Mint az előbbiekben említettem, eszembe ötlött valami, aminek feltétlen külön bejegyzést szeretnék fenntartani, s ezzel megóvni nőtársaimat a felelőtlen, meggondolatlan és gyerekes paráználkodástól.
Előre bocsátom, a szexszel nincs semmi gond. Sőt, a terhességgel, meg a gyerekszüléssel sincs (ez utóbbit csak remélem). Viszont el kell gondolkodnunk - és nem csak filozofikusan - azon a kérdéskörön, hogy mi is történik, mikor az ember lánya hirtelen felkiált, hogy gyereket akarok.
Ez a felkiáltás a kisfiam fogantatása előtt többször is elhagyta a számat, vegyes fogadtatásra találva életem párjának agyában, amely aztán további különböző színezetű szóáradatokba fulladt. Később, mint azt a visszaszámláló csík - meg előtte a teszt két csíkja is - mutatta, nem csupán beszélgetés lett a dologból.
De mi is történik valójában? Nem, kérem, nem fogok szexuális felvilágosítást tartani. Azon kevesek, akik olvassák a blogomat, nagyon is felvilágosultak e téren, nincs szükségük további segítségre. Szóval, mi történik? Általában az, hogy eljutunk egy bizonyos pontig - biológiától függően más-más életkorban -, amikor már nem csak "de édes az a kisbaba" érzéssel és igen, felkiáltással (ciki, hogy milyen ciki dolgokat vagyunk képesek művelni) nézzük a babakocsit tologató anyukákat a városban. Ekkor fogalmazódik meg bennünk, milyen jó lenne, ha nekünk is lenne egy olyan édes, babusgatható, szerethető kis lényecskénk otthon, akiről lehet gondoskodni meg minden. Megjegyzés: fura módon egyszer sem fordul meg a fejünkben, hogy az a gyerek rosszabb pillanataiban ordít, bepisil, a legrosszabb időpontokban kezd el hisztizni stb. Megjegyzés vége.
Szóval szépen elképzeljük, hogy hazamegyünk, lesz nekünk saját kisbabánk, akit öltöztetünk, becézgetünk és majd mi is jól elmegyünk babakocsit tologatni a városba, ahol majd minket irigyel mindenki. Nem hangzik ez kicsit úgy, mint amikor karácsony előtt ácsorogtunk a kirakatok előtt és csorgattuk a nyálunkat valami éppen aktuálisan divatos játék dobozát bámulva? Mert szerintem a dolog kisértetiesen hasonló.
Egyetlen apró szépséghiba azért mégis van az egész álomképben. Mégpedig az, hogy egy gyerek nincs meg pikk-pakk. (Ez most megint nem szexuális utalás.) Most ténylegesen arra a 40 hétre gondolok - amiből mondjuk az első 5 nem jut el ténylegesen a tudatunkig (általában akkor érzékeljük, hogy babát várunk, már ha nem vagyunk annyira bezsongva, hogy gondosan tervezett aktusok után a minimális nap kivárásával rohanunk a drogériába 5-6 különböző tesztet megvenni - tényleg van ilyen...)
Szóval, a gyereket nem a gólya hozza - ami jó hír azoknak, akik osztoznak velem a tériszony szépségeiben -, viszont nem is születik meg varázsütésre. És ugyan örömteli, meg, ha jó orvosokkal hoz össze a balsors, akkor idegeskedésekkel teli, várakozást (is) jelent ez a kilenc, hónap, sok tekintetben megterhelő tud lenni.
Nekem például a derekam kezdi lassan feladni a dolgot, a lábam és a hátam még tartja magát, de már ott is érezni, hogy megterhelő. Csúnya szó az, hogy terhes, de már értem mit jelent. Mindazonáltal, úgy gondolom, erre nem lehet felkészülni. Úgyse tudod meghatározni, hogy mikor és milyen tünet fog előjönni. Egyszerűen, ezzel az állapottal is tudni kell élni és boldognak kell lenni. Mert minden panaszkodásom ellenére feltétlenül boldog vagyok, hogy egész nap éreztem, ahogy a picikém összevissza mocorgott a hasamban (jelenleg is ezt teszi). És ha választanom kellene, a mostani tudásommal, a fájdalmakkal (amiknek gyanítom a nagy része még később jön) és minden egyébbel együtt is újra csak azt tudnám mondani, hogy gyereket akarok. És még akarok is (legalább még kettőt ezen kívül).
Előre bocsátom, a szexszel nincs semmi gond. Sőt, a terhességgel, meg a gyerekszüléssel sincs (ez utóbbit csak remélem). Viszont el kell gondolkodnunk - és nem csak filozofikusan - azon a kérdéskörön, hogy mi is történik, mikor az ember lánya hirtelen felkiált, hogy gyereket akarok.
Ez a felkiáltás a kisfiam fogantatása előtt többször is elhagyta a számat, vegyes fogadtatásra találva életem párjának agyában, amely aztán további különböző színezetű szóáradatokba fulladt. Később, mint azt a visszaszámláló csík - meg előtte a teszt két csíkja is - mutatta, nem csupán beszélgetés lett a dologból.
De mi is történik valójában? Nem, kérem, nem fogok szexuális felvilágosítást tartani. Azon kevesek, akik olvassák a blogomat, nagyon is felvilágosultak e téren, nincs szükségük további segítségre. Szóval, mi történik? Általában az, hogy eljutunk egy bizonyos pontig - biológiától függően más-más életkorban -, amikor már nem csak "de édes az a kisbaba" érzéssel és igen, felkiáltással (ciki, hogy milyen ciki dolgokat vagyunk képesek művelni) nézzük a babakocsit tologató anyukákat a városban. Ekkor fogalmazódik meg bennünk, milyen jó lenne, ha nekünk is lenne egy olyan édes, babusgatható, szerethető kis lényecskénk otthon, akiről lehet gondoskodni meg minden. Megjegyzés: fura módon egyszer sem fordul meg a fejünkben, hogy az a gyerek rosszabb pillanataiban ordít, bepisil, a legrosszabb időpontokban kezd el hisztizni stb. Megjegyzés vége.
Szóval szépen elképzeljük, hogy hazamegyünk, lesz nekünk saját kisbabánk, akit öltöztetünk, becézgetünk és majd mi is jól elmegyünk babakocsit tologatni a városba, ahol majd minket irigyel mindenki. Nem hangzik ez kicsit úgy, mint amikor karácsony előtt ácsorogtunk a kirakatok előtt és csorgattuk a nyálunkat valami éppen aktuálisan divatos játék dobozát bámulva? Mert szerintem a dolog kisértetiesen hasonló.
Egyetlen apró szépséghiba azért mégis van az egész álomképben. Mégpedig az, hogy egy gyerek nincs meg pikk-pakk. (Ez most megint nem szexuális utalás.) Most ténylegesen arra a 40 hétre gondolok - amiből mondjuk az első 5 nem jut el ténylegesen a tudatunkig (általában akkor érzékeljük, hogy babát várunk, már ha nem vagyunk annyira bezsongva, hogy gondosan tervezett aktusok után a minimális nap kivárásával rohanunk a drogériába 5-6 különböző tesztet megvenni - tényleg van ilyen...)
Szóval, a gyereket nem a gólya hozza - ami jó hír azoknak, akik osztoznak velem a tériszony szépségeiben -, viszont nem is születik meg varázsütésre. És ugyan örömteli, meg, ha jó orvosokkal hoz össze a balsors, akkor idegeskedésekkel teli, várakozást (is) jelent ez a kilenc, hónap, sok tekintetben megterhelő tud lenni.
Nekem például a derekam kezdi lassan feladni a dolgot, a lábam és a hátam még tartja magát, de már ott is érezni, hogy megterhelő. Csúnya szó az, hogy terhes, de már értem mit jelent. Mindazonáltal, úgy gondolom, erre nem lehet felkészülni. Úgyse tudod meghatározni, hogy mikor és milyen tünet fog előjönni. Egyszerűen, ezzel az állapottal is tudni kell élni és boldognak kell lenni. Mert minden panaszkodásom ellenére feltétlenül boldog vagyok, hogy egész nap éreztem, ahogy a picikém összevissza mocorgott a hasamban (jelenleg is ezt teszi). És ha választanom kellene, a mostani tudásommal, a fájdalmakkal (amiknek gyanítom a nagy része még később jön) és minden egyébbel együtt is újra csak azt tudnám mondani, hogy gyereket akarok. És még akarok is (legalább még kettőt ezen kívül).
1 megjegyzés:
Naazért.
Megjegyzés küldése