Helyzetjelentés

Mindenki azt kérdezgeti, hogy vagyok? Hát, erre nehéz így válaszolni. Nem tudom. Furcsán. Olyan dolgokat érzek, amiket még soha és amiket nem is tudok szavakba önteni. (Hogy lehet egyáltalán szavakba önteni valamit, mert mondjuk pohárba oké, de szavakba?) Szóval, van bennem egy pici mocorgó, aki elég aktívan végzi a dolgát - vagyis mocorog. Persze a legjobbkor csinálja mindezt, mindig, mikor aludni akarok. :) Ennek örömére leginkább egy álmos bébibálnához tudnám magam hasonlítani - bár, Márk ma megjegyezte, hogy jól nézek ki. Egészen biztosan, már amennyire az ember terhesen jól nézhet ki. Vékony az nem vagyok, viszont jelenleg ez nem is cél.
Most már kezdek felkészülni a szülésre is. Legalábbis lelkileg. Azt olvastam, hogy a szülés attól függően fáj, mennyire vagy képes elfogadni a tényt, hogy ez természetes dolog. Szóval nem szabad rettegni tőle. Hát, én nem is rettegek - már. Volt, amikor féltem, de most inkább várakozással telinek mondanám magam. Igazából nem is gondolok a szülésre. Arra koncentrálok, hogy most a pocakomban van egy kis manó, aztán meg egyszer csak majd már a karjaimban lesz - és az apját se hagyja majd aludni, nem csak engem (haha). Mindenesetre a szülés ebben a folyamatban egy elkerülhetetlen, átmenetet képző valami, amin úgyis túl fogok esni, úgyhogy nem görcsölök rajta, mert akkor nem is a baba lenne a lényeg, hanem a szülés. Márpedig itt a baba a lényeg.
Fárasztó hetem van. A diákjaim most mutogatják be a félévi beadandót - persze van, aki megpróbál még időt nyerni... Csak tudnám, mit gondolnak, hogy majd a szülőszobán fogom aláírni az indexüket? Leginkább velük is igyekszem nem idegesíteni magam.
Fura érzés így lenni. Máshogy néznek rám az emberek. Mosolyognak. Így hát, nekem sincs más dolgom, mint mosolyogni. Ez a szép a terhességben. (De azért már várom a végét.)