A kisfiam

A bal oldalamnál van egy asztal, rajta egy fém tálca. Oda teszik le a gyereket. Oldalra nézek. Óriási, szürkésfehér kisgyerek.

Az első mondatom: Jézusom, ilyen nagy?

Aztán ijedtség. A köldökzsinór a nyakán van. Mitől ilyen szürke? És nem sír. Megkérdem, miért nem sírt fel? Az amerikai filmek hülyesége, hogy a gyerek kijön és már sír is. Valójában még ki kell tisztítani a légutait. Egy pipettával kiszednek valami véres-nyálkás cuccot a torkából.
Most sír. Erős, határozott sírás. Az én nagy fiam. Apa elvághatja a köldökzsinórt. A dokik meglepődnek, hogy nem hozott fényképezőt. De már rég megbeszéltük, hogy később fogjuk fotózni.
Nem teszik a mellemre, csak egy puszit adhatok neki. Nekem még dolgom van.
Jön valaki kérdezni a nevét. Aztán Apa elmegy vele, hogy biztosan jól írják le.
Közben nekem a méhlepényt kell megszülnöm. De nem válik le a méhfalról, le kell kaparni. Most jön képbe a fődoki. Úgy tűnik, akkora a karja, mint a vádlim. És könyökig belém nyúl. Fáj. Húzódok felfelé. Mondja, hogy lazítsak. Könnyű mondani. Pedig az érzéstelenítőt és a gátmetszést nem is éreztem már.
Nem fog menni. A doki úgy dönt, nem kínoz. Hívnak egy anesztest. Altatásban veszik ki és úgy is varrnak össze.
Közben Apa visszajön a babával. Megint csak egy puszit adhatok neki és elviszik.
Elaltatnak. Úgy érzem, nem használ, hiszem tisztán látok mindent...