Felnőttünk. Nap mint nap szembesülök ezzel a ténnyel, amikor öltöztetem, etetem, szórakoztatom a gyerekeimet, amikor Jozsó elindul a munkába, amikor nekem kell elmosogatni, kitakarítani, mosni vagy bármi mást csinálni.
Október van, szüretidő. De már nincs hol szüretelni. Azok a régi szüreti hétvégék, amikor szombat reggel kimentünk mamáékhoz, ahol várt a töltött káposzta (mert Zsuzsi úgy szereti). Amikor bujkáltunk a szőlőtövek alatt, dünnyögtünk, hogy nagyapa összeszedeti az utolsó lesett szőlőszemet is a földről, amikor már rosszul voltunk a sok szőlőtől, amit magunkba tömtünk. A tepertős pogácsa, amit azóta sem tudok úgy elkészíteni, ahogy mama csinálja. Az ebéd utáni ebédek, amikor csak mi, gyerekek leültünk a megterített, félig romokban heverő asztalhoz és össze-vissza ettük a különböző fogásokat fogpiszkálóra szúrva, kis falatkákban. Az a rengeteg édes savanyú uborka, amiből mindig kapok mamától egy üveggel, és amit egy ültő helyemben meg is eszek általában.
De a szőlődombon évek óta nincs szőlő. A tövek egy része ugyan ott van apáék kertjében, de azok még kicsik a tényleges szüreteléshez. Meg aztán, mi sem vagyunk sehol. Katáék Hollandiában, Zsuzsiék Pesten, Lívi Gödöllőn, Adriék Károlyfalván, mi meg Debrecenben. Már az is csoda, ha a család felét sikerül összerántani egy-egy családi eseményre.
Honvágyam van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése