Újfajta rajongást vettem észre magamon. Minél több haikut olvasok, annál jobban tetszenek. Azt is megállapítottam, hogy reggel, illetve késő este, amikor a fáradtság homályt vetít a gondolatokra, a haikuk is könnyebben megérintik az elmét.
Kis irodalmi áttekintés (forrás: Wikipédia):
A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak (a fordításokban szótagosak). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek – mintegy mellékesen – rímelhetnek, de ez nem előírás. (Az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.) A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van. Az európai lírai műfajokkal ellentétben a haiku nem én-központú. A természeti jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, csupán egyszerű rögzítése azoknak.
Néha úgy tűnhet, hogy a haiku mindössze néhány összedobált szó, aminek semmi jelentése nincs. Ugyanakkor, ha kellő elvonatkoztatással (például néhány szaké után) olvassuk, akkor már a vers a saját gondolatainkat magába szőve, teljes egésszé, érzéssé formálódik.
A fordítások - természetesen - nem mindig adják vissza a költő vagy szerzetes (mivel a zen szerzetesek is gyakran írnak haikukat) eredeti hangulatát, de kis szerencsével azért találhatunk jó fordításokat is.
Én - személy szerint - Terebess Gábor fordításait szeretem igazán, de előfordul, hogy mások művei is megfognak.
Ez az új szenvedély itt, a blogomon is megjelenik. Ehhez csak egyetlen megjegyzést tennék: a haikunak nincs címe, tehát a blogban megjelenő "címek" valójában csak azt tükrözik, hogy milyen érzés, gondolat, fogalom jutott eszembe, amikor az adott haikut olvastam. Remélem, másoknak is kedvet csinálok ezzel a haikuk művészetéhez. És talán egyszer majd én is tollat ragadok ismét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése