Naivság

Múlton merengős írás következik.
Elgondolkodtam azon, mennyire is vagyok naiv. Azt hiszem, büszkén állíthatom, hogy egyre kevésbé. Persze még mindig előfordul, hogy elhiszek olyan dolgokat, amik többé vagy kevésbé átlátszóak, de minimum gyanúsak.
Már régen megfogadtam, hogy nem dőlök be például több "csajozós dumának", tanulandó a múlt hibáiból. A legdurvább ilyen dumát, aminek még elég csúnyán bedőltem, talán nem is merem felvállalni. Pedig, ha belegondolok, arról ordított, hogy hülyeség.
Azt hiszem, akkor kellett volna elmenekülnöm, amikor az illető, amúgy számomra egyáltalán nem vonzó srác, egy verset "írt" nekem, ami kísértetiesen hasonlított egy általam igen kedvelt magyar költő egyik művére. Nem titkolózni akarok a művet illetően, egyszerűen csak nem emlékszem rá. Arra viszont emlékszem, hogy a fiatalember megpróbálta a dolgot saját versként "eladni" nekem, ami persze egy - egoizmus jön, ami ebben az esetben jogos lesz - nálam tanulatlanabb lánynál valószínűleg bejött volna.
Hogy miért is nem koptattam le akkor? Nem tudnám megmondani. Imponált a hülyeség? - Talán. Ez persze engem is jellemez. Egy középiskolai kollégiumban furcsán hat az emberre a levegő is.
Aztán mindezek után előállt az általam hallott legátlátszóbb dumával, ami szinte szó szerint a "lehozom neked a csillagokat az égről" földi megfelelője volt. Nem kívánom konkrétan leírni. Legyen elég annyi, hogy elhittem, mert hinni akartam benne.
Azóta persze sok minden változott. A személyre szabott csajozós dumák is - már egészen más dolgok hoznak lázba. Viszont azt egy életre megtanultam, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az tényleg túl szép és főleg nem igaz.
Nem állítom, hogy többé nem fogok bedőlni bizonyos dolgoknak - persze csajozós dumával már legálisan nemigen fognak hozzám közeledni-, de igyekszem egy kicsit körültekintőbb lenni.
Mindenesetre, azt hiszem, az ember néha igenis szeretné hinni, hogy a lehetetlen az ő kedvéért lehetséges.