Végre

Ma megújítottunk egy régi barátságot. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzott, hogy így tudjak beszélgetni valakivel. Aki ismert, még mikor egyetemista voltam. Látott átváltozni, felnőni. Segített kimászni egy-két gödörből. Aztán eltávolodtunk egymástól. Nem volt nagy összeveszés vagy ilyesmi, csak egyikünk erre ment, a másikunk arra. Mondhatnám máshogy is, befejeztük az egyetemet.
A középiskola után sok olyan embert vesztettem el magam mellől, akikkel hat évet együtt töltöttünk. Először nehéz volt, aztán hozzászoktam. Ez az egyetem után más lett. Itt már olyan barátságokat lehetett kötni, amik igazán fontosakká váltak. Aztán vége lett, és a legtöbben eltávolodtunk. Nem olyan régen panaszkodtam, hogy mindenki elköltözött, én meg egyedül maradtam itt. Erre Anett rám köszönt, hogy mi lenne, ha találkoznánk.
Ma találkoztunk, és el sem tudom mondani, mennyire jól éreztem magam. Teljesen felfrissültem és még sétáltam is egy jót.
Hát igen. Be kell ismernem, hogy szükségem van barátokra...
Remélem, ezután ismét tartani fogjuk a kapcsolatot és (sokkal) sűrűbben fogunk találkozni.