Van olyan, hogy az ember agyának tudatos része nem azokat az érzéseket közvetíti, amelyek egy adott szituációban valóban jelen vannak. Ez részben védekezés, részben valami más. Vannak olyan tudósok, akik szerint az elhízásunk egyik oka, hogy sok esetben, akkor is éhséget érzünk, amikor valójában szomjasak vagyunk. Ezért javasolják, hogy ha valaki éhes, igyon meg egy pohár vizet és ha pár perc után még mindig éhes, akkor tényleg éhséget érzett. Érdekes elmélet, de nem teljesen helytelen.
Van erre egy másik érdekes példám is. Ott határozottan védelmi mechanizmus volt az agyam célja. Akkor történt, amikor először ültem repülőn. Portugáliába mentünk egy konferenciára. A gép valamikor kora reggel indult, ezért úgy gondoltuk, hogy nem fogunk otthon reggelizni, hanem majd út közben vagy a reptéren. Nem féltem a repüléstől. Kicsit izgultam, de egy pillanatig se volt bennem félelem. Ezt onnan véltem tudni, hogy nem voltak előtte rémálmaim, hogy lezuhan/felrobban vagy valami más baja lesz a gépnek meg ilyenek. Viszont amikor odaértünk, valahogy nem ment az evés. Pedig joghurtot ettünk reggelire, szóval még rágni se kellett. Mindenki azt mondta, hogy a repüléstől való félelem okozta, de én nem éreztem ilyet. Viszont tény, hogy a dolog azonnal elmúlt, amikor az induló sebesség belepréselt az ülésbe.
Szóval kénytelen vagyok elismerni, hogy előfordulhat, hogy mégis tartok kicsit a szüléstől. Szerencsére, ha van is ilyen félelem, nem jön fel tudatos szintre. Viszont az tény, hogy könnyebb félni valamitől, amiről tudod, mikor következik be. Így maximum a bizonytalanság zavarhatja az embert. Mert akárhogy nézzük is, most valami olyasmire készülök, amiről senki nem tud pontos felvilágosítást adni - mindenki máshogy éli meg - és még csak azt se tudja senki, mikor következik be.
Most, hogy egyre gyakoribbak a fájásaim és néha már egész erősek, kezdem érezni, hogy nem lesz sétagalopp. Viszont továbbra is előre tekintek és arra koncentrálok, ami utána következik. Az pedig egy tökéletes kisbaba lesz, akinek én lehetek az anyukája.
Van erre egy másik érdekes példám is. Ott határozottan védelmi mechanizmus volt az agyam célja. Akkor történt, amikor először ültem repülőn. Portugáliába mentünk egy konferenciára. A gép valamikor kora reggel indult, ezért úgy gondoltuk, hogy nem fogunk otthon reggelizni, hanem majd út közben vagy a reptéren. Nem féltem a repüléstől. Kicsit izgultam, de egy pillanatig se volt bennem félelem. Ezt onnan véltem tudni, hogy nem voltak előtte rémálmaim, hogy lezuhan/felrobban vagy valami más baja lesz a gépnek meg ilyenek. Viszont amikor odaértünk, valahogy nem ment az evés. Pedig joghurtot ettünk reggelire, szóval még rágni se kellett. Mindenki azt mondta, hogy a repüléstől való félelem okozta, de én nem éreztem ilyet. Viszont tény, hogy a dolog azonnal elmúlt, amikor az induló sebesség belepréselt az ülésbe.
Szóval kénytelen vagyok elismerni, hogy előfordulhat, hogy mégis tartok kicsit a szüléstől. Szerencsére, ha van is ilyen félelem, nem jön fel tudatos szintre. Viszont az tény, hogy könnyebb félni valamitől, amiről tudod, mikor következik be. Így maximum a bizonytalanság zavarhatja az embert. Mert akárhogy nézzük is, most valami olyasmire készülök, amiről senki nem tud pontos felvilágosítást adni - mindenki máshogy éli meg - és még csak azt se tudja senki, mikor következik be.
Most, hogy egyre gyakoribbak a fájásaim és néha már egész erősek, kezdem érezni, hogy nem lesz sétagalopp. Viszont továbbra is előre tekintek és arra koncentrálok, ami utána következik. Az pedig egy tökéletes kisbaba lesz, akinek én lehetek az anyukája.
2 megjegyzés:
Fiú és én vagyok a fater, úgyhogy minimum, hogy tökéletes.
A lényeg az egészséges önkritika. :)
Megjegyzés küldése