A változatosság gyönyörködtet, úgyhogy most magyarul írok.
Komolyan gondolom, a dolgok csak úgy megtörténnek. Néha persze teszünk értük vagy ellenük, sőt általában próbáljuk irányítani az életünket, de nem mindig úgy sikerül minden, ahogy terveztük.
Talán furcsán hangzik ez így, de azért ha belegondolunk, igaz. az élet elrepül mellettünk, mi pedig - bár átéljük - szinte csak megéljük, se mint irányítjuk a dolgok alakulását.
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, sok minden történt. Voltak nehéz pillanatok, de most ezek is a feledés homályában vesznek. Emlékszem képekre, pillanatokra, mozzanatokra, de nincs meg a teljes film. Pedig ott voltam végig. Vicces, hogy amikor számadást készítünk, milyen kevés dolog ugrik be.
Emlékszem egy óriási lelki törésre, amikor megtudtam, hogy költözünk - először, de messze nem utoljára. Emlékszem, hogy apa énekel, miközben a kocsit szereli - a kocsira nem emlékszem, bár tudom, hogy trabant volt.
Aztán megvan néhány kósza kép az óvodából. Főleg érzések - utáltam. Általánosból már kicsit több. Azt eleinte untam - de jó, ha az ember anyukája tanár, így első néhány évben nem mondanak újat.
Emlékszem a húgom műtétjére. Nem volt jó érzés - pedig nekem csak fantomfájdalmaim voltak.
Aztán volt egy felvételi, majd középsuli. Na, annak azt hittem, sosem lesz vége. De vége lett.
Egyetem - sok probléma, még több kihívás, barátok, csalódások, szerelem. Aztán PhD. Házasság, lakás.
25 éves vagyok. A pocakomban épp egy nagyon aktív kisfiú tevékenykedik. Tanítok, fordítok, élem az életem, készülünk kocsit venni.
Amikor kicsi voltam, nem tudtam elképzelni, hogy a szüleim, meg úgy általában a felnőttek, hogyan jutottak el odáig, ahol vannak. Állapotokat láttam. Volt diplomájuk, lakásuk, kocsijuk, gyerekük (én meg a tesóm). De sosem tudtam őket elképzelni, mint gyerekeket, jegyekért küzdő diákokat vagy bármi egyebet. Úgy gondoltam, ez majd máshogy lesz, ha én élem át ezeket a dolgokat. Bár akkor azt is gondoltam, hogy könnyebb lenne, ha látnám az utat magam előtt. De nem hogy könnyebb nem lett, még csak nem is látok semmit. A saját, már bejárt utamat sem látom folyamatként. Ismét csak pillanatok vannak. Van egy kép, egy mostani én, aminek a kialakulásában nyilván nagy szerepe volt a szüleimnek, a példának, amit mutattak, a folyamatnak, amin végigmentem. Tanárok, társak, hátráltató tényezők. De nem tudom megfogni őket. Nincsenek mérföldkövek - mármint jellemformáló pillanatok vagy ilyesmik. Csak a most van. A pici, a napi rutin, az életem.
Hogy boldog vagyok-e? Igen.
Rájöttem, hogy nem kell mindent megérteni vagy átlátni. Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Persze sosem szabad várni, hogy majd magától megy minden. Továbbra is küzdeni kell, mindent megtenni, ami lehetséges. És reménykedni, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. Néha még jobban is. Azt hiszem, ide rejti a vallás az istenképet.
:) A terhesség sokféle önértékelést előhoz. Néha nem is a legjobbakat. Néha félek. Félek, hogy hogy fogom feldolgozni, ha már nem bennem fog mocorogni. Félek a fájdalomtól. Ugyanakkor boldog vagyok, hiszen tudom, hogy szeretetbe fog érkezni. Már most mindenki szereti és gondoskodik róla. Ő pedig napról napra fejlődik. Figyel és jelzéseket küld. És néha sokkal éberebb, mint én.
Már nagyon várom. Szeretném, ha nem csak a hasamon keresztül tudnám megsimogatni vagy beszélni hozzá. Tudom, hogy azt is megérti, hiszen reagál rá, de mégis más lesz, ha majd a karomban tarthatom. Mindent meg akarok neki adni, ami csak az erőmből telik. Mert szeretem.
Komolyan gondolom, a dolgok csak úgy megtörténnek. Néha persze teszünk értük vagy ellenük, sőt általában próbáljuk irányítani az életünket, de nem mindig úgy sikerül minden, ahogy terveztük.
Talán furcsán hangzik ez így, de azért ha belegondolunk, igaz. az élet elrepül mellettünk, mi pedig - bár átéljük - szinte csak megéljük, se mint irányítjuk a dolgok alakulását.
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, sok minden történt. Voltak nehéz pillanatok, de most ezek is a feledés homályában vesznek. Emlékszem képekre, pillanatokra, mozzanatokra, de nincs meg a teljes film. Pedig ott voltam végig. Vicces, hogy amikor számadást készítünk, milyen kevés dolog ugrik be.
Emlékszem egy óriási lelki törésre, amikor megtudtam, hogy költözünk - először, de messze nem utoljára. Emlékszem, hogy apa énekel, miközben a kocsit szereli - a kocsira nem emlékszem, bár tudom, hogy trabant volt.
Aztán megvan néhány kósza kép az óvodából. Főleg érzések - utáltam. Általánosból már kicsit több. Azt eleinte untam - de jó, ha az ember anyukája tanár, így első néhány évben nem mondanak újat.
Emlékszem a húgom műtétjére. Nem volt jó érzés - pedig nekem csak fantomfájdalmaim voltak.
Aztán volt egy felvételi, majd középsuli. Na, annak azt hittem, sosem lesz vége. De vége lett.
Egyetem - sok probléma, még több kihívás, barátok, csalódások, szerelem. Aztán PhD. Házasság, lakás.
25 éves vagyok. A pocakomban épp egy nagyon aktív kisfiú tevékenykedik. Tanítok, fordítok, élem az életem, készülünk kocsit venni.
Amikor kicsi voltam, nem tudtam elképzelni, hogy a szüleim, meg úgy általában a felnőttek, hogyan jutottak el odáig, ahol vannak. Állapotokat láttam. Volt diplomájuk, lakásuk, kocsijuk, gyerekük (én meg a tesóm). De sosem tudtam őket elképzelni, mint gyerekeket, jegyekért küzdő diákokat vagy bármi egyebet. Úgy gondoltam, ez majd máshogy lesz, ha én élem át ezeket a dolgokat. Bár akkor azt is gondoltam, hogy könnyebb lenne, ha látnám az utat magam előtt. De nem hogy könnyebb nem lett, még csak nem is látok semmit. A saját, már bejárt utamat sem látom folyamatként. Ismét csak pillanatok vannak. Van egy kép, egy mostani én, aminek a kialakulásában nyilván nagy szerepe volt a szüleimnek, a példának, amit mutattak, a folyamatnak, amin végigmentem. Tanárok, társak, hátráltató tényezők. De nem tudom megfogni őket. Nincsenek mérföldkövek - mármint jellemformáló pillanatok vagy ilyesmik. Csak a most van. A pici, a napi rutin, az életem.
Hogy boldog vagyok-e? Igen.
Rájöttem, hogy nem kell mindent megérteni vagy átlátni. Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Persze sosem szabad várni, hogy majd magától megy minden. Továbbra is küzdeni kell, mindent megtenni, ami lehetséges. És reménykedni, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. Néha még jobban is. Azt hiszem, ide rejti a vallás az istenképet.
:) A terhesség sokféle önértékelést előhoz. Néha nem is a legjobbakat. Néha félek. Félek, hogy hogy fogom feldolgozni, ha már nem bennem fog mocorogni. Félek a fájdalomtól. Ugyanakkor boldog vagyok, hiszen tudom, hogy szeretetbe fog érkezni. Már most mindenki szereti és gondoskodik róla. Ő pedig napról napra fejlődik. Figyel és jelzéseket küld. És néha sokkal éberebb, mint én.
Már nagyon várom. Szeretném, ha nem csak a hasamon keresztül tudnám megsimogatni vagy beszélni hozzá. Tudom, hogy azt is megérti, hiszen reagál rá, de mégis más lesz, ha majd a karomban tarthatom. Mindent meg akarok neki adni, ami csak az erőmből telik. Mert szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése