam volna. Ugyanakkor, sosem vetetnék el egy egészséges gyereket - mondom most, 27 évesen, hogy magam is egészséges vagyok -, csak azért, mert macera lenne még egy.

Úgy gondolom, nekem most ez a véleményem az abortuszról.

Válás ismét

Újabb ismerős családi állapotában történt változást tolt az arcomba ma reggel az egyik közösségi portál. Komolyan megdöbbentő, hogy mennyien válnak el manapság. Persze én is olvasok cikkeket meg statisztikákat, de ez így napról napra elém téve sokkolóan hat. Ilyen sok elhamarkodott házasság születne? Vagy ennyire könnyen kilépnek az emberek egy hivatalos kapcsolatból is? És ez csak engem sokkol ennyire?

Nem akarom elhinni, hogy a körülöttem lévő emberek valóban mind párkapcsolati analfabéták lennének. Akkor viszont tényleg nem értem, mi ez a hirtelen megnövekedett "válási" arány.

Ráérhetnénk még egy kicsit?

Megint jön a meleg és én megint egyre nehezebben bírom. Egész éjjel feszült a hasam és többször is nyomott úgy a kishölgy, mint aki ki akar jönni. Pedig még nem kellene. Most itt ülők-fekszek a laptop mellett és szuggerálom, hogy jó az még neki ott bent, illetve közben igyekszem elterelni a figyelmemet a dologról. Legalábbis, ami a szülést illeti.

Rengeteg dolgom lenne még. A babaruhákat ki kell mosni, vasalni, elpakolni. Előkészíteni a bébihordozót, rendbe tenni a lakást, elrendezni a kiságyat meg még nem is tudom most elgondolni, mi mindent.

Közben persze vannak egyéb dolgaim is. Van egy új kihívásom - akarom mondani virágom :) -, amit Kettől kaptam múlt héten. Mint kiderült, sikerült kiválasztania egy olyan növényt, aminek elég határozott igényei vannak - remélem, meg tudom tartani. :)

Közben a másik nagy kihívás, hogy zoknikutyának kutyaólat kell készíteni. Ez lesz a hétvégi program, ha fogom bírni. Jelenleg szegény kutyus egy tejesdobozoknak készült kartonban "lakik", már amikor Ferikének olyanja van, hogy bele akarja pakolni. Meg kell jegyeznem, hogy nem mi mutattuk neki, hogy a kutyusnak házban a helye, egyszerűen magától úgy érezte, hogy a doboz oldalán lévő ovális lyukon pont jól be lehet tuszkolni a zoknikutyát. Okos gyerek, mindig is mondtuk. :) Szóval, ezért hétvégén majd készítünk zoknikutyának egy szép színes házikót valami dobozból, hogy abba lehessen a későbbiekben betuszkolni.

Közben be kellene küldeni a liberoklubba a vonalkódokat is, hogy megérkezzenek az ajándékok a szülésre - ugyanis nem áll szándékomban még ilyen korán szülni (mintha rajtam múlna).

Mindeközben egyre érzékenyebb vagyok - minden dologtól képes vagyok pityeregni - és szerintem egyre összeszedetlenebb is. Pedig még legalább két bejegyzés van a fejemben, de lehet, hogy értelmetlenség miatt elmaradnak... Mostantól pedig fokozottan igaz, hogy ritkulni fognak a bejegyzések. Hiába lenne mit írni, egyszerűen nem bírok fogalmazni. Ez van...

Végjáték?

Honnan tudhatod, hogy terhesség vége felé jársz? Itt van néhány árulkodó jel:

• 3 nap alatt összesen nem aludtál 8 órát
• éjfélkor még nekiállsz spagettit főzni, mert meg akarsz halni éhen
• akárhogy ülsz/fekszel, minden kényelmetlen
• nem tudod eldönteni, hogy jobban félsz-e a szüléstől, mint amennyire szeretnél már túl lenni rajta
• már tényleg terhesnek érzed a dolgot

Az utóbbi napokban kezdek besokallni. Meleg van, kényelmetlen vagyok saját magamnak, nem tudok aludni, a kialvatlanság miatt türelmetlen vagyok. Nem jó ez így. Még mindig van 51 nap hátra. Nem hiszem, hogy korábban szeretnék szülni - legalábbis semmiképp nem sokkal korábban -, mert azt akarom, hogy fejlődjön ki rendesen a baba. Ugyanakkor az biztos, hogy ez a nyári terhesség sokkal rosszabb, mint a téli volt (legközelebb odafigyelünk a fogantatásra).

A baj leginkább az, hogy nem tudom kipihenni magam és nem fekhetek le akármikor, mivel Ferikét nem hagyhatom magára. Szegény már lassan biztos érzi, hogy változás jön, mert egyre kevesebbet emelgetem (nem bírom el) és sajnos néha elég türelmetlen vagyok vele a fáradtság miatt.

Emellett hatalmas árakat fizetek minden alvással töltött időért. Tegnap például - két olyan éjszaka után, amikor egyenként maximum 3 órát aludtam - délután sikerült egy huzamban teljes két órát aludni. Ennek az lett a böjtje, hogy ma éjjel egy pillanatra se bírtam elaludni. Amikor Ferikével voltam terhes, ez nem volt gond, aludtam után való nap, amikor el tudtam aludni. Most viszont reggel fél hétkor kelünk és a 11 órás ebédig játszunk. Utána Ferike alszik egyet, én meg vagy igen vagy nem - sajnos az emberek egy részének tökéletes érzéke van ahhoz, hogy pont akkor hívjon fel, amikor véletlenül sikerült elaludnom. És ha ilyenkor felébredek, akkor annyi az alvásnak. Fáradt vagyok.

Tudom, hogy nehéz lesz az életünk két gyerekkel, de most úgy érzem, hogy fizikailag könnyebb lenne, ha ténylegesen el bírnám látni a feladataimat. Aztán majd siránkozom, hogy mennyire lestrapál a két gyerek. :)

Amúgy a látszattal ellentétben boldog vagyok, csak valahogy ki kellene pihennem magam. Meg lehetne lyan 8-10 fokkal kevesebb... De egyszer majd ennek is vége lesz, és akkor majd jön más. :)

Szeretnék a jövőbe látni...

Csak egyszer... csak szombat estig... :)

Válás

Nem olyan régen olvastam egy cikket arról, hogy a baráti körökben "ragályos" a válás vagy a szakítás. Mindezt a nálam okosabb emberek azzal magyarázták, hogy ha a közvetlen környezetünkben valaki a kapcsolata befejezése mellett dönt, az minket is arra késztet, hogy felülvizsgáljuk a saját párkapcsolatunkat, és ilyenkor esetleg előjöhetnek olyan rejtett "potenciálok", amik miatt mi is szakítunk.

Valamilyen szinten egyetértek a fentiekkel. Nem hiszem, hogy a ragályosság jó szó a dologra, de azt én is tapasztalom, hogy egy közeli ismerős párkapcsolati válsága valóban elindít egyfajta önelemző folyamatot. Vannak dolgok, amiket viszont nem értek.

Vegyünk egy régi ismerőst. A kapcsolat egészen romantikusan indul, mindenki boldog. Együtt vannak 6-7 évig - ebben benne van egy kisebb mosolyszünet -, aztán egyszer csak megjelennek az eljegyzésről szóló hírek. Ahogy ez lenni szokott, nagy készülődés, felhajtás, csodás, uszályos menyasszonyi ruha, nagy esküvő. És aztán egy évvel később a meglepetés. A pár egyik tagja minden közösségi portálról törli magát - ahol előtte fotók és a családi állapot is fennen hangoztatta, hogy megtalálta élete párját -, a másiknál pedig a családi állapot "egyedülálló"-ra módosul. Elváltak.

Nyilván, nem akarok ítéletet mondani, hiszen nem ismerem a konkrét részleteket, de azért elgondolkodtatónak tartom a dolgot. Számomra a házasság - bár lehet, hogy a miénk is elkapkodottnak tűnt a kívülállók számára - egy felelősségteljes döntés, amit nem egy-két évre köt az ember. Emellett nagy luxusnak tartok egy flancos, nagy bulis valamit egy bizonytalan kapcsolat "megerősítésére", ugyanis másra ilyen esetben nem tudok gondolni, csak arra, hogy az esküvő ezt a szerepet hivatott betölteni. Ugyanolyan hiba ez szerintem, mint egy házasság megmentése érdekében gyereket vállalni. Ha nem vagyunk biztosak magunkban, egymásban vagy a kapcsolatban, akkor várjunk inkább, ne szaladjunk bele egy nehezen felbontható vagy visszafordíthatatlan dologba.

A történet már foglalkoztat néhány napja és engem is elfogott tőle az önelemzési kényszer, aminek eredményeképp rájöttem, hogy ugyan egy kapcsolat sem zökkenőmentes - a miénk sem -, de ettől még tartom magam ahhoz, hogy akartam és továbbra is akarom ezt a házasságot. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen könnyen fel tudnám ezt adni. Egy kapcsolatot ápolni kell, nem belesüllyedni és várni, hogy kibírja-e a hétköznapokat. De kérem, annyi év után az ember nem érzi, hogy nem elég stabil a kapcsolata? Nekem is volt rossz kapcsolatom, és bár sokáig próbáltam meggyőzni magam, már akkor is tudtam, hogy nem az utolsó néhány nap, hét vagy hónap döntött el mindent, nem akkor ment tönkre a dolog. 

Az én véleményem az, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de ha úgy döntünk, belevágunk egy házasságba, akkor meg nem szabad az első néhány nehézség után feladni.

Mindenesetre a történet elgondolkodtató...

Testvérek

Igyekszem elolvasni egy rakás cikket arról, hogy miként célszerű két gyerekkel bánni, hogy minimálisra tudjam csökkenteni a testvérféltékenységet meg az esetleges félrenevelést.

Ne hasonlítsd össze őket! A "bezzeg a testvéred ilyen vagy olyan" kijelentések olajat öntenek a tűzre. Mindegyik gyerekben találd meg azt, amiben ő a jó és azt erősítsd. De ne ess át a ló túlsó oldalára! Azt se mondd neki, hogy látod, te ebben vagy jobb, mert az meg a másiknak fog rosszul esni. Igyekezz mindkettőt egyformán dicsérni és ahol kell, segíteni.

Ne próbálj testvérvitában dönteni! Ha döntőbírót játszol, akkor az egyik gyerek mindenképp úgy érzi, hogy a másikat jobban szereted, hiszen az ő pártját fogtad. Jobb megoldás arra biztatni őket, hogy hagyják abba a veszekedést. "Mi lenne, ha együtt játszanátok azzal a játékkal, ahelyett, hogy veszekedtek rajta." vagy "Hagyjátok abba inkább a veszekedést, és együnk meg együtt egy szelet süteményt." Ha eltereled a figyelmüket a veszekedésről, akkor elérted a célt és közben nem bántottad meg egyiket sem.

Ne egyformán kezeld őket, hanem egyéniségként! Nem várható el, hogy két különböző emberi lény - legyen akármilyen fiatal is - ugyanúgy reagáljon mindenre. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az egyiknek többet kell megengedni vagy adni, mint a másiknak, viszont nem szabad görcsösen ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amik a nagyobbnál működtek. Ez ugyanis visszakanyarodik az első hibához - a gyerekek összehasonlításához. Szeresd őket ugyanúgy, de bánj velük a személyiségüknek megfelelően. Mindig találj középutat.

Ne kényszerítsd őket kibékülésre! A békepuszi, kézfogás, megígérem, hogy többet nem húzom meg a haját nem jó megoldás, mert felszín alá temeti a problémákat, amik később sokkal nagyobb gondokat okozhatnak. Ha a gyerek duzzogni akar, tegye. De ne vigasztald se a duzzogót, se a másikat. A sértődés rövidebb idő alatt elmúlik, ha hagyod, hogy kidolgozza magából a gyerek. Csak akkor avatkozz be, ha a dolog tettlegességig fajul. De akkor határozottan vess véget a veszekedésnek, esetleg kérd meg őket, hogy üljenek le egy-egy párnára/sarokba és gondolkodjanak el, hogy ez nem volt szép viselkedés. Ha hagyod őket duzzogni, azzal fejlődnek.

Próbálj lehetőség szerint közös és külön programokat is szervezni! Ha a kicsi már elég nagy, lehet közösen játszani, fürdeni. Ugyanakkor mindkét gyereknek éreznie kell, hogy önmagában is fontos. Legyen időd arra, hogy külön-külön is foglalkozz velük. Amíg a kicsi alszik, lehet a naggyal külön játszani vagy akár sütni egy süteményt. Aztán a kicsivel tornázunk, közben nagy játszik mellettünk, vagy ő is tornázik ("Milyen jó, hogy te már egyedül is tudsz tornázni" kijelentéssel nem fog követelőzni, hogy őt is te mozgasd meg).

Ne tiltsd el a nagyot a kicsitől! Még ha maga is kicsi, a nagy testvér hamarabb megszokja a kicsi jelenlétét, ha segíthet a körülötte lévő munkákban. Ne adjunk neki ereje fölötti feladatokat, de apró dolgokat nyugodtan rábízhatunk, így minél inkább aktív részese lesz a testvér életének.

Végezetül, anya megjegyzése arra, hogyan lesz időm mindenre két gyerek mellett: "Egy nap 24 óra és egy éjszaka. Csak sajnos az éjszakát már nem bírod átdolgozni."

Hát, sok sikert nekünk. :)

Körkérdés: Boldog vagy?

Sikerült ma több cikket is elolvasnom emberi sorsokról, illetve arról, hogy általánosságban is igaz, hogy nem vagyunk boldogok. Valami nemzetközi felmérés szerint például tízes skálán a magyarok boldogság indexe 5 alatt van. Tényleg ennyire nem vagyunk boldogok?

Összegezzük hát az életemet, hogy megtudjuk, mi is lehet a boldogság. Az alapelv az lesz, hogy nem siránkozom a döntéseim miatt, hiszen visszacsinálni nem lehet őket, és nem próbálok azon álmodozni, mi lett volna, ha (el fogom mondani, mi is lehetett volna, de nem vágyakozásom tárgyának tekintve).

Nézz magadba, ember: te döntöttél.

És nem is döntöttem mindig jól. Nem tudtam egyből olyan szakot találni az egyetemen, ami nekem való. Nem találtam meg azonnal életem szerelmét. Nem ment minden zökkenő mentesen.

A diploma után elkezdtem a PhD-t és szentül hittem, hogy tanítani akarok - most már ebben vagyok a legkevésbé biztos. Ezután férjhez mentem, vettünk lakást, megszületett Ferike. Ez persze sok változást hozott az életünkben és rengeteg lemondással jár. De most is kijelentem, én akartam így és nekem ez így jó. Most pedig ismét messzebb toltam a nagy karrierépítést, hiszen szeptembertől újra kisebb lesz a lakás. De továbbra is fenntartom, hogy ez is saját választás és nem adnám semmiért.

Mi lett volna ha...

Lehettem volna sikeres(?) pedagógus vagy akár építhettem volna (építhetnék) karriert a versenyszférában - végülis állítólag versenyképes diplomám van. Bulizhatnánk esténként, járhatnánk nyaralni vagy csak vehetnénk egy rakás kényelmi cuccot - plazmatévé, mittudomén. De komolyan, hiányzik ez nekem? Hazudnék, ha azt mondanám, nem lenne jó néha többet pihenni. De hogy egy nyaralás vagy egy átbulizott éjszaka miatt lemondjak arról a sok csodáról, amit az anyaság jelent... soha. (Bár nekem sosem volt egyik sem létszükséglet)

És akkor most mi is van?

Huszonhét éves vagyok, szeptembertől két gyerek édesanyja. Van egy lakásunk, kocsink. Nyögjük a frankhitelek összes kockázatát, mint sokan mások. Egy fizetésből, gyesből és szülői segítségből élünk. Nyaralás címszó alatt elmehetünk a szülőkhöz vagy a testvérekhez. Nincsenek luxuscikkeink, nem élünk nagy lábon. Valószínűleg a két gyerek után, majdnem nulla szakmai tapasztalattal nem lesz egyszerű munkát találnom. Jelenlegi helyzetünkben csak távoli reménysugár, hogy egyszer kertes házunk lehet és így vállalhatunk harmadik gyereket is.

Ülök itthon, hupikék törpikéket nézek a gyerekkel, vagy sétálunk, építünk kockákból tornyot vagy formákat válogatunk. Közben igyekszem rendben tartani a lakást, mosok, főzök, mosogatok, takarítok. Mindez azért 7 hónapos terhesen már egyre fárasztóbb. És sokaknak úgy tűnhet, hogy két diplomával elvesztegetem az időmet.

Hogy boldog vagyok-e?

Igen. Határozottan boldog vagyok. Nem mondom, hogy állandóan. azt se mondom, hogy nincsenek nehézségek vagy igazi mélypontok. De ettől még érezheti magát teljesnek és boldognak az ember. Persze ehhez hozzátartozik, hogy nem siránkozok azon, hogy másoknak mi jutott. Nem nézem irigykedve, hogy mim lehetne, hanem örülök annak, amim van.

Szerencsésnek érzem magam, hiszem 27 évesen sok dolgot elértem, amit kitűztem magam elé. Nem mindent, de sokat. Persze, ha az ember tényleg belegondol, mindent nem lehet, mivel rengeteg álom egyszerűen üti egymást. Aki mégis meg tud mindent valósítani, annak gratulálok :), én azonban nem érzem magam kevesebbnek ettől.

Tisztában vagyok a lehetőségeimmel, a korlátaimmal és azzal, hogy ugyanannyi erőfeszítésbe telik örülni annak, amink van, mint azon keseregni, hogy mink nincs. Az utóbbi azonban csak fölöslegesen rövidíti az életünket, ami újabb lehetséges sikerektől foszthat meg minket. Nekem ez az életfilozófiám.

És köszönöm szépen, boldog vagyok. :)

Valami elromlott belül...

Aki ismer, az nagyon jól tudja, mennyire édesszájú vagyok. Mindig is imádtam a süteményeket, fagyikat, mindenféle édességet. Aztán jött az első terhesség, és én megállás nélkül lapátoltam magamba a cukrot - nem szó szerint, hanem mindenféle változatos formában. Valami eredménye lett is a dolognak, hiszen több, mint 20 kilót híztam a kilenc-tíz hónap alatt, aminek azért a nagy (jó nagy) része visszament. Ezután ismét kiderült, hogy babát várok és megkezdődött az újabb súlydömping. Most azonban volt egy plusz aspektus, a diabéteszgyanú. Elhagytam a cukrot, szinte teljesen. Majdnem mindent meg lehet oldani nélküle - amit meg nem, abba vagy beleteszem (kelt tészta) vagy azt elhagyom az étrendemből. Eleinte nehéz volt, aztán hozzászoktam. Vannak dolgok, amiket már nem is fogok visszaalakítani - például a tejeskávé meg a kakaó tökéletesen megfelel édesítővel is. Most nem is hízok, csak a hasam nő.

Az arculcsapás ezután jött, vasárnap, amikor fagyit készítettem. Befőttből volt, mivel rengeteg a befőttem és el kellene használni, így plusz cukor nem is ment bele. Ennek ellenére azért szerettem volna enni belőle egy keveset. A sokk a második kanálnál ért. Egyszerűen nem esett jól az édes íz - pedig meggyfagyi volt, vagyis nem is émelyítő. Szóval, most ott tartok, hogy nem hogy kibírom cukor nélkül, de egyszerűen nem bírom cukorral. Remélem, ez nem jelenti azt, hogy valami tényleg elromlott - esetleg a cukorszintem mégis rosszul áll -, hanem csak valami hormonális vagy megszokási dolog, amit a szülés után "ki fogok nőni". Nagyon remélem.

B-terv, ami a diabetikus sütinél is működik

Ha a süti nem sikerül, nem baj, majd lesz belőle somlói. Ezt a trükköt mindenki ismeri, aki rontott már el piskótát (nyilván nem az elsózott, hanem a darabokra tört verzióra gondolok).

Úgy kezdődött a dolog, hogy tortát akartam sütni. a múltkori sikeren felbuzdulva most egy tejszínes torta lett volna terítéken - hozattam is Jozsóval egy fél literes tejszínt.

A koncepció úgy nézett ki, hogy egy kakaós (2 tojásos) diás piskótára teszek 3 réteg tejszín krémet, sorban: kakaós, kávés és sima tejszínt, majd megszórom kakaóval az egészet. Az elmélet el is jutott a gyakorlatig, mindössze ott hibádzott hogy a tejszínkrém a habfixáló ellenére nem volt elég szilárd (vagy én nem voltam elég türelmes, mindenesetre, a torta elkezdett szétfolyni. Nem okozott ez azért akkora gondot, csak így maradt a somlóis megoldás. A krémet belekanalaztam egy tálba, a tortalapot pedig beledaraboltam. Igyekeztem a krémbe úgy beleforgatni a lapokat, hogy ne váljon egyneművé, így azért még érezni külön is a kakaót és a kávét benne.

Így lett végül egy tiramisu és kakaós somlói közti diabetikus desszertem.

A hozzávalók:

piskóta: 2 tojás, 2 evőkanál édesítő, 1 evőkanál liszt, 1 evőkanál kakaó, 1 teáskanál sütőpor.

krém: 0,5 liter tejszín, 2 evőkanál édesítő, 1 evőkanál kakaópor, 1 dl kávé (nekem koffeinmentes, természetesen :P)

Amire végre büszke vagyok

Sokadik próbálkozásra, úgy, hogy tényleg hallgattam rengeteg tanácsra, kísérleteztem saját módszerekkel, sőt, még arra is vetemedtem, hogy pénzt adjak néhány szelet süteményért, végre sikerült alkotni valamit, ami tényleg finom. Nem elmegy, nem ehető, nem középút, hanem finom.

Sok dolog vezetett el ehhez az eredményhez. Először is - sajnos - tényleg kellett hozzá a cukrászdai süti kipróbálása, hogy lássam, milyen is egy hivatalos diabella süti. Aztán még egy másik cukrászda honlapja is, ahol sikerült kiderítenem, hogy mi a "titka" a diabetikus sütiknek. Nevezetesen, hogy a krémek alapja: joghurt, tejszín, túró és mascarpone.

Ezután már csak a tésztát kellett kikísérletezni. Ehhez tegnap elvégeztem egy fura összehasonlítást (szembe jött ugyanis egy cukorbeteg blog, ahol találtam egy piskótareceptet.

Tehát a piskóta receptje: tojásonként 1 csapott evőkanál édesítő (por állagú), 1 púpozott evőkanál liszt és egy kis sütőpor. (Ha kakaós vagy diós piskótát akarunk, akkor 1-1 evőkanál lisztet helyettesítünk velük.)

A próba (nevezzük önszívatásnak) a következőképpen zajlott. Két piskótát sütöttem ugyanezzel a recepttel, 2 tojásból, az egyiket édesítővel, a másikat cukorral. Meg kellett tapasztalnom, hogy természetesen nem pont ugyanolyan az édesítős tészta állaga, ugyanakkor a recept végülis bevált. Kicsit sűrű lett az eredmény az általam használt normál piskótatésztához képest, de tortaalapnak tökéletesen megfelelt. És nem keserű - ez nagyon fontos, mert eddig főleg ezen buktam el.

A krém a fenti tortában egyszerű joghurtos krém: 1 nagy pohár natúr joghurt, ízlés szerint meggy (tudom, szezon van, de épp nem voltunk otthon, úgyhogy nekem befőttből ment), illetve 1 evőkanál édesítő. Az egészet összeturmixoltam majd betekevertem 2 csomag zselatin fixet.

Megjegyzések: friss meggy esetén több édesítő kell, szerintem 2-3 evőkanál. Valószínűleg egy zselatin fix is elég lett volna, ha lett volna türelmem kivárni, míg megdermed, de lehet, hogy legközelebb sima zselatinnal csinálom.

A zselé a torta tetején egyszerű zselatin és a meggybefőtt leve, illetve 1 evőkanál édesítő. Legközelebb ki fogom próbálni piros tortazselével és 2 kanál édesítővel (annyit írt a recept, csak a befőtt leve ugye édes).

A zselé alá természetesen került egy sor darabos meggy, ami bármilyen gyümölccsel helyettesíthető (a joghurtban is, illetve a joghurtos krém maradhat natúr is, nem muszáj bele gyümölcs).

Az összerakásnál egy olyan technikát használtam, amit már rég ki akartam próbálni. A tésztát visszatettem a kapcsos tortaformába, abba öntöttem a joghurtos krémet, majd mikor megszilárdult, akkor készítettem el a tetejére a zselatint. (Itt jegyezném meg, hogy első nekifutásra majdnem tönkrement az egész, mivel én idióta fordítva szereltem fel a tortaforma oldalát, aminek következtében felemeléskor az alja ott maradt a tálalón, a krém meg nekiállt kifolyni. Köszönet Jozsónak a gyors segítségért, ami megmentette - a tortát és az idegeimet is.)

Büszkeségem fő oka az, hogy nem csak nekem ízlett a torta, hanem Jozsó is finomnak találta, ami igazán teljessé teszi az örömömet. Természetesen, ettől függetlenül továbbra is kétfelé kell sütnöm a süteményeket, mivel Ferike nem ehet édesítőszert, így Jozsónak is bőven jut cukros desszert, viszont így, hogy az édesítős süti is lehet finom és nem csak "elmegy", már nem tűnik akkora önkínzásnak, hogy süteményt tegyek a család elé.

Bögrés süti feljavítva

Most nem lesz kép, mert befaltam a süti nagy részét, így marad a recept.

4 ek liszt, 1/2 tk sütőpor, 1 ek kakaópor, 2 ek baracklekvár (itt csaltam, mert nem volt diétás), 4 ek tej, 3 ek olaj, 1 tojás, 4 édesítőbogyó. (Diéta nélkül 4 tk cukor megy bele édesítő helyett)

Az édesítőt először fel kell oldani a tejben (mikróba be 20 mp-re). Utána az összes hozzávalót összekeverjük egy kiskanállal egy minimum 3 decis bögrében. Ezután 3 percre betesszük a mikróba (750-800 W-on), majd lejárat után még egy percig bent hagyjuk a melegben.

A kész sütit kiborítjuk a bögréből és felszeleteljük karikákra. (Ha félsz, hogy nem jön ki, kenőkéssel mozgasd meg a szélét a sütinek, de normális esetben simán kiborul.) Magában vagy kakaóval finom uzsonna.

Gyors vacsora, amikor már szinte feladtam

Tegnap este - vagyis inkább délután - megint rám tört az alkotói válság azzal kapcsolatban, hogy mi is legyen vacsorára. Ha az ember nem olyan monotonon főz, mint egy-két ismerősöm (húsleves, tészta pörkölttel, töltött káposzta, rántott hús, fasírt), akkor ez előfordul vele néha.

A sokadik eredménytelen átgondolás után maradtunk az oké, akkor rendelünk valamit megoldásnál. Hogy ez mekkora hülyeség, amikor tele vagyunk alapanyagokkal és az egy órás kiszállítás ideje alatt a rendelt kaják nagy része elkészíthető - ráadásul a saját ízlésünknek megfelelően és olcsóbban.

Ezután az is eszembe jutott, hogy ebben a válsággal tarkított világban nem árt, ha nem hülyeségekre dobom ki a pénzt, mert számlából is van elég, meg akkor már hasznosan is elkölthetem, ha épp megmarad.

Tehát mégis maradt a főzés, csakhogy közben már megszületett az elhatározás is, hogy mit együnk. Sokszor szoktam ihletet meríteni a különböző kajarendelő oldalak és szórólapok kínálatából, végül most is ez történt. Néhány hónapja rendeltünk a wasabiból egy zöldséges-csirkés rizstészta ételt, ami nagyon megfogott, és elkészíteni sem bonyolult, ez lett tehát a vacsora.

A recept nagyvonalú lesz most, mert nyilván függ az otthon fellelhető hozzávalóktól meg a saját ízlésünktől. Ami feltétlenül szükséges azért az a rizstészta, szójaszósz és wasabi (nem kell megijedni tőlük, a tescoban mind megvehető). Ezek mellett nem árt némi csirkehús és zöldség. Ha jól emlékszem, a rendelt verzióban csirkemell szerepelt, de nekem az nem volt itthon (nem véletlenül, mivel a combot jobban szeretem), így csirkecombból készült a fogás. Két fő részére ebben az esetben egy egész csirkecomb leszedett húsa elég is (a csontból ma levest fogok főzni Ferikének meg magamnak). Emellett összeszedtem az itthon található és használhatónak tűnő zöldségeket. Így került a serpenyőbe csiperke gomba, sárgarépa, brokkoli, uborka, hagyma, fokhagyma és paprika.

Az elkészítés is rendkívül "bonyolult". Az összes hozzávalót kockára vágjuk, a húst kicsit bepácoljuk szójaszószba. A hagymát olajon megfuttatjuk, megpirítjuk rajta a húst, beletesszük a többi hozzávalót, ízesítjük még szójaszósszal és wasabival, pároláshoz felöntjük vízzel. A rizstésztát 3-5 perc alatt ki lehet főzni, mint akármelyik egyszerű tésztát. Ha a ragu majdnem készen van, akkor a tésztát is belekeverjük és fedő alatt pároljuk, amíg eléri a kellő puhaságot (szintén ízlés szerint). Nos, ez előkészítéssel és főzéssel együtt körülbelül fél óra (maximum 40 perc) volt - meccs szünetben előkészítettem, utána beledobáltam a hozzávalókat egy serpenyőbe (nem is muszáj wok) és minimális idő alatt elkészült. Sőt, még maradt is egy adag, hogy legyen nekem ma ebédre. :)

Tökéletes pillanatok

Vannak pillanatok, amikor azt érezzük, hogy minden tökéletes és jó, ami körülöttünk van. Számomra most ilyen ez a délelőtt. Hirtelen rám tört az érzés, hogy milyen boldog vagyok. Minden pontosan úgy van, ahogy nekem jó. Jó helyen vagyok, otthon érzem magam. Mindenem megvan, amire szükségem van. Olyan családom van, amilyet mindig szerettem volna. Minden pontosan olyan, amilyennek lennie kell.

Egyszerűen, boldog vagyok. :)

Változás

Kicsit felfrissítettem a blog kinézetét. Ennek az oka a változatosság mellett, hogy ki akartam próbálni az új kinézetszerkesztőt. Nem vittem túlzásba a dolgot, talán majd máskor, de legalább egy kicsit frissült a dolog.

Foci VB emlékek

A szüleim egyszerűen nem tudják eldönteni, "melyikük lánya vagyok", amikor megszállottan figyelem az órát, hogy mikor kezdődik a következő meccs. Igazából nem is kell egymásra mutogatniuk, mivel valójában nem ők tehetnek róla, hanem a nagypapám, pontosan Horváth nagyapa. Szerintem anyának fel sem tűnt a dolog, hiszen akkor volt bő 8 hónapos terhes és biztosan nem gondolta, hogy egy három éves kislányból idővel focirajongóvá léphetek elő, csak mert ott ültem nagyappa mellett a tv előtt. Az 1986-os mexikói VB-ről beszélünk, ahol én - ösztönös tehetséggel - ki is választottam a torna győztes csapatát és végig nekik szurkoltam. Nagyapa kérdezte is, hogy miért pont Argentína? Nos, a válaszom egyszerű volt, méltó egy hároméveshez: nekik a legszebb a mezük. :)

Hát, így kezdődött a dolog, ami most abban teljesedik ki, hogy Jozsónak nem kell megverekednie a távirányítóért a VB ideje alatt. Feltéve, ha a meccset akarja nézni. :)

Erkélynapló - az első paradicsom

Na, ember legyen a talpán, aki ezen a képen meglátja a lényeget, pedig ott van. Igazából már két napja megjelent az első kis paradicsom a koktélparadicsomon, de még csak most jutottam el a lefotózásáig. Ez többek közt annak is köszönhető, hogy mint látható - vagy nem - elég kicsike és rosszul fotózható.

Talán ezen a képen már látszik is. Jelenleg kb. 1,5-2 mm átmérőjű kis bogyó és még egyedül van, de virág rengeteg van már a tövön - meg a többin is -, úgyhogy remélehtőleg nemsokára újabbak fogják majd követni. :)

Születésnapi torta - nagyjából diétásan

Ahogy Andris is megjegyezte tegnap, öregszem. :) Mindenesetre, mégse tölthettem el úgy a születésnapomat, hogy nincsen tortám - diéta ide vagy oda. Éppen ezért az elmúlt egy hétben próbáltam keresni néhány használható receptet, amit átalakíthattam cukormentessé. Persze csak másodszorra sikerült, de ez még egész jó arány.

Maga a torta három - 2 világos és egy sötét - lapból áll, illetve kétféle krém van benne/rajta. A töltelék túrós, a külső bevonat pedig egy kakaós krém. A díszítés pedig a kakaós krémmel és darált dióval van megoldva.

A torta tésztájához 3 tojást, 15 dkg lisztet, 15 dkg margarint 1 cs. sütőport, 1 dl tejet, 1 ek kakaóport és 20 édesítőt használtam fel (a por édesítőtől nekem keserű lett a tészta - azt ki is kellett dobni). Az édesítőket felodottam a tejben, de akár mozsárban is össze lehetett volna törni (a krémeknél úgy csináltam). A tészta 2/3-át világos lapnak sütöttem meg - egyben, aztán vágtam ketté, mivel így is elég meleg van, nem akartam még tovább fűteni a sütővel. A harmadik harmadba belekevertem a kakaót és úgy sütöttem meg. Ez a tészta 20 cm-es tortaformába lett elég.

A túrós krémhez felvertem 25 dkg túrót, 2,5 dl tejszínnel, 15 édesítővel és egy csomag habfixálóval a fixálón írt recept szerint. A krémet 3 felé osztottam és betöltöttem vele a tortát ( a tetejére is került túrós krém is).

A kakaós mázhoz 2,5 dl tejszínt, 10 édesítőt, 2 ek kakaóport és 1 csomag zselatin fixet használtam. Ezzel a krémmel vontam be és díszítettem a tortát.

A torta tehát 20 cm-es és 12 szeletes. Így szeletenként kb. 12 gramm szénhidrátot tartalmaz - nem fogyókúrás, de legalább direkt cukor nincs benne.

Jozsó szerint érezni rajta, hogy nem cukorral készült - nyilván - ugyanakkor jó íze lett. Nem hiszem, hogy ha nem lesz muszáj, akkor még egyszer nekiállok cukor nélkül tortát sütni, mindenesetre most már tudom, hogy ezt is lehet jól csinálni itthon is.

Otthon

Nagyon fontos dolog, hogy az ember otthon érezze magát a környezetében. Ezért is dolgozunk olyan keményen az erkély rendezgetésén meg a lakáson is. Az erkély lassan kezdi is beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Tegnap este, ládarendezés, locsolás és összepakolás után végre nyugodtan kiülhettem a kellemes esti levegőre, kezemben egy bögre kakaóval és nyugodtan elmélázhattam a kis "kertem" szépségein, miközben finoman érződött az estike nyugtató illata. Igazi hangulatos befejezése volt a napnak.

Ma reggel pedig arra jöttem rá, milyen jó dolog is egy keleti fekvésű erkély, ha az ember egy nyári délelőtt kenyeret akar sütni. Most épp az erkélyen kel a tésztám, ami aztán majd finom kenyérillattal tölti meg az egész lakást.

Ezek azok a dolgok, amik nekem most otthonossá varázsolják a környezetemet.

Erkélynapló - átültetés és öntözőrendszer

Tegnap este végre eljutottam odáig, hogy átültettem a balkonládákban a növényeket. Ez egy kicsit több munkát jelentett, mint elsőre gondoltam, mivel az új ládák magasabbak, mint a régiek, így olyat nem lehetett az alacsonyak közé berakni. Ez most nem esztétikai szempont volt, hanem az új öntözőrendszer követelte meg. Jozsó ugyanis csöpögtetős öntözőrendszert készített a balkonládák fölé. Ehhez mindössze két darab 150 forintos védőcsőre és némi ragasztóra meg lyukakra volt szükség. A rendszer tegnap lett kész és renekül működik, így a levelek összevizezése nélkül lehet locsolni - akár napközben is, ha muszáj, mivel így nem égnek ki a növények.

Erkélynapló - virágtartók kívülről