Formában

Igen, tudom, a kerek is egy forma, de most tényleg kezdek óriási sebességgel formába jönni. Hála érte a személyi edzőm speciális edzésprogramjának. :)

Mindenesetre, a múlt heti mérés alapján két hét alatt 5 kilót fogytam. Szóval, a dolog működik.

Képek hamarosan.

Megállapítás

Ha hajnalban arra ébredsz, hogy a nyakad környékén a a kellemetlen nyomást az okozza, hogy a párnád alatt 2-3 különböző játék van eldugva, akkor biztos lehetsz benne, hogy a gyereke(i)d a hálóban játszott(ak).

PTSS - biztos ezt akarják?

Alapvetően nem szeretem a pszichológiai fogalmakat, de a poszt traumás stressz szindróma egy olyan dolog, aminek a létezését én is elismerem. A kiváltó ok persze sok dolog lehet, én most konkrétan - még mindig, mert egyre jobban dühít a médiamaszlag - az otthon szülést emelném ki. És ebben az esetben nem a nő az, akiről elsősorban beszélünk, hanem az apuka. Erre a tényre Jozsó világított rá tegnap, amikor arról beszélgettünk, hogy - a fájdalmon kívül - nyilvánvalóan ő emlékszik jobban a szüléseimre, hiszen ő LÁTTA.

Első körben rugaszkodjuk el attól a ténytől, hogy mekkora higiéniai hiányosságokat lehetne felfedezni egy akármennyire tiszta otthonban (pedig az is megérne egy misét), viszont képzeljük el, hogyan tudna élni valaki egy olyan lakásban, ahol ránéz a kanapéra/fürdőkádra/hitvesi ágyra (attól függően, hogy konkrétan hol szült a nő) és a szeme elé tolulnak a szülés képei, a rengeteg vér és egyéb dolog. Most komolyan... én be se tudnék lépni egy olyan helyiségbe, ahol előtte egy nagy rakás vért láttam szanaszét. Annak idején remegő lábbal léptem be a szobába, ahol nagymamám aludt hónapokkal a halála előtt, az ágyát pedig nagyon sokáig meg se mertem közelíteni, pedig nem ott halt meg, csak azt a helyet nevezte utoljára az otthonának. 

Szóval, komolyan nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk tovább élni a lakásunkban azzal a tudattal, hogy egy kisebb mészárlásnyi vér borította a lakótér bizonyos részeit. Vagy ilyenkor az ember kidob minden bútort és újraburkolja az egész lakást? Vagy ezeket az embereket nem zavarja a tudat? Nem értem én ezt...

Más nők attól tartanak, hogy a férjük nem fog rájuk nőként tekinteni egy apás szülés után, de mi van akkor, ha nem csak mi válunk undor tárgyává, hanem az újdonsült apuka hányingerrel gondol a közös családi otthonra is. Íme egy újabb aspektus, amit illene megfontolni az otthonszülés kapcsán. Ugyanis a szülés nem csak az anyáról szól, hanem a babáról, az apáról és az összes többi családtagról is (testvérek mondjuk). Szerintem nem lehetünk annyira önzők, hogy őket egyáltalán nem vesszük figyelembe...

Határozott célok

Egy újabb brit kutatás szerint kisebbségbe kell vonulnom, amennyiben teljesíteni akarom a saját magam elé kitűzött célt, miszerint nem kívánok különbséget tenni a fiam és a lányom között. Ez persze nyilván sarkítás, hiszen mindkét gyerek külön egyéniség, illetve korkülönbség is van köztük, de ami biztos, hogy egyikük rovására sem fogom a másikat jobban szeretni vagy elnézőbb lenni vele. Ez a szülői lét legnehezebb kihívása (állítólag). Természetesen az ember nem szereti ugyanúgy a gyerekeit, mivel minden gyerek másféle szeretetet és odafigyelést igényel. Véleményem szerint a feladatunk az, hogy minden gyerekünknek maximálisan megadjuk azt a mennyiségű és minőségű szeretetet, törődést, odafigyelést és segítséget, amit igényel - természetesen saját korlátainkon belül.

Amit viszont feltétlenül el kell kerülni, az a különböző határok felállítása. Nem lehet kettő (többes) mércével mérni a gyerekeket. A "nem szabad" határ minden gyereknél ugyanaz kell, hogy legyen. Ha az egyiknek megengedünk valamit, azt a másiknak is meg kell engedni - nyilván nem arról van itt szó, hogy a 17 ves nagylány elmehet diszkóba, akkor az 5 éves is, de mondjuk a nagylány éppúgy nem ehet csokit ebéd előtt 5 perccel, mint a kicsi. Ezek a szabályok nem bonyolultak és nem is nehéz őket megtartani, ha következetesek vagyunk és mint szülők, vállvetve kiállunk mellettük.

Az "anyuci pici fia" és "apuci pici lánya" sémákat pedig szépen elfelejtjük, lehúzzuk a vécén vagy csinálunk velük amit akarunk, de semmiképp nem alkalmazzuk őket.

A brit tudósok szerint persze a többség igenis ilyen módon él, és az az oka például a nők túlzott önkritikájának és megfelelési kényszerének, hogy a mindkét nemű gyereket nevelő anyukák a lányaikkal már kis koruktól kezdve kritikusabbak, míg a kisfiúknak sokkal több dolgok elnéznek.

Állítsuk meg ezt a tendenciát és alakítsunk ki egészséges családmodellt, hiszen csak rajtunk múlik, hogy a jövő generáció milyen értékrendet visz tovább.

u.i.: Én emiatt nem indítok mozgalmat, nem szervezek élőláncot sehol, de ilyen elvek szerint fogom növelni a gyerekeimet. A lehetőség mindenkinek adott :)

Eddig bírtam szó nélkül

Igazából másról akartam ma írni, de mivel az úgyis "csak" egy újabb emlék, igazából ráér. Viszont, ma végleg betelt a pohár nálam, és ezt muszáj kiadnom magamból.

Hetek óta "hangos" a sajtó (nyilván a tv meg a rádió is, de azokkal nincs napi kapcsolatom) Geréb Ágnessel, illetve mindenféle celebekkel, politikusokkal, orvosokkal és egyéb "szakértőkkel" (úgy látszik, rekord mennyiségű idézőjel lesz ebben a bejegyzésben) az otthonszülés témában.

Első megjegyzésem a témában: apukám otthon született, minden komplikáció nélkül, és nagymamám is köszöni szépen, jól van - idén tölti a 81-et. Tehát vannak jó példák a közvetlen családomban is.

Ugyanakkor, aki rendszeresen azzal fárasztja az agysejtjeit, hogy olvassa a blogomat, tudhatja, hogy én is túl vagyok már két szülésen, és sajnos mindkettőről elmondható, hogy otthonszüléssel meglehetősen veszélyes lett volna a dolog. Sőt, meg merem tippelni, hogy az elsőt például nem tudtam volna orvosi asszisztálás nélkül megszülni.

Tényleg nem értem én az embereket... Mondjuk azokat sem, akik a nőgyógyászati váró előtt egyik kezükben kávéval a másikban cigivel ácsorognak vagy simán elmennek este szórakozni és megisznak egy-két felest vagy egy sört (hiszen annyitól még simán nem részegek), amikor a csapból is az folyik, hogy ezek milyen veszélyesek a magzatra.

Az otthonszülésről nekem - és most ismét durva párhuzamot fogok vonni - a szülés utáni anyai brutalitás és az újszülöttek megölése, pottyantós wc-be, kútba, kemencébe dobása, megfojtása jut az eszembe. Higgye el mindenki, nincs ember, aki nálam jobban utálná az orvosokat vagy a kórházakat. Gyűlölöm az egész intézményrendszert és tele vagyok fóbiákkal miatta. Ugyanakkor értelmes, felelősségteljes felnőtt ember vagyok és tudom, hogy bizonyos esetekben igenis kórházra és orvosra van szükség.

Ha a saját egészségével játszik az ember az többé-kevésbé magánügy (feltéve, ha teszünk rá, hogy a lerobbanásunk, esetleg a korai halálunk mit okoz a környezetünknek vagy a hozzátartozóinknak), de amikor egy másik ember (veszekedhetünk a magzati jogokról, de úgy gondolom, hogy a szülés pillanatában már mindenképp EMBERről beszélünk) életét vagy egészségét veszélyeztetjük, az már felelőtlenség, sőt szándékos gyilkosság(i kísérlet). 

Négy nap. Ennyi időt kell kórházban tölteni a szülés után, ha minden rendben van - ha meg nem, akkor az otthonszülés után is bevisznek a kórházba. Ennyit ki lehet bírni azért, hogy az ember gyereke megkaphassa a lehető legjobb és leggyorsabb ellátást a születésekor és utána. Miért gondolják egyesek mégis azt, hogy ez morális kérdés? Mert ugye olyanokkal védekeznek, hogy sokkal természetesebb, lelkileg kevésbé megterhelő, otthonosabb (meg még sorolhatnám a sok, amúgy a gyerek egészsége szempontjából teljesen irreleváns jelzős szerkezeteket), ha az ember a saját megszokott környezetében hozza világra a gyermekét.

Azt én is elismerem, hogy a stressz nem tesz jót sem a várandósság alatt, sem a szüléskor, de azt nem értem, hogy ha az ember otthon szül, nem görcsöl jobban attól, hogy komplikáció esetén milyen lassan fog orvosi ellátáshoz jutni? Mert a kórházban szükség esetén pár perc alatt beadják az érzéstelenítőt és - szó szerint - kikapják a gyereket. Ennyi idő alatt a mentő diszpécsere fel se veszi az adatokat, nemhogy kiérjen valaki, aki segíteni tud. És amihez műtét kell, azon nem segít a bába, dúla vagy Geréb Ágnes összes jóindulata sem. Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy ma Magyarországon nincsenek meg a tárgyi feltételeink ahhoz, hogy teljes biztonsággal és tényleges nyugalomban szülhessenek otthon a nők. Ezért úgy gondolom, jobb lenne, ha az otthonszülést szorgalmazók inkább ezen feltételek biztosításáért lobbiznának, és amíg ezek nem teljesülnek, nem ámítanák azzal a leendő anyukákat, hogy az otthon szülés ugyanolyan veszélytelen, mint ha kórházba vonulnánk.

Anyaként csak azt tudom mondani, hogy a gyerekeim élete és egészsége számomra mindennél fontosabb, és ebben a mindenben egy négy napos kórházi tartózkodás (minden fóbiám ellenére is) annyira apró szerepet tölt be, hogy mikroszkóppal is alig érzékelhető. Ha az ember szülő lesz, rájön, hogy a saját kényelmét simán képes feladni a gyerekeiért. Akkor nem tűnik önzőségnek az otthon szülés, ami lehet, hogy nekem kényelmesebb, viszont veszélyezteti a gyerekemet?

Hát, ez az én véleményem.

Hiányzik

Felnőttünk. Nap mint nap szembesülök ezzel a ténnyel, amikor öltöztetem, etetem, szórakoztatom a gyerekeimet, amikor Jozsó elindul a munkába, amikor nekem kell elmosogatni, kitakarítani, mosni vagy bármi mást csinálni.

Október van, szüretidő. De már nincs hol szüretelni. Azok a régi szüreti hétvégék, amikor szombat reggel kimentünk mamáékhoz, ahol várt a töltött káposzta (mert Zsuzsi úgy szereti). Amikor bujkáltunk a szőlőtövek alatt, dünnyögtünk, hogy nagyapa összeszedeti az utolsó lesett szőlőszemet is a földről, amikor már rosszul voltunk a sok szőlőtől, amit magunkba tömtünk. A tepertős pogácsa, amit azóta sem tudok úgy elkészíteni, ahogy mama csinálja. Az ebéd utáni ebédek, amikor csak mi, gyerekek leültünk a megterített, félig romokban heverő asztalhoz és össze-vissza ettük a különböző fogásokat fogpiszkálóra szúrva, kis falatkákban. Az a rengeteg édes savanyú uborka, amiből mindig kapok mamától egy üveggel, és amit egy ültő helyemben meg is eszek általában.

De a szőlődombon évek óta nincs szőlő. A tövek egy része ugyan ott van apáék kertjében, de azok még kicsik a tényleges szüreteléshez. Meg aztán, mi sem vagyunk sehol. Katáék Hollandiában, Zsuzsiék Pesten, Lívi Gödöllőn, Adriék Károlyfalván, mi meg Debrecenben. Már az is csoda, ha a család felét sikerül összerántani egy-egy családi eseményre.

Honvágyam van.

Következtetések szűk két hét után

Repül az idő, ha az embernek minden perce be van osztva. Most van egy kis nyugi. Még van kb fél órám a szoptatásig, Jozsó nemsoká hazaér, mindkét gyerek alszik, én pedig megpróbálok mérleget vonni.

Nem tudom, hogy nagyon szerencsések vagyunk vagy nagyon jól neveltük Ferikét, mindenesetre eddig úgy tűnik, hogy az iszonyatos hisztis trónfosztásos tesóutálatot megúsztuk (mondom, eddig). Mindenesetre, azért kicsit úgy érzem, hogy ebben jó nagy szerepe van annak, hogy Ferike nem igazán elkényeztetett kisfiú, mivel úgy gondoltam már eredetileg is, hogy mindent meg akarok adni neki, de nem ő a főnök a nap 24 órájában. Így megszokta, hogy nincs mindig valaki a sarkában, egyedül is el tud játszani egy ideig, nem borul ki, ha fél percre magára marad stb. Ráadásul most komolyan úgy érezheti, hogy a kistesó megszületésével több idő jut rá is. Nem, sajnos nem tudom görbíteni se a teret se az időt, pedig jó lenne. Mindössze annyi történt, hogy a terhesség utolsó heteiben már alig bírtam mozogni is, nem hogy szaladni meg ugrálni vele, így most, hogy bírok, ténylegesen többet tudok fele foglalkozni (amit meg is teszek, amennyire az időmből telik).

Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy pont jó korkülönbséget sikerült kifognunk. Ehhez persze hozzá jön, hogy Vica is elég nyugodt baba - bár így is fárasztó, hiszen már épp kezdtük megszokni, hogy tudunk aludni éjszaka -, és Ferike napirendjébe is be lehetett tenni egy másik gyerek körüli teendőket. Persze ehhez is kell némi átalakítás (főleg bennünk), nem is egyszerű, de majd kialakul, ami még nem jó és akkor majd egészen könnyű dolgunk lesz.

Egyszer olvastam valahol, hogy egy kétgyerekes anyuka nem értette, hogy az egy gyerekkel rendelkezők miért is nyafognak, hogy semmire nincs idejük. Érdekes felvetés, de én is úgy gondolom, hogy a két gyerekkel lényegesen könnyebb dolgom van, mint eggyel volt. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy kevesebb a baj velük vagy több időm van, egyszerűen csak "edzettebb" vagyok. Persze most fáradt vagyok, kimondhatatlanul. Igyekszem minden lehetőséget megragadni, hogy pihenhessek - például ezért jó, hogy délben mindkét gyerek alszik-, de még szoknom kell ezt az új helyzetet. Eddig egész jól megy. :)

Elhamarkodott kijelentések, avagy Vica, a gyorsvonat

Nézem az előző, nem gyengén türelmetlen bejegyzésem és mosolygok magamban. Nem egészen egy órával később már görnyedtem a laptop előtt és pötyögtem befelé az sms-t Jozsónak, hogy azonnal induljon haza az egyetemről. Az akkor tíz perces - kétségtelenül szülési - fájások minimális idő alatt (negyedóra) sűrűsödtek kétpercesekké, aminek következtében még Andrist is sikerült "megfuttatni", hogy időben ideérjen Ferikére vigyázni.

A kórházban fogadott az újabb meglepetés - ismét ugyanaz az orvos van ügyeletben, akinél Ferikét szültem. Első hallásra kicsit korainak tartotta, hogy a háromnegyed órával azelőtt kezdődött fájásokkal mit keresek bent, de egy gyors vizsgálat és a körülmények ismertetése után közölte, hogy ez bizony gyors szülés lesz.

NST fel a hasra, közben adatrögzítés, úgy látszik, minden rendben. 18:28-kor leveszik az NST-t, jön a beöntés, utána a rohangálás a wc-re. Két rohanás közt már elviselhetetlen a dolog, kezd gyanússá válni, hogy ezek már tolófájások. Felfekszek az előkészítő ágyra, kínomban püfölöm az asztalt. Közben jön az előkészítős nővér, hogy zuhanyozzak le. Ketten kísérnek a zuhanyzóba, ahol akkora fájás jön rám, hogy kiesik a kezemből a zuhanyrózsa, így a szülésznő több vizet kap, mint én - nem mondhatnám, hogy viccesen fogadja a dolgot, de akkor egy gyors bocsánatkérés után már nem érdekel, mert ő vizes lett ugyan, de én meg vajúdok, na.

Azonnal a szülőszékhez visznek - kétszer állunk meg a fájás miatt -, közben behívatom Jozsót, aki a folyosón vár - az előkészítőbe senkit nem engednek be. Felültetnek a székbe, aztán jön a tényleges kitolási szakasz.

1. tolófájás - repesztik a burkot.

2. tolófájás - 4 nyomás, már látszik a gyerek feje.

3. tolófájás - Vica kint van. 4050 gramm, 50 cm, azonnal  felsír, 10/10-es Apgar, a pontos idő 19:23 perc.

Ezután már igazán a könnyebb része jön. Második alkalomra végre megtapasztalhatom, milyen, amikor azonnal a mellkasomra teszik a kisbabámat, még lüktet a köldökzsinór. Ezt aztán Jozsó vágja el, majd megy a mosdatáshoz, miközben nekem jön a következő szakasz.

A méhlepény lassan válik, a doki türelmes, mert a korábbi leválasztás miatt ez rizikós művelet. Közben Jozsó visszahozza Vicát, aki gyönyörű és szép csöndben elvan az apja kezében. Nem tűnik olyan nagynak, mint Ferike tűnt, pedig nagyobb.

A lepény után (ami az orvos szavaival élve bazi nagy) jön a méh kipucolása (ezt furán vicces műveletnek találom, pedig elvileg kellemetlen), majd az összevarrás. Itt szembesülök a ténnyel, hogy Vica bizony nem csak a fejét, de a kezét is előre dugta a születéskor, így van rajtam egy W alakú repedés. Pedig vágtak, csak nem eleget. A varrás alatt kiderül, hogy Lampé doktor úr titokban a kórházi hímzőkör vezetője, aki művi gondossággal, és nem utolsó sorban felszívódó cérnával, varrja szépre (ő mondta) a sebemet. Sőt, még bevet egy kis plusz plasztikát is, levágja a valamikori szűzhártyámból megmaradt kis részt, amire ugye semmi szükség, minek lifegne ott. Az egész minimális fájdalommal jár - pedig több ideig tart, mint maga a szülés - közben meg még viccelődni is van kedvem. (Szerintem a gyors szülés valami ismeretlen endorfinbázist szabadíthatott el bennem.) Közben kicsit sajnálom a két orvostanhallgató kislányt, akik végignézték a szülésemet és saját bevallásuk szerint, nem rohannának rögtön vajúdni. Pedig ez most tényleg gyors volt.

Az éjszakát persze - Vica nélkül - megint az utógondozóban töltöm, jelenlegi mérlegem 3 ájulás, reggel háromnegyed hatkor mehetek le végre a gyerekágyas osztályra.

A kórházban töltött négy napról nem is mondanék sokat. Eltelt, szerencsére. Kaptam tanácsokat, kioktatást, hideget, meleget, de már nem számít. Itthon vagyok, két gyönyörű, egészséges és mindeddig úgy tűnik, jól kezelhető (ezt gondolom sokszor fogom még visszaszívni) gyerekkel. Köszönöm szépen, minden rendben van.

Majd ha megint lesz egy kis szabadidőm, részletesebben beszámolok az itthoni dolgokról is. De most jön az uzsonnaidő és a délutáni szoptatás. Szóval, majd...

Tévedtem...

Igen, tudom. Mit keresek még net előtt? Miért nem szültem már? Megsúgom, én is ezt kérdezem. Hétfő óta minden nap járok vizsgálatokra. Hétfőn azt mondták, bármikor elkezdődhet. Szerdán, hogy már beindult, még aznap baba lesz. Ma már csak sajnálkozva néztek rám az ambulancián és arcról tudták ki vagyok és milyenek a leleteim.

Már szülhetnék. A méhszájam elég nyitott hozzá. Minden dolog klappol. Csak épp fájásom nincs. Így marad a várakozás. Illetve, ha addig nem történik semmi, akkor holnap reggel újabb vizsgálat...

Úgy látszik, nekem ilyen túlhordós terhességek jutottak. :)

(Remélhetőleg) utolsó (terhes) bejegyzés

Igen, még mindig egyben vagyok (egy benn, egy kinn). Pedig higgye el nekem mindenki, hogy már nagyon szeretném, ha végre Vica is itt kint lenne velünk, ebben a borongós-esős, én akkor is szeretem szeptemberi világban. 

Jelenleg valahol 74-75 kiló körül vagyok (ebből valószínűleg 4 kiló közelében van a gyerek), a hasam pedig kb. 106 centi, és bár mindenki azt mondja, hogy tök jól nézek ki és csak a hasam nőtt, én óriásinak érzem magam. Nem tehén vagyok, már nem is bálna, hanem egyenesen egy bálna, aki egészben lenyelt egy tehenet. Aki képeket akar látni, itt vannak.

Közben Vica látványosan jól érzi magát odabent, amit számomra egyre fájdalmasabb amúgy pedig igencsak látványos rúgásokkal ad a világ tudtára. Jozsó egyszerűen csak alienfocinak hívja a dolgot. Úgy kell elképzelni, mintha a hasfalamnál a bőröm alól kinyomódna egy kb 8-10 centi hosszú, 3-4 centi átmérőjű henger (ez kb a gyerek vádlija lehet a fekvés alapján). A nyomás erősségét nem tudnám mihez hasonlítani, de egy biztos, fájdalmas.

Mindeközben persze elővesz a terhességgel járó majdnem összes létező tünet: fáj a derekam, a lábam, feszül a hasam, a mellem, félpercenként járok pisilni és nem tudok aludni. Ja és persze vannak ám jóslófájásaim is, csak az igaziak váratnak még magukra.

Amúgy az élet szép. :) Én viszont már türelmetlen vagyok...