Lassan elkezdhetnék címkéket ragasztgatni a bejgyzéseimre. Ebben az esetben ez az iromány - ismét - az "anya vagy, szenvedj" címkét viselné.
Tegyük fel, hogy iszonyúan félsz a tűktől, nem bírod a vér látványát és általában elég alacsony a vérnyomásod ahhoz, hogy elájulj egy vérvételkor. Igen, ez vagyok én. És most tegyük fel, hogy a gyerekorvos kitalálja, hogy a kisfiad nagyon fehér bőrű, úgyhogy - kiszűrendő a vérszegénységet - vidd el vérvételre. Mi sem egyszerűbb, ugye?
Hozzá kell tennem, hogy nem egyedül mentem. Van annak a gyereknek apja is, ami jelen esetben - nem először és valószínűleg nem is utoljára - nagyon jól jött. Persze nem küldhettem el őket egyedül, hiszen a gyerek hozzá van szokva anya állandó jelenlétéhez, ne ijesszük meg jobban, mint muszáj.
A váróteremben persze nyolcszáz ember - mivel nem 8-kor kezdenek, ahogy én azt gondoltam, hanem hétkor -, de a papírt elvevő fiatal lányka (meg kell mondjam, amikor kijött, azt hittem páciens, lévén türkizkék felsőt és valami rövidnadrágot viselt, semmi köpeny vagy hasonló) megnyugtatott, hogy kisbabával hamarabb behívnak. Nem is állított valótlant, öt perc múlva már bent is voltunk. Jozsó ölében Ferikével leült a székre, a laboráns meg nekikezdett - a véna keresésének. Kicsiny fiam tőlem örökölte a vénáit. Abban a pillanatban, ahogy a fehér köpenyes néni tekintete rávetült a karjára, a véna felszívódott. Itt jött egy pár perces ide-oda szenvedés, hogy akkor most melyik karját is szúrják meg, és még azt is elmondták, hogy ha nem sikerül - aminek nagy a valószínűsége-, akkor vissza kell menni a gyerekorvoshoz, hogy döntse el, próbálkozzanak-e még egyszer.
A kínlódást a gyerek jól is tűrte, hanem a szúrást azt már nem. Éktelen, szívszaggató ordításba kezdett, mihent elkezték bevezetni - az amúgy állítólag hiper kis méretű (nekem nagynak tűnt a kezéhez képest) - tűt. Két fiola vért vettek le. Az egész körübelül egy percig tarthatott, ami alatt én végig sírva próbáltam megnyugtatni az üvöltő kisfiamat. Minenki sajnálta szegényt. Még a laboráns is alig merte megszúrni...
Aztán még volt egy kis sírás, először odabent, aztán még kint is. Végül apa mentette meg a helyzetet egy kis teával, ami után a lurkó hazáiga szunyókált a babakocsiban. Most már szerintem el is felejtette a dolgot. Itt ül mellettem a babaülésben és játszik. És a legnagyobb problémája ismételten az, hogy a két tenyérnyi széles játékbéka nem fér bele a szájába.
Én meg öregedtem öt évet.
Tegyük fel, hogy iszonyúan félsz a tűktől, nem bírod a vér látványát és általában elég alacsony a vérnyomásod ahhoz, hogy elájulj egy vérvételkor. Igen, ez vagyok én. És most tegyük fel, hogy a gyerekorvos kitalálja, hogy a kisfiad nagyon fehér bőrű, úgyhogy - kiszűrendő a vérszegénységet - vidd el vérvételre. Mi sem egyszerűbb, ugye?
Hozzá kell tennem, hogy nem egyedül mentem. Van annak a gyereknek apja is, ami jelen esetben - nem először és valószínűleg nem is utoljára - nagyon jól jött. Persze nem küldhettem el őket egyedül, hiszen a gyerek hozzá van szokva anya állandó jelenlétéhez, ne ijesszük meg jobban, mint muszáj.
A váróteremben persze nyolcszáz ember - mivel nem 8-kor kezdenek, ahogy én azt gondoltam, hanem hétkor -, de a papírt elvevő fiatal lányka (meg kell mondjam, amikor kijött, azt hittem páciens, lévén türkizkék felsőt és valami rövidnadrágot viselt, semmi köpeny vagy hasonló) megnyugtatott, hogy kisbabával hamarabb behívnak. Nem is állított valótlant, öt perc múlva már bent is voltunk. Jozsó ölében Ferikével leült a székre, a laboráns meg nekikezdett - a véna keresésének. Kicsiny fiam tőlem örökölte a vénáit. Abban a pillanatban, ahogy a fehér köpenyes néni tekintete rávetült a karjára, a véna felszívódott. Itt jött egy pár perces ide-oda szenvedés, hogy akkor most melyik karját is szúrják meg, és még azt is elmondták, hogy ha nem sikerül - aminek nagy a valószínűsége-, akkor vissza kell menni a gyerekorvoshoz, hogy döntse el, próbálkozzanak-e még egyszer.
A kínlódást a gyerek jól is tűrte, hanem a szúrást azt már nem. Éktelen, szívszaggató ordításba kezdett, mihent elkezték bevezetni - az amúgy állítólag hiper kis méretű (nekem nagynak tűnt a kezéhez képest) - tűt. Két fiola vért vettek le. Az egész körübelül egy percig tarthatott, ami alatt én végig sírva próbáltam megnyugtatni az üvöltő kisfiamat. Minenki sajnálta szegényt. Még a laboráns is alig merte megszúrni...
Aztán még volt egy kis sírás, először odabent, aztán még kint is. Végül apa mentette meg a helyzetet egy kis teával, ami után a lurkó hazáiga szunyókált a babakocsiban. Most már szerintem el is felejtette a dolgot. Itt ül mellettem a babaülésben és játszik. És a legnagyobb problémája ismételten az, hogy a két tenyérnyi széles játékbéka nem fér bele a szájába.
Én meg öregedtem öt évet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése